Beretvás Gábor: Passzív rezonancia

Beretvás Gábor: Passzív rezonancia

Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztivál. Kolozsvári Állami Magyar Színház

Ha kolozsvári színházi kultúráról beszélünk, akkor nemcsak arra gondolhatunk, hogy a magyar színháztörténet kőszínházi kezdetei ehhez a városhoz kapcsolódnak, hanem arra is, hogy mennyire színes a mai Kolozsvár magyar vonatkozású színházi intézményeinek a palettája. A Kolozsvári Állami Magyar Színházzal egyazon épületen osztozó Kolozsvári Magyar Opera, a ZIZ-ben játszó függetlenek, a Puck Bábszínház magyar tagozata vagy a BBTE egyetemi szintű színészképzése mellett az elmúlt tizenöt évben felkerült az Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztivál is a csoportképre, és a város kulturális életének egyik meghatározó eseményévé vált. Még akkor is, ha nem minden évben váltotta be maradéktalanul a hozzá fűzött reményeket.

Természetesen román színházi intézmények előadásait is látogathatjuk Kolozsváron. A függetlenek közül legismertebb a Reactor csapata, a kőszínház pedig ebben az esetben is egyazon épületen osztozik az operával. A Nemzeti (a Teatrul Național „Lucian Blaga” din Cluj-Napoca), a magyar társulathoz hasonlóan, szintén szervez nemzetközi találkozókat – Întâlnirile Internaționale de la Cluj –, de ezek a minden év őszén megtartott találkozók alig pár naposak, és nemzetköziség ide vagy oda, elsősorban mégiscsak a romániai szcénára fókuszálnak. (Az Interferenciák a KÁMSZ rendezvényeként nagyobb szabású eseményként tekint magára – legutóbb, 2022-ben például november 17-től 27-ig tartott.)

Az Interferenciák fesztivál, legalábbis a PR-anyagok szerint, nagyban igyekszik hozzájárulni egy XXI. századi, többnyelvű, kulturálisan nyitott város arculatának megrajzolásához. Eközben Kolozsvár a színházon kívül egyéb művészeti ágak révén is igyekszik becsatlakozni Európa élvonalába. A Transilvania International Film Festival (a TIFF), a Jazz in the Park, az Untold, vagy kicsit távolabbról az Electric Castle csak néhány rendezvény azok közül, amelyek Kolozsvárt felteszik a nemzetközi kulturális események térképére, és amelyekhez az Interferenciákat esetleg viszonyítani tudjuk.

Az Interferenciák versenytársait úgy is megtalálhatjuk, ha Kolozsvárról kilépve, Erdély tágabb közegében közelítünk rá egyéb színházi eseményekre. A legnagyobb múltú, sokrétű nemzetközi színházfesztiválnak a régióban egy nagyszebeni rendezvény számít (román neve: Festivalul Internațional de Teatru Sibiu, rövidítése: FITS), melynek idén nyáron a 30. kiadására kerül sor.

A romániai magyar színházak közül a temesvári honosított meg ugyancsak évente sorra kerülő, eurorégiósnak nevezett színházi találkozót: a TESZT-et idén májusban a 15. alkalommal rendezik meg.

Továbbá kiemelendő a Reflex Fesztivál is, melyet megközelítőleg háromévente szervez meg a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház csapata. A magyar nyelvterület legkeletibb nemzetközi színházi találkozója a világjárvány miatt néhány év kihagyással, 2023-ben érkezett el az ötödik kiadásához. (Idén három modulban, márciusban, májusban és októberben kerül sor a fesztivál rendezvényeire.)

Az Interferenciák, melyet 2007 óta szervez meg a Kolozsvári Állami Magyar Színház, ily módon is beilleszthető tehát egy képbe. Ezt a fesztivált mellesleg 2010 óta mindegyik páros évben, késő ősszel tartották meg, így novemberben a nyolcadik kiadására került sor – igaz, 2020-ban a fesztivál, a pandémia miatt, csupán az online térben jelentkezett.

Amikor az Interferenciákat a TESZT-tel hasonlítják össze, azt emelik ki általában, hogy a TESZT nagyobb skálán mozog, ami az alternatív műfajokat illeti, például az utcaszínházi előadások vagy az egyszemélyes performansz is nem egy alkalommal jelen voltak a repertoárján. A TESZT ugyanakkor nem lép túl a közép-kelet-európai, illetve balkáni régión, míg Kolozsvárra szokásosan még Távol-Keletről is érkeznek vendégek: a dél-koreai előadónőt, Jaram Lee-t a fesztivál törzsközönsége legutóbb például már jó ismerőseként üdvözölte.

A visszahívás szokása persze nem egyedi jelenség, a temesvári találkozón is van számos visszatérő előadó, például a bolgár Ivo Dimcsev már többször lépett fel ott koncertelőadással. Ugyanígy a Reflexnek is vannak visszatérő vendégei, itt elsőként a szlovén Tomi Janežič előadásait említeném. (A sepsiszentgyörgyi Reflexszel való összehasonlításkor még a „nagyágyúk” számát szokták összevetni: idén például újrázik a Reflexen a német Rimini Protokoll is. 2018-ban hasonló szenzáció volt az Interferenciákon Milo Rau egyik előadásának meghívása.)

Az Interferenciákon a kísérőrendezvények között is megtaláljuk néhány visszatérő alkotó munkáit. Akik színházi rendezvényen képzőművészeti kiállításra volnának kíváncsiak, ezúttal is elmerülhettek a csíkszeredai Részegh Botond festményeinek a szemlélésében, a dzsesszt kedvelők pedig idén is meghallgathatták a román származású, New Yorkban élő zongoristát, Lucian Bant. A délelőtti szakmai beszélgetéseken ismét a fesztivál igazgatója, Tompa Gábor és a KÁMSZ művészeti aligazgatója, Visky András beszélgettek tapintatosan a vendégtársulatokkal, ahogy tették ezt a korábbi években is.

A programot általában könyvbemutatók is színesítik. A fesztivál ezen kiadásán sor került a Színháztól színházig – 36 interjú Tompa Gáborral című gyűjteményes kötet, illetve Visky András friss önéletrajzi regénye, a Kitelepítés bemutatására. Több román és angol nyelvű színházi könyvet is bemutattak, a könyvstandon pedig többnyire román nyelvű kiadványokat lehetett megvásárolni.

Ami még érdekes lehetett a magyar közönségnek, az a „Ha a játék valósággá változik” című, Harag Györgyről készült dokumentumfilm, Dala István rendezésében. Illetve kiemelendő egy másik fontos kezdeményezés: a román színház multimédia-szótára – Dicționarul Multimedia al Teatrului Românesc –, amit Cristina Modreanu vezetésével készít több színháztudós, diákjaikkal együtt. A kutatás, amely romániai magyar alkotókra is kiterjed, a magyarországi Philther-projekthez hasonlóan kiemelkedő huszadi századi színházi alkotások portfólióját próbálja megalkotni.

Az Interferenciák legutóbbi kiadását, első ránézésre, mintha kisebb költségvetésből rendezték volna meg, mint az előzőeket. A színházjegyek ára borsosnak tűnt a nézőknek, és a meghívott előadások többnyire kis szereplőgárdával rendelkeztek. Bár a szervezők mindegyik alkalommal megmutatják egy-egy saját előadásukat is, a 2022-es fesztivál műsorába illesztve, a szokásoktól eltérően, a nézők több, öt hazai, azaz a Kolozsvári Állami Magyar Színház által létrehozott előadást tekinthettek meg.

Mérvadónak tűnik, hogy a döntnökök a klasszikusok feldolgozásait igyekeztek a fesztivál műsorába bevonni. Jelzem, a kolozsvári színház saját repertoárja is így épül fel. A nyitóelőadás, Shakespeare Hamletje, illetve a kolozsvári blokk keretezéseként is értelmezhető Prométheusz’22, amely egy Aiszkhülosz-adaptáció, arra engedhet következtetni, hogy az előadások rendezője, Tompa Gábor, aki a fesztivál védnöke is egyben, a klasszikusoknál keresi a választ a világ mostani állapotának a kérdéseire. Ugyanígy a színházban vendégrendezőként állandósult Andrei Șerban egy Szophoklész-átiratot, Robert Icke Oidipuszát rendezte meg a KÁMSZ-ban, ez az előadás is szerepelt a fesztivál repertoárján – ahogy a szintén sokadjára visszatérő Silviu Purcărete Macbettje is.

Hamlet, Kolozsvári Állami Magyar Színház. Fotó: Biró István

Egyedül az Ifjú barbárok tér el ettől a szabálytól, amelynek a szövegkönyvét a kolozsvári bemutatóra készítette ifj. Vidnyánszky Attila, aki a rendező is egyben, valamint alkotótársa, Vecsei H. Miklós. (Az előadást bővebben elemzem a Játéktér 2022/3-as lapszámában.) Vecsei H. Miklóssal más minőségben ugyan, de találkozunk Tompa Hamletjében is: ő játssza, meghívott vendégként, a főszerepet. A darab egyébiránt nem áll távol Tompa Gábor rendezőtől, aki negyedik alkalommal nyúl ehhez a klasszikushoz. Vecsei H. színészként való alkalmazása új színfolttal gazdagítja a kolozsvári színházat, bár én hiszek abban, hogy Erdélyben, akár a kolozsvári társulatban is akad olyan színész, aki erre a szerepre alkalmas lehetne. Ám mi tagadás, a fesztivál-előadáson valamelyest látszott, hogy Vecsei H. Hamletje egy másik, a többiekétől eltérő színésziskola eredménye, még akkor is, ha játéka engem most nem egészen győzött meg.

Az előadásban felfedezhető az újító szándék. Rosencrantz és Guildenstern női szerepek lettek, incselkednek is Hamlettel. Gertrud futópadon joggingol. A bajvívásból ketrecharc lesz, mely Hamlet és Laertes küzdelmének adhatna egy vérszagúbb löketet, ám sajnos, ez volt az egyik legkevésbé sikerült, a leginkább mímelt-szagú jelenet. Van tehát megújulásra törekvő igyekezet, csak ez mind benne ragad egy mára már ódivatúvá vált színházi nyelvben.

A profán díszlet ezzel áll összhangban. Egyszerre ad teret a Gutenberg-galaxis végét is szimbolizáló könyvespolc kisöprés-jelenetének, a színházi szeánsznak, melyet átírtak egy kissé, vagy a piros-fehér szalaggal elkerített veszélyzóna/védett terület képeinek. Nem mintha ki lehetne sajátítani egy ilyen jelképet, de a magyarországi SZFE-ügy tükrében nyilván van egy ilyen aktuális olvasata is ennek a díszletelemnek.

A rendező vetítőfalként használja a hátteret, és ez az eljárás szakértői támogatással még akár jól is működhetne. Emlékezetes, ahogyan hatalmas kivetített koponyák színesítik a képet, bár ezzel is a puszta vizuális élmény lett megint csak növelve. A nyitóelőadás, mindent egybevetve, kissé mintha úgy fogalmazta volna meg a fesztivál alaphangulatát, hogy az megreked a „valami bűzlik” mottónál.

Andrei Șerban Oidipusza is erre az érzetre épített nálam. A nem titkoltan egy amerikai választási tömeggyűlés átélését célzó Icke-adaptáció élőzenével támogatja meg az előadást, bár igaz, a zenészek nagyrészt takarásból nyomják a rock-klasszikusokból álló repertoárt. Szűcs Ervin, aki mellesleg a Hamlet Claudiusa és az Ifjú barbárok Kodálya, ebben az Szophoklész-átiratban az általam látott szereposztásban a címszereplőt játssza. A három lehetőség közül a színész mintha a Șerban-rendezésben, a kezdetben energikus politikus közszereplő alakjában találná meg leginkább a figuráját.

Oidipusz, Kolozsvári Állami Magyar Színház. Fotó: Biró István

Icke 2018-as Oidipusza modern társadalomkritikai színeket mutat. Șerban rendezésében pedig az aktualizáltság és a hangsúlyok egyértelműsíteni igyekeznek az ókori drámába burkolt, ugyanakkor jelenkorba átültetett történet ideológiai sorvezetőként való alkalmazását. Külön hangsúlyt kap a bevándorlás, a pedofília, és persze az ókori dráma örvén a vérfertőző viszony is. A színpadi díszlet igazából nem ötlettelen. Kiemelendő az abúzus-jelenet dódzsója, és a pulzáló képernyőktől hemzsegő választási színhely. Egy dolog nagyon zavaró: az, hogy az irodai környezetben a plexifalak mögött a színészek beszéde sokszor nehezen érthető.

A nézők bevonására, megénekeltetésére tett próbálkozás erős antrét teremtett a főszereplőnek. A zene alapjában véve jól működött. Bár az, hogy a számok élőben mentek, akkorát nem dobott a színrevitelen, mivel az előadásban nem volt különösebben szükség rá, hogy meg is mutassák a zenészeket. Előbukkanásukkal a koncert-feeling erősödött, és leleplezésük a kart megmutató gesztusként működött. Ami ennek az előadásnak is inkább ártott, mint használt, hogy a vetítéseket nem szakember állította össze. A nagyban kivetített videóbetétek a világban nyitott szemmel járó, de a ma vizuális kultúráját már nehezen befogadó alkotó látásmódját tükrözték.

Az Interferenciák az eddig említetteken felül is erős kolozsvári vonatkozásokkal bírt. Tompa Gábor rendezése, A székek a Luxemburgi Nemzeti Színház vendégelőadásaként érkezett a fesztiválra. A francia nyelven zajló stúdióelőadás Patrick Le Mauff és a román Oana Pellea kettősén alapult. És bár az előadás szintén kínált némi aktuálpolitikai-társadalomkritikai olvasatot, nem ebben állt a legfőbb ereje. Ionescónak és az abszurd köntösének köszönhetően a két színész dinamikáján, egymásra hangoltságán volt a hangsúly, illetve azon, ahogy eljátszották a színpadon nem jelenlévő karaktereket. A legmaradandóbb mégis a díszletért és a jelmezekért felelős Dragoș Buhagiar munkája volt. A körszerű alaprajzú díszletből számos ajtó nyílott, ezeket ki is használta a két szereplő. A padlózat és a mennyezet szinte tükörképei voltak egymásnak. Illetve a plafonról lógó Thonet-székek szimbolizálták a fordított világlátást. A díszlet hangulata, bevilágítása tetszett, de inkább a kivitelezés, mint maga az ötlet.

A székek, Luxemburgi Nemzeti Színház. Fotó: Bohumil Kostohryz

Tudott módon Ionesco nem áll távol a fesztivál- és színházigazgató ízlésvilágától, ezért sem meglepő, hogy a Kolozsvári Állami Színház produkciója, a Macbett szintén e meghatározó színpadi szerző írását vette alapul. A társulatot Silviu Purcărete instruálta, a díszletet Helmut Stürmer tervezte. Grandiózusabb kereteket kell elképzelni, mint a A székek esetében. Ez a nagyszínpadi előadás is beleillik a fesztivál fősodrába, jelesül abba, hogy nagyrészt a klasszikusokhoz nyúlnak vissza. Itt ráadásul úgy, hogy Shakespeare Ionesco-féle interpretálása Purcărete rendezésében szintén beilleszthető a társadalomkritikai megfogalmazások sorába.

Ezért is hatott üdítően Nagy József/Josef Nadj Ommája, amelyet a két Ionesco közé ékeltek be. Semmi díszlet. Semmi hivalkodó fény. Nyolc afrikai, fekete öltönyös táncos, akik összehangolt koreográfiával a mozgás ősi gyökereihez, egységgé formáló erejéhez térnek vissza, és az egyéni kifejezés utáni vágynak engednek teret. A cím, Omma (ógörögül: szem) magába foglalja a látni és láttatni fogalmát. Már csak azért is volt fényhozóan üdítő az Omma, mert a fesztivál előadásaitól nagyban elkülönülő nyelven szólalt meg, mozgásban foglalva egybe az ősit és a modernt. Nagy József rendezése felszabadító módon közvetített mélységeket. Jó arányérzékkel, szándékoltan és felszabadítóan kelt derültséget, mikor a nonverbális előadásban elhangzik magyarul, de kis akcentussal a szó: fekete. A humor mellesleg végigkíséri ezt a nem egészen egy órát. A táncosok vitalitása pedig nyilván lenyűgöző is egyben. Születnek olykor mozgásszínházi előadások Erdélyben, de – talán érthető módon – ritkán fut bele az ember ebbe a minőségbe.

Kiemelném, hogy Nagy József csapata volt az egyetlen, amely improvizatív könnyedséggel és humorral kezelte a tapskor a fesztivál köszönetnyilvánításaként egy vázában a színpadra bevitt fehér virágcsokrot. A táncosok nem csupán bámulták (és tudomást sem vettek róla, mint az bevett), hanem szétbontották, és bohóckodva a mellkasukhoz tartottak egy-egy hófehér virágot, ezzel is újabb hangsúlyt adva a fekete és a fehér kontrasztjának és harmóniájának. Ez szépen megkoronázta azt, hogy az előadók a színpadról nem provokálták, hanem magukhoz húzták a közönséget.

Ezzel szemben Urbán András a tőle megszokott módon nagyon is provokatív. Előadását talán elhamarkodott döntés volt egy napra tenni a Macbett-tel. Az Úr nevében sokkal lecsupaszítottabban ugyan, mint a Macbett, de szintén intenzív, a kettő együtt pedig a túltöltekeztetés kockázatának vállalását jelentette a szervezők részéről. A szabadkai Kosztolányi Dezső Színház előadása viszont nemhogy nem nonverbális, hanem igencsak ordító módon szókimondó. Az Úr nevében monológjai a menekültügy, a vallási és kulturális különbségek témáit vetették fel. Az ideológiai álcákat magukra öltő politikai lózungok párbeszédét láttuk. Az ellenpontozásokkal játszó előadás a fesztiválon a közönségről is némi érdekességgel szolgált. Az előadás ugyanis olyan politikai beszédekre hajazó szövegrészleteket tartalmaz, melyek pár nézőből helyeslő kommentárokat váltottak ki, így a színpadi helyzetekre adott kéretlen nézői válaszok még inkább aktuálissá tették a darabot.

A színpad itt is szinte teljesen csupasz, egy szószék, pár kereszt, néhány karóba húzott csontváz gazdagítja olykor a képet. Az előadás szövegcentrikus, a színészek a közönség felé fordulva monologizálnak leginkább, néha nyelvet váltanak, de végig érthetőek maradnak. A színészek az Urbán-előadásokból ismerős, erősen polgárpukkasztó attitűdöt hozzák. Hangosak, odacsapósan agresszívak, és nem meglepően meztelenkednek is a színpadon. Urbánék előadása a nézőpontváltásokkal gondolkodtat el, erősen provokál, még akkor is, ha erre fel van készülve az ember.

A fesztivál programjában idén Christoph Marthaler volt az egyik olyan húzónév, amely felcsigázta a szakma kíváncsiságát. Marthaler rendezése Nincs ötletem címmel nagyban épített a nézők képzeletére. A rendező saját nyilatkozatai szerint is nagyvonalúan kezelte mind a történeti keretet, mind a színészi instrukciókat. Mondjuk úgy, hogy hagyta Graham F. Valentine-t és Martin Zellert improvizálni, egymásra hangolódni és kibontakozni. A kész díszlet, akárcsak a fesztiválon látott luxemburgi előadás esetében, itt is meglehetősen sok ajtóból állt. A színészek itt is igyekeztek is hasonlóképpen kihasználni az ebben a koncepcióban rejlő lehetőségeket. Igaz, a tér itt steril volt, és fontos, hogy szemben A székek díszlettervezőjével, Duri Bischoff nagyobb térben gondolkodva, nagyobb mozgás lehetőségét biztosította a két szereplőnek. De azon kívül, hogy a hangszereken játszó zenész Zeller és a minőségi színjátszást képviselő Valentine összhangja megvolt, engem rádöbbentett, hogy túl nagy elvárással voltam a produkció iránt, mert az előadás legfőbb erénye, a humor már a hetvenes évek Monty Python-csoportjától ismerős volt, csak itt a poénok nélkülözték az önfeledtséget.

Hasonlóan nagy várakozás övezte Heiner Goebbels rendezését, A cselekvés szabadságát is, mely a francia és német nyelvet váltogató David Bennent jutalomjátékaként kecsegtetett. Mint ahogy az is kiemelt erényként szerepelt a színlapon, hogy a világhírű Ensemble Modern két zongoristája kezeli majd a hangszereket, mintegy az erősen szövegalapú előadást kiegészítve némi zajjal és zenével. Ez annyiban sikerült is, hogy az előadást végigkísérő, kaotikusságot árasztó zenei hangvételbe egy darabig teljesen beilleszthető volt a mögöttem fuldoklóan horkoló néző ordító lélegzése. Ezt mások is észlelték. Így a nézőtér ezen részén kútba esett a szövegben megbúvó mélységek átélése.

A cselekvés szabadsága, Heiner Goebbels. Fotó: Helge Krückeberg

Az Interferenciák nemcsak a nyugati, hanem a távol-keleti színház felé is nyitni szokott. Mint volt szó róla, Kolozsváron már közönségkedvencnek számít Jaram Lee Dél-Koreából, aki a hazájában a színjátszás alapjainak számító phanszori formára épített idén elhozott előadásában is. Ezúttal Hemingway Az öreg halász és a tenger című műve volt Jaram Lee előadásmódjában elmesélve/eljátszva/megénekelve. Jaram Lee mindent a hangjával, a ritmussal és gesztusrendszerével közvetített. Junhyung Lee ősi dobjátéka volt a produkció egyetlen kiegészítő eleme.

A szokásokhoz híven több román előadás is szerepelt a fesztivál műsorában. Catinca Drăgănescu rendezése, az Itt Moszkva! és a Diana Mititelu által jegyzett előadás, a Játékok a hátsó udvarban. Az általam látott Mititelu-rendezés stúdióelőadás, egy izraeli megtörtént esetet dolgoz fel, melynek végkimenetele, hogy 17 éves fiúk megerőszakolnak egy 14 éves lányt a játszótéren, majd az esetből bírósági eljárás lesz. A konstancai színház két szereposztással jött az Interferenciákra. Az általam látott előadás sajnos egy diákszínjátszókör produkciójának minőségével ért fel. A színészek alakították a gyerekeket, illetve a bírósági terem vádlóit is egyben.

Érdekes, hogy echte magyarországi színházat nem hívtak meg a fesztiválra, pedig korábban visszatérő vendégnek számított itt például Eszenyi Enikő Vígszínháza, amely ma már Rudolf Péter irányításával működik. A magyarországi szcénát a már említett Vecsei H. Miklós és ifj. Vidnyánszky Attila kivételével, akik kolozsvári előadások alkotói voltak, csupán id. Vidnyánszky Attila képviselte, de ő is egy régebbi beregszászi előadással. Így, mondhatni, a magyar rendezők közül csupán határon túliak előadásai kaptak meghívást a fesztiválra.

Mivel a 2018-as Interferenciáknak a hívószava a háború volt, így idén aktualitása ellenére még egyszer nem lett volna ildomos ezt ellőni. A tényleges háborús időszakot, illetve annak hátországi történetét a leginkább érintett Beregszászi Illyés Gyula Nemzeti Színház és a Gyulai Várszínház közös produkciójában láthatta a közönség. Örkény Tótékjáról van szó – a szakma már ismerhette az előadást. A stúdióelőadás egyik érdekessége a rádióbemondó szerepe. Rádióból értesül a néző arról, hogy merre mozog a front a történet közben. Az előadást óhatatlanul áthallásossá tette, hogy Kárpátaljáról származó színészek játszották. Mellesleg az előadás utáni beszélgetés is vett egy aktuálpolitikai irányt. Itt közeli képet kapott arról a hallgatóság, hogy a háború milyen hatással van a kisebbségiekre, a kisebbségi színjátszásra, általában a kárpátaljai emberekre. Ennek folytán a beszélgetés maga kötötte össze az előadás által megteremtett háború-tematikát az idei fesztivál két hívószavával, a „félelem/remény” iránymegjelöléssel.

A tizenegy napos 2022-es Interferenciák Shakespeare-t, Beckettet, Ionescót helyezte előtérbe. Nem volt könnyű rezonálni ezekre, főleg mivel túlsúlyban voltak a Kolozsvárhoz köthető rendezések, ami a nemzetközi fesztivál hangulata helyett egyféle kolozsvári miniévad-jelleget kölcsönzött az előadássorozatnak. (És még nem is említettem Tompa Gábor közel tizedjére megrendezett Godot-ra várva című előadását, amit ezúttal egy portugál társulat előadásában láthattunk.)

Külföldi rendezők nem túl érdekes munkáival is megtűzdelték a fesztivált – említhetjük példaként a párizsi Odeon Színháznak Az öröm napjai című előadását, amely túl hosszasan hömpölyögve mutatta be az élet kis örömeit és nagy bánatait. Nem csoda, ha idén magyar rendezők munkái vitték a prímet. Nekem legalábbis az Urbán András- és a Nagy József-produkció, illetve a kolozsváriaktól az Ifjú barbárok marad meg leginkább az emlékezetemben.

A fentiekből talán az szűrhető le, hogy a fesztivál regionális súlya csökkenni látszik. Egyrészt egyre jobban elveszni látszik a kolozsvári egyéb, igényes művészeti események tengerében, másrészt a színházi fesztiválok térképén is mintha halványodna a neve. A fent említettek mellett ráadásul idén konkurensként jelentkezik az Interferenciák számára a Budapesten komoly anyagi háttérrel megrendezésre kerülő Színházi Olimpia is.

Némileg csodálkozom azon, hogy a Román Színházi Szövetség, az UNITER a 2022-es évet értékelő díjazása keretében megítélte a fesztiválnak a Ion Caramitru Kiválóság Díjat, mert engem a rendezvény inkább rezignálttá tett. Mi több, szurkolok, hogy a következő Interferenciákon a megszokott Shakespeare, Beckett és Ionesco-alap kiegészüljön valami egészen frissel. És bár a sokrétűség híve vagyok, nemzetközi fesztiválról lévén szó – igazából annak is örülni tudnék, ha a kolozsvári színház csapata még több fiatal tehetséggel működne együtt, hiszen színháznyelvi újításra lenne szükség. Amennyiben erre építene a színház, azzal jót tenne magának, jót tenne a fesztiválnak, és persze jól járna a fesztiválközönség is 2024-ben.