Béke Dániel: Az Odin varázsa

Béke Dániel: Az Odin varázsa

A Játéktér 2013. nyári számából

Beszámoló az Odin színházban szervezett workshopokról

Fotó: Deborah Hunt

Az egész december 9-én kezdődött, amikor is a bokáig érő hóban 20 perces gyaloglás után, két hatalmas bőrönddel megérkeztem a színházba. A workshop vezetője, Giuseppe Bonifati lelkesen üdvözölt, elkapta az egyik bőröndömet, és hátravezetett a „Pavillonba”, ahol elszállásoltak minket. Kicsi szobát kaptam, nem volt luxushelyiség , de az alapvető szükségleteket kielégítette. Volt egy kis szekrényem, egy ágyam és egy asztalkám. Fürdőszoba a folyosó végén. Miután lepakoltam, visszamentünk a könyvtárba, ahol már terített asztal várt. Giuseppe elmondta, hogy a színház kissé üres, mert a társulat nagy része Dél-Amerikában van. Bemutatta Markust (aki szintén a workshopra érkezett, egyébként Finnországban light designer, színész és bárszínházi rendező) és Paulát (ő az archívumban dolgozott, színésznő és rendező Barcelonában), akikkel aztán elfogyasztottuk közösen a vacsorát, majd borozgattunk és beszélgettünk. Ez volt az első este, az első benyomás, amit azért találok fontosabbnak bármilyen tréningnél, technikánál vagy előadásnál, mert az Odin varázsa már akkor este megmutatkozott. Az esti közös vacsorák egy fárasztó munkanap után. A jóízű beszélgetések és borozgatások, melyek olyanok az ember lelkének nap végén, mint egy forró fürdő a testnek. És az a közvetlenség, amely az Odin színházmindentagjára jellemző, ami miatt nem csak esztétikai szempontból több ez a színház, mint az átlagszínházak. Persze, sok ehhez hasonló „apróság” van, ami nem igazán jellemző más színházakra. Például az, hogy az informatikustól Eugenio Barbáig mindenki ugyanannyit keres.

Valószínűleg ez a fajta egyenlőség az egyik alapja a közvetlenségnek. Továbbá nincs takarító személyzet, mert ezt és sok hasonló „piszkos” munkát a színészek és a workshopok résztvevői végzik el. Ezt két okból is fontosnak tartom. Egyrészt: a színészek felelősek saját környezetükért és a színház állapotáért, így nyilván, kissé más a viszonyuk az épülettel és hangsúlyozottan a próbateremmel. Másrészt: a színész – amellett, hogy tisztában van saját szakmájának a felelősségével és jelentőségével – résztvesz ezekben a hétköznapi munkákban, és így egy pillanatra sem alakul ki benne a felsőbbrendűség érzete.

Az Odinban mindenki látástól vakulásig dolgozik. A workshopokra is sokszor jellemző a napi 8 óra közös munka, majd a napi 1–2 óra egyéni munka. Az áprilisi négyhetes workshop ideje alatt két szabadnapunk volt, amiből az egyiket végigdolgoztam. Annyiban különbözött a munkanaptól, hogy nem hétkor, hanem tízkor keltem, de ugyanúgy egész nap dolgoznom kellett. Mégis, ez ott természetesnek, megkérdőjelezhetetlennek tűnik.

Az épület

Érdemes néhány szót szólni az Odin színház épületéről is. Viszonylag nagy, kétszintes épületről van szó, amelyhez a nagy külső raktár (aValhalla) és néhány kisebb raktár tartozik még, valamint a Pavillon, ami egy 7 szobás, 10 férőhelyes szálláshely. A főépület még további 20–25 embernek képes szállást nyújtani. A színházban három nagy és egy kis próbaterem van, három konyha és három étkező (ebből egyik a Könyvtár, a másik a Zeneszoba), néhány iroda, egy külön részleg az OTA-nak (Odin Teatret Archives), egy műhely, egy varroda, néhány kisebb raktár és minden színész számára egy kisebb szoba.

Amit igazán fontosnak tartok, hogy maga az épület olyan, mint egy múzeum. A folyosókon végig színházi előadások plakátjai, fényképek előadásokról, maszkok és faragványok. Nemcsak odinos plakátokat találhatunk itt, hiszen az egyik folyosón Grotowski előadásainak plakátjai sorakoznak, rögtön utánuk három cirilbetűs Meyerhold-plakát a húszas évekből, s végül az egyik konyha mellett, a Koldusopera ősbemutatójának plakátja. De megtalálható a Wielopole, Wielopole és a Dögöljenek meg a művészek! (Kantor), a Brook-féle Titus Andronicus illetve Mnouchkine Karavánszerájának plakátja is.

Természetesen, a maszkokat is a világmindentájáról gyűjtötték össze, akárcsak a Zeneszoba (Music Room) hangszereit, ahol a tibeti gongtól, afrikai húros hangszereken keresztül, a legkülönbözőbb dél-amerikai perkúciókig mindent meg lehet találni.

A színházban, amint azt már említettem, alapvető feltétel a tisztaság. És mivel emberek élnek itt akár hónapokig,mindenmegtalálható. Mindez egy kicsiny dán városka, Holsterbo szélén, körülbelül 20 percre a vasútállomástól, Dánia északnyugati részén.

Interkulturalitás

A tíz hét alatt több nemzet képviselőjével találkoztam, mint eddigi életem során. Az odinos workshopokon a leggyakrabban olasz résztvevőkkel találkoztam, de képviselte magát Dánia, Spanyolország, Finnország, Románia, Lengyelország, Csehország, Nagy-Britannia, Írország, Costa-Rica, Ecuador, Argentína, Brazília, Új-Zéland, Franciaország, Észtország, Lettország, Görögország, Kanada és az Egyesült Államok is. Csodálatos sokszínűség, mely a beszélgetések egyik alapja. Gyakran kérdezgetjük a másikat szülőföldjéről, gyakran hozzuk fel saját példáinkat összehasonlításként, csodáljuk az idegen nyelv varázsát, vagy éppen jóízűt nevetünk azon, hogy mennyire képtelenek vagyunk akár csak egy szót is megismételni. Vacsorára olykor-olykor saját nemzete specialitását készíti valaki, ilyenkor a különböző országok különböző ételeiről esik szó. Természetesen, mindig szóba kerül a színházak helyzete és a politika is. És természetesen, előkerülnek a vicces sztereotípiák a nemzetekkel kapcsolatban, melyet megfelelő öniróniával kezel mindenki.

A három workshop

Három workshopon vettem részt ez alatt a tíz hét alatt. Az első a Giuseppe Bonifati által meghirdetett The Last Blow.[1] Ez December 10-től 30-ig tartott.

Giuseppével saját drámáján (The Last Blow) dolgoztunk három hétig. Közel negyvenpercnyi anyagot állítottunk össze improvizációkból, a szöveget és a történetet alig használva (tíz nap után olvastuk el először). Giuseppe számára a darab hangulata, képi világa, a szereplők karaktere volt fontos, és megpróbált minél többet megérteni az általunk épített improvizációkon keresztül saját írásáról.Mindenrésztvevőnek hoznia kellett képeket, zenét és verseket, ami kapcsolatos az adott anyaggal. Megszállottja volt mindenféle modern technikai eszköznek, használtunk mikrofont, volt karaoke-jelenet, projektor, Skype és Facebook is az előadásban. Megállás nélkül reflektált világunk rohamos technikai fejlődésére, az új kommunikációs csatornákra ésmindenőrületre, ami mindennapjaink részévé vált. A dolog groteszk jellege, hogy mindezt amis ruhákban (egy amis család szerepel a történet középpontjában) adtuk elő. A darab a halálról, a búcsúzásról és az elválásról szólt, de a végleges anyagban csak néhány mondat hangzik el az eredeti szövegből. A jelenetekben felváltva beszéltünk angolul, olaszul, finnül, magyarul, románul (természetesen mindenki a saját nyelvén). Itt is szerepet kapott az ének és a tánc, valamint sokat dolgoztunk a hozott anyagból, képekből, zenéből és versekből. A három hét után tartottunk egy munkabemutatót, amit a színház alkalmazottjai és színészei néztek meg. Továbbá az ötfős csapat még további öt színésszel kiegészülve, valószínűleg 2014-ben folytatja a közös munkát.

Marco Adda, a harcművészet és a színészet

Ez idő alatt nézhettük meg Marco Adda munkabemutatóját. Marco olasz színész, aki már évek óta a harcművészet és a színház kapcsolatával foglalkozik. Nem tagja az Odin színháznak, csak rövid időre látogatott oda, hogy saját projektjén dolgozhasson, hogy visszajelzést és ötleteket kapjon a továbbhaladáshoz. Marco Adda egy délkelet-ázsiai, a kung-fuhoz hasonló harcművészet mestere. Miután már Olaszországban nem talált megfelelő mestert, Párizsba utazott, ahol megismerkedett Tapa Sudana Bali-szigeti színésszel, aki gyakran dolgozott együtt Peter Brookkal. Tapa Sudana segítségével kezdett kialakítani egy olyan színházi nyelvet, ami magában foglalja az adott harcművészet mozdulatait, mégis azon túl, önálló jelentéssel bíró mozdulatsorokká alakul. A készülő egyszemélyes előadásban arról mesél, hogyan fonódott össze életében a színház és a harcművészet, hogy képtelen volt bármelyiktől is elszakadni, így megpróbálta egyesíteni a kettőt. A történetet mozgássorozatokkal szakítja meg, melyekkel tisztán a harcművészetből indul ki, s az előadás végére eljut a színházig. Egy versrészletet választ, melyet szép lassan harcművészeti elemekből épített mozgásszínházzá alakít át.

A második workshop

A második workshop során Julia Varley[2] és a Jasonites[3] közös munkáját követhettem. Munkájuk során improvizációkból építettek egy előadást, amely egy európai állampolgár emigrációját mutatja be egy fiktív, harmadik világhoz tartozó országba. A Banana Revival alapvető témája, hogy Amerikából és Európából egyre többen „menekülnek” a harmadik világba. A humoros, rendkívül játékos előadásban a zene és a tánc, valamint a kitalált nyelv ugyanúgy alapelemként található meg, mint a többi Odin-előadásban. Ám a színes ruhák, a humoros etűdök mögött kirajzolódik több alapvető probléma is, mely a harmadik és az első világ értékrendszerének találkozásakor lép fel. Az értékek keveredése, megkérdőjelezése, a befogadás és elutasítás, a beilleszkedés motívumait foglalja magában.

Crossing III

Néhány hónap elteltével, március végén tértem vissza az Odin színházba, ezúttal egy négyhetes Crossing workshopra, amelynek központjában a maszkok használata és a bábjáték állt, és amely idén már harmadik alkalommal került megrendezésre. A workshopokon délelőtt a Jasonites-szal dolgoztunk, majd délután Deborah Hunttal, aki a maszkokért és bábokért volt felelős.[4] Reggeli minden nap hét órakor, majd a Jasonites egyik tagjával tréning. A Jasonites egyik nagy előnye, hogy különböző munkamódszerekkel dolgoznak, mégis jól működnek együtt, és ez a tréningeken is meglátszik. Isadorával elsősorban relaxációs és légzésgyakorlatokkal kezdtünk, a hangsúly a vokális tréningen[5] volt, majd ezek után tértünk át éneklésre és táncra. Mindenkinek hoznia kellett saját népdalokat, és Isadora további dalokat tanított nekünk a világminden tájáról. Marcelo inkább integrációs játékokban gondolkodott a bemelegítések során, majd itt is előkerült az éneklés.Brazil dalokat tanultunk és hozzá táncokat, de itt is előkerültek saját dalaink. Giuseppe tréningje számomra már ismerős volt. Mindig egy intenzív fizikai tréninggel kezdtünk, majd latin táncokra tértünk át. Tanultunk szambát, rumbát, cha-cha-chát, merengét és tangót. Végezetül pedig, Albertóval csak a testre koncentráltunk. Elképesztően fárasztó, főként nyújtási és állóképességi gyakorlatokon alapuló tréninggel kezdtünk, majd koncentrációs gyakorlatokkal, szobor-gyakorlatokkal és csapatépítéssel folytattuk. Ahogy teltek a napok, szép lassan rövidültek a tréningek, és elkezdtünk anyagot építeni a négy Jasonittal.

Eközben Deborával egy közös maszk-tréninggel kezdtük. Részekre bontottuk a testünket, ésmindenegyes testrésszel kerestük a maximális mozgástartományt, és azt, hogy az adott mozdulat vagy mozdulatsor mit fejez ki. Különböző lépéseket és járásokat tanultunk, melyek már magukban hordoztak egy karaktert. Miután az egész testet átmozgattuk, jöhetett az arc. Grimaszok és furcsa hangok, különböző tekintetek és orrfelhúzások, amelyek mind hasznosak lehetnek a későbbiekben, ha maszk kerül a kezünkbe. Erre nem is kellett sokat várni. Elkezdődött az általános maszk-tréning. Nazális és pszichológiai maszkokat használtunk. Természetesen, megtanultuk a maszkhasználat alapvető szabályait, majd elkezdtünk apró jeleneteket építeni. Miután megkaptuk az ízelítőt a maszkokból, elvonultunk a műhelybe, és nekifoghattunk saját papírmasé maszkjaink megalkotásához. A maszkok után rögtön a bábok, majd a maszkhoz tartozó ruhák következtek. Mindent nekünk kellett elkészíteni, persze, Deborah segítségével. Miután ezzel is megvoltunk, és mindent lefestettünk, dolgozhattunk a maszkos és bábos jeleneteken. Mintegy negyedórás maszkos jelenetet és egy húsz percnyi bábjelenetet állítottunk össze. Teljesen magával ragadott ez a világ. Nemcsak a lélektani realizmus, de a fizika és biológia törvényeit is újrafogalmazó, színes, groteszk világot teremtettünk, különleges lényekkel, akik megpróbálnak ügyetlenségükkel, lelkesedésükkel és színeikkel valami meséset vinni a hétköznapokba.

Mire ezekkel a jelenetekkel elkészültünk, a Jasonites-szal is elkészült a munka. Albertóval egy körülbelül 20 perces mozgásszínházi jelenetet sikerült építenünk. Giuseppével kisebb, 1–2 személyes szürreális jelenetek születtek, természetesen ismét a modern technika segítségével, de néhol a maszkokat is felhasználta. Isadorával lassú, mozgáson és éneken alapuló jelenetet állítottunk össze, míg Marcelóval egy igazi karneváli hangulatot idéző koreográfia született, sok énekkel.

Amikor mindezzel megvoltunk, elérkezett a negyedik hét, amelyet az előadásoknak szenteltek. Mindenki választott egy helyszínt a városban, ahol egy nagyjából harmincperces előadást kellett megszerveznie a csapattal. Az egy hét alatt előadtuk könyvtárban, pályaudvaron, iskolában, öregek otthonában, hídavatáson, és csináltunk egy igazi karnevált is, a főutcán végigvonulva. Mindenki

kiválasztotta, hogy saját területéhez mely számokra lesz szüksége. Volt olyan hely, ahol rajongtak értünk (természetesen a gyerekek az általános iskolában), és volt, ahol tudomásul sem vettek (a hídavatáson az előadás végére a rossz idő és a nem túl profi szervezés miatt egy darab nézőnk sem maradt). Ezek nagyon különböző és nagyon fontos élmények voltak. Számomra például sokkoló hatású volt az iskolás gyerekek után az öregek otthonában fellépni. A kiszállások után a színházban egy labirintust alakítottunk ki, ahol a nézők különböző terekben különböző etűdöket láthattak, és a végén a maszkos alakok tortával és itallal kínálták őket. Ez volt az utolsó napunk. Ezután a takarítás, majd egy közös vacsora következett, és másnap reggel eljött a búcsú ideje.

Végezetül

Az Odinban valóban csapatról és közösségről volt szó. Emberekről, akik harminc, negyven vagy akár ötven éve dolgoznak együtt. Olyan előadásokról, amelyeket mármindenkontinensen játszottak. A színészek rendkívül jó fizikai állapotban vannak (egy hatvankilenc éves színésznő fizikai tréninget tartott nekünk). A művészethez az alázat társul, a munkához pedig a szenvedély, az elhivatottság. Bár egy olyan társulatról van szó, amely már kezd megöregedni, munkájuk a mai napig példaértékű. A magam részéről nem a zsenialitásban, hanem az effajta munkában és elhivatottságban hiszek, és nem hiszem, hogy ez ne hozná meg bármelyik színházban a gyümölcsét.



[1] Giuseppe L. Bonifati (1985) színész, drámaíró, színházi rendező, többnyire Olaszországban és Dániában dolgozik. A Paolo Grassi Milánói Színművészeti Egyetemen illetve a Silvio D’Amico Nemzeti Színművészeti Egyetemen tanult Rómában. 2008 óta a Jasonites nemzetközi társulat tagja. Alapítója és vezetője a Divano Occidentale Orientale nevű nemzetközi társulatnak, amellyel számos díjat nyert el. Az általa írt előadással (Ammaliata) az Olasz Színházi Intézet díját nyerte el, 2011-ben pedig a legtehetségesebb olasz fiatal művésznek választották).

 

[2] Julia Varley 1954-ben született Londonban, és 1976-ban csatlakozott az Odin Színházhoz. Hároméves korában családjával Milánóba költözött, és ott élt egészen addig, amíg az Odin Színházhoz nem csatlakozott. Milánóban az egyetemen filozófia szakon tanult, illetve több társulatnak volt színésze. Az évek során az Odin Színház egyik legaktívabb tagja lett, a TRANSIT Fesztivál szervezője, számos egyetemen és középiskolában tanít, és az ő kezdeményezésére alakult a Jasonites is.

 

[3] A Jasonites egy nemzetközi színházi csoport, melynek tagjai Isadora Pei, Giuseppe Bonifati (Olaszország), Marcelo Miguel (Brazília/Németország), Alberto Martine Guinaldo (Spanyolország/Belgium). 2008-ban 23 különböző országból gyűltek össze színészek, hogy részt vegyenek a Médeia esküvője című előadáson (Eugenio Barba rendezése). Az előadásban szereplő fiatalok közül vált ki ez a négy ember, akik Julia Varley vezetésével megalapították saját társulatukat. Jelenleg ez a társulat az Odin Színház fiatalabb generációjának számít. Bár nem szerződtek állandó tagként a színházhoz, mégis sokat dolgoznak együtt,minden nagyobb projektben részt vesznek, s így évi 3–6 hónapot töltenek a színházban.

 

[4] Deborah Hunt báb- és maszkmester, több mint 40 év szakmai tapsztalattal. Saját maga készíti maszkjai és bábjait, előadóként és tanárként is dolgozik. Új-zéland-i születésű, de már évek óta Puerto Ricóban él. Rendezője és egyik alapítója a Mexikói Toporojo társulatnak (1985–1988 között működő társulat), majd az 1976-tól 1984-ig működő Red Mole Enterprises új-zéland-i társulat tagja. Ezután költözött Puerto Ricóba, ahol a mai napig él és alkot, de ideje nagy részét így is a világszerte zajló workshopok töltik ki.

 

[5]  Azért nem akarom sem a beszédtechnika, sem a művészi beszéd kifejezéseket használni, mert a vokális training teljesen máshonnan közelíti meg a színész hangképzését.