Beretvás Gábor: „Ahol a politika kezdődik, ott megszűnik a művészet”

Ifjú barbárok. Kolozsvári Állami Magyar Színház
A Játéktér 2022/3. számából
Fotók: Biró István

Mintha az utóbbi időben új, fiatalos hangok is teret kapnának a Kolozsvári Állami Magyar Színházban. Többek között míg Vecsei H. Miklós színészként a Tompa Gábor által rendezett Hamlet főszereplőjeként debütált a kolozsvári deszkákon, addig ifj. Vidnyánszky Attila a Rómeó és Júlia tavalyi megrendezése után idén másodjára dolgozott együtt a Kolozsvári Állami Magyar Színház művészeivel. Kettejük művészeti tevékenységének összefonódása talán nem mindenki számára ismeretes. Szövetségük még a színművészeti egyetemi felvételi előttre datálható. Együtt gondolkodásukra pedig az általuk alapított Sztalker Csoport tevékenysége az eklatáns példa. A Sztalkerben ugyanis ők ketten fiatal művésztársaikkal együtt hozzák létre egyedi hangvételű, sokszor klasszikus darabokat újraélesztő színre viteleiket.

Többek között ezért is érdekes, hogy a két sokoldalú színházi ember a kolozsváriakkal való közös munkában mintha igyekezne elhagyni valamelyest a komfortzónáját, hogy új kísérletbe kezdhessen erdélyi kőszínházi művészekkel. Ifj. Vidnyánszky rendezése, a Rómeó és Júlia ennek az első lépése volt. Ebben a rendező és a kolozsváriak Shakespeare klasszikusát igyekeztek sajátos vízióként, újszerűen megalkotni. S bár a rendező már foglalkozott máshol és másként a darabbal, az erdélyi társulattal való összmunkának ez volna az első etapja. Ebben a munkában derült ki, hogy a nem csak fiatalokból álló, összeszokott társulat színészei hogyan tudnak egy új generációs utalásrendszerre építő rendezővel együtt lélegezni.

Vehetjük úgy, hogy a tapasztalatokat felhasználva az Ifjú barbárok a közös munkának egy olyan következő lépcsőfoka, amit a rendező egyenrangú alkotótársával, Vecsei H. Miklóssal – aki ebben a produkcióban mint író van jelen – már eleve a kolozsváriakra tervezett. Látni lehet, hogy az alkotópáros kissé igazított eddigi színházi szemléletmódján. Hiszen míg a Rómeó és Júliában a Sztalker Csoport produkcióiból ismert látványvilág és utalásrendszer csengett vissza, addig az Ifjú barbárokat kevésbé színesre, cirkuszira és nagyvilágira méretezték. És bár az előadásban felbukkannak formailag ismerősnek ható, harsány és kizökkentő elemek, az Ifjú barbárok szerzői ezúttal mintha mégis inkább az erdélyi lokalitásban rejlő lehetőségek megragadására, annak finomhangolására törekedtek volna.

A lokalitás felé való elmozdulást jelzi a díszlet, a jelmez és a világítás szerénysége is. Csíki Csaba korábbi fantáziadús díszletmegvalósításával szemben a játéktér inkább a semlegességet tükrözi. A díszlettervező és ifj. Vidnyánszky előző együttműködésének eredményeképp a Rómeó és Júlia sokrétűen bevilágított díszlete nagyban hozzájárult az előadás fülledt atmoszférájának megteremtéséhez. Az Ifjú barbárok stúdiószínpadra épített díszlete, akárcsak az előadás maga, nagyban apellált a néző fantáziájára, hiszen komolyabb díszletváltozások nélkül töltötte be parasztház, szobabelső vagy akár toronyház funkcióját.

Jómagam ugyan kíváncsi lettem volna egy színesebb megoldásra, de el tudom fogadni azt a koncepciót is, hogy az előadást a díszlet ötletessége és a megvilágítások helyett most a zene és a tánc töltse meg hangulati többlettel, illetve a szereplők játékát, némajátékát vagy mondatait erősítse fel a tér semlegessége.

Ezt egyébiránt sikerült is elérnie a díszlet tervezőjének. Bár hozzá kell tennem, kíváncsi volnék arra is, hogy a megálmodott színpadi játéktér hogyan működne egy tágasabb színpadon, illetve egy, a kolozsvári stúdiótól eltérő nézőtéri rálátás körülményei között. Már csak azért is, mert vannak intermezzók és háttérjelenetek, amelyek némileg elenyésznek, ugyanis a nézőtérről nem lehet rendesen belátni a hátsó teret.

Stúdiótérben vagyunk tehát, amely olyan kényszerítő erővel bír, hogy a bensőséges közelség miatt a hangsúlyok felerősödnek benne. A rendező pedig, korábbi előadásaihoz hasonlóan, igyekszik is kiaknázni a stúdiókörülmények nyújtotta lehetőségeket: például úgy, hogy a szigorúan vett díszleten kívül is történnek bőven cselekmények. Legyen ez a vezérlő ablakából való kikurjantás vagy a nézőtéri közelségben történő játék.

Az is ide tartozhat, hogy az előadáshoz leszerződtetett, Erdély-szerte, de Kolozsváron főként ismert Tokos zenekart a rendező mintha egy elképzelt zenekari árokba ültette volna be. A zenészek szerepe többrétű. Hangszereikkel egyszerre díszletelemek, szereplők és az előadás hangulatáért is nagyban felelős művészek. Bár nincsenek külön megvilágítva, és a közönségnek jobbára háttal helyezkednek el, mégis már pusztán a jelenlétükkel, apró reakcióikkal a színpadon zajló események közvetítői is egyben. És mivel a zenészek egyszerre nézői és szereplői is az előadásnak, általuk megnyúlik egy kicsit a szűkre szabott játéktér, és híd keletkezik a színpad és a nézőtér között.

Sokszor erre a hídra, a zenészek síkjába áll bele, illetve a karmesteri pulpitus kiemeltségéből kommunikál a speakerként a színpadi történéseket magyarázó jelleggel összekötő Bodolai Balázs. Szerepe, a Hang messze túlmutat azon a koncepción, hogy a Bartókot, azaz Barbár B.-t játszó Imre Éva némajátékát felerősítse. A Hangot játszó Bodolai közvetítő minőségében fontos eleme annak a dramaturgiai elképzelésnek, hogy a színpadi történések történelmi, politikai, kultúrpolitikai kontextusba kerüljenek. Illetve a Bodolai által játszott Hang szövegei azok, amelyek a javarészt némán játszó Imre Éva által megteremtett Barbár B. lelkivilágát közelebb hozzák a nézők számára.

Barbár B. megteremtése ifj. Vidnyánszkyék által többkomponensű. Egy: Imre Éva törékeny termetével, hangsúlyos mimikával ruházza fel a karaktert. Kettő: Bodolai hangot ad neki, mi több, személyes hangvételű naplóidézetekkel, belső monológokkal gazdagítja a figurát. Harmadrészt pedig ki kell emelnem a Bartók hangszerét, zongoráját megszemélyesítő táncos, András Katalin-Bíborka játékát. Ugyanis a két ember közös jelmezben való összeforrása, összehangolt mozgása az, ami a hangszerével együtt létező, mintegy szimbiózisban élő Bartókot még közelebb hozza. Ez az aspektus az, ami az emberi kapcsolatokon túlmutató érzékeny művészt a legbensőségesebben ábrázolja. Barbár B. komplexitásának ilyetén módon való megragadása csinál igazándiból főszerepet a Bartók-szerepből. Mert az Ifjú barbárokban nem két egyenrangú szereplőt látunk, hanem inkább mintha Bartókra tevődne át a hangsúly.

A Barbár K.-t alakító Szűcs Ervin játéka mintegy ellenpólusként jelenik meg Imre Éváék összetett Barbár B.-interpretációja mellett. Szűcs energikus és bőbeszédű Kodálya inkább tűnik hebrencsnek ebben a közegben, mint egyenrangú érzékeny művész- és kutatótársnak. Ifj. Vidnyánszkyék mintha a két figura közötti disszonanciára építenének inkább, mintsem összehangoltságukra annak ellenére, hogy van olyan jelenet, amely a két szereplő barátságának érzékeny kibontását célozza. És bár nem puszta életrajzi ábrázolásokról van szó, azért mégis fontos az életrajzi ív, amin a két ikont felvázolni igyekeznek a színházi szerzők.

Ezért is érdekes, hogy míg Barbár B. vívódásain keresztül egy hiperérzékeny zseni teremtődik meg a színpadon, addig Barbár K. annak ellenére, hogy szintén nincs híján a tragikus élettörténeti eseményeknek, mégis, a másik figurához képest, kissé a felszínen lebeg. Kodály művészi nagysága és érzékenysége kevésbé jelenik meg a műben. Figurája egyszerűbben megrajzolt, igazából Bartók nézőpontjából látjuk.

Kár, mert érdekelt volna a Kodály-jelenség részletesebb kibontása. Kodály alakja, valamikori kultúrpolitikai szerepe egyszerre veti fel a kérdést, hogy személye hogyan vált szinte megkerülhetetlenné, jelleme mennyire volt hajlíthatatlan, vagy kultúrameghatározó szerepét mennyiben hatotta át a kompromisszumkészség. Már csak azért is lett volna ez érdekes, mert az előadásban hangsúlyt kapó kultúrpolitikai szál, az államhatalom és a művészet kapcsolatának átvilágítása közben a szerzők a mában is visszhangos húrokat pengetnek meg.

A mindenkori hatalommal való párbeszéd vagy az attól való elzárkózás, a menni vagy maradni élethelyzet, a nemzetközi elismertség és a lokális megbecsültség a mai közbeszédben is ismerősen csengő problémafelvetések. És az, hogy a szerzők szinte teljesen elvágják a szálakat Bartók halálával, és Kodály későbbi kultúrpolitikai szerepét már nem firtatják, keltett bennem némi hiányérzet.

De nem csak ezért inog az építmény egy kicsit. Az, hogy a kolozsváriak általam látott előadása mintha egy kissé féloldalasra sikeredett volna, csak az egyik aspektus. Az Ifjú barbárok mintha túl sokat akarna markolni, és kissé elveszne a tobzódásban. Vecsei H. háttérmunkája felismerhető azoknak a nézőknek, akik a két figuráról szóló, könnyen elérhető írott szövegeket, Youtube-videókat vagy dokumentumfilmeket ismerik. Ifj. Vidnyánszkyék előadása nagyban támaszkodik példának okáért a Bartók fiát megszólaltató 2017-es dokumentumfilmre, miközben kollázsszerűen kultúrpolitikai és kulturális kontextusokat villantanak fel.

A tobzódásban nemcsak a kultúrára hatással levő Liszt, Ady, Karinthy, Kosztolányi, Csáth és még sokan mások kapnak több-kevesebb szerepet, hanem a kultúrpolitika egykori irányítói is megidéződnek. Ez rendben is volna, de a spektrum talán túl széles a megidézettséghez. A több évszázad tablójára felragasztott kollázs rétegei mintha túl gyorsan fednék el egymást. Így az alkotók mintha kissé elengednék a nézők kezét, és hagynák, hogy a részletekhez saját kapkodó asszociációikat társítsák. Jezem, ebben az otthonos elveszettségben rejlik az előadás eredetisége. A néző saját kulturális hozadékából válaszol az előadásban feltett kérdésekre.

Mi a magyar zene? Mit gondolnak erről a világban? Mi a nép zenéje? Mi annak ősforrása? Kik vagyunk mi itt, a Kárpát-medencében, és hogyan forrunk össze? Ezek a kérdések visszhangzanak úgy, hogy akár az aktuális művészetpolitikai miliőben is visszacsengjenek. Az előadás pedig verbálisan, a zene és a tánc nyelvén is igyekszik létrehozni a tabló összképét. Ez az összeollózottság passzol is a két figurára felépített mitikus történethez, mi több, passzol az előadás Mester Dávid által megtervezett zeneiségéhez, zenei idézeteihez. Illetve passzol a Berecz István által koreografált, sodró lendületű néptáncbetétekhez.

A baj tényleg csak annyi, hogy az előadás olykor – nem feltétlenül szándékolt módon – mintha lelógna a színpadról. Annyira, hogy nem lennék meglepve, ha a megannyi zenével, tánccal és mozgáselemmel gazdagított produkció eredetileg nem erre a szűk stúdiótérre lett volna szabva, tervezve. Van olyan jelenet, amelyben vagy húsz ember tolongását látjuk a színpadon anélkül, hogy ennek indokoltságáról vagy művészi, hangulati hozadékáról különösebben meggyőznének. Az igyekezet látszik persze, a rendező és a színészek a tér adta lehetőségeket maximálisan igyekeznek kihasználni. Akár úgy is, hogy a színpadi játék függőlegesen nyújtja meg a teret. Van jelenet, melyben a térbeli magasság-mélység az öngyilkos magányának belső mélységével rímel. Mint ahogy arra is bőven van példa, hogy a színpadon az alkotók fergeteges jókedvet teremtenek. Hiszen az előadás humora igyekszik ellensúlyozni az intimitást, a intellektuális áthallásosságot vagy akár a mára való kikacsintást. A libikóka vidámabbik felén ül például a székelyesen beszélő figura. Ez mondhatni bevett forma az erdélyi színjátszásban, a humor egyik lokális meghatározója – mondjuk, én ritkán csapdosom a térdem ezen hahotázva. De nyugodtan ide vehető a sivatagi beduinokra emlékeztető mellékszereplő arabos halandzsája is. Vagy Gedő Zsolt c’monozó többszöri beugrása. Jelzem, számomra az ő nótafajelenete működött a legjobban, azon őszintén felnevettem.

E jelenetek sikeréhez némiképp hozzájárult a Cs. Kiss Zsuzsa tervezte jelmez, az ő jelmezvilága is, de nem túl hangsúlyosan, hiszen néhány kivételtől eltekintve, akárcsak a díszlet, a ruhák sem vonták most különösebben magukra a figyelmet. Kár, mert ez az előadás elbírna egy kicsivel több bolondériát. Ez vonatkozik a színpadi játékra is. Mert így azt közvetítette az általam látott premier-előadás, hogy tudna bátor lenni, bátor is akar lenni, de mégsem tud megvalósulni a vágyott fesztelen szárnyalás. Tegyem hozzá gyorsan, hogy megvan benne a potenciál. A tempó változhat, a rutin felszabadultabbá teheti a játékot, és nem kizárt, hogy egy vendégelőadáson, más színpadi körülmények között, hangsúlyaiban is jót tesz a sok színpadi mozgással bíró produkciónak egy kis térváltozás.

Ifjú barbárok. Kolozsvári Állami Magyar Színház. A bemutató dátuma: 2022. július 6. Rendező: Ifj. Vidnyánszky Attila. Szerző: Vecsei H. Miklós, Kodály Zoltán és Bartók Béla életéből inspirálódva, a társulat improvizációira alapozva. Díszlettervező: Csíki Csaba. Jelmez: Cs. Kiss Zsuzsanna. Zene: Mester Dávid. Koreográfus: Berecz István. Rendezőasszisztens: Veres Emőke. Játsszák: Tőtszegi Zsuzsa, Imre Éva, Szűcs Ervin, Bodolai Balázs, Váta Lóránd, Albert Csilla, Gedő Zsolt, Farkas Loránd, András Katalin-Bíborka, Lakatos Ágnes, Kacsó Nimród-Károly, Vincze-Pistuka Hunor. Zenél: a Tokos zenekar.