Bartha Lóránd: Román nyelven a Théâtre du Soleil-ről, sok színházi titokkal

Bartha Lóránd: Román nyelven a Théâtre du Soleil-ről, sok színházi titokkal

A Játéktér 2013. tavaszi számából

Létezik Kolozsváron egy kortárs művé­szeti tér, az Ecsetgyár, amely különbö­ző művészeti egyesületeket tömörít. Ilyen az Art-Hoc Egyesület, amelynek három különböző osztálya működik: az ArtSpect Kiadó, amely színházi könyvek kiadásával foglalkozik, az ArtHoc Nemzetközi Színházművészeti Központ, amely egy kreatív színházi műhely és a Pasaj (Átjáró) Társulat, amely egy össz­művészeti társulás. Az ArtSpect Kiadó Adriana Chiruţă vezetésével Prezenţe şi Metode (Jelenlét és Módszer) címmel színház-szakmai so­rozatott adott ki, amely Jacques Lecoq, Yoshi Oida illetve Lorna Marshall színházi írásait gyűj­ti össze. Szintén a sorozat része Josette Féral tanulmánya, amely Ariane Mnouchkine színhá­zát kutatja, és az Întâlniri cu Ariane Mnouchkine (Találkozások Ariane Mnouchkine-nal) címet viseli. A rendkívül értékes és nagyon szép so­rozat (borítóterv: Mihai Pataki) kortárs alkotók színházához visz közelebb, egy olyan román nyelven, ami gondos és mindvégig követhető, semmilyen fennakadást nem okozva azoknak, akik nem igazán jártasak a román nyelvű szak­mai kifejezésekben (fordító: Raluca Vida). Ez a könyvrecenzió egyben ajánló is azoknak, akik mélyebben szeretnének megérteni egy olyan színházat, amely egyszerre huszadik száza­di és egyszerre kortárs, illetve mindazt, ami a Théâtre du Soleil, azaz a Napszínház.

1964-ben néhány párizsi egyetemista, név szerint Ariane Mnouchkine, Jean-Claude Penchenat, Gérard Hardy, Philippe Léotard és Jean-Pierre Tailhade úgy döntenek, hogy színházat alapítanak. Fiatalok, lendületesek és szólni akarnak a világról. Tapasztalatuk szinte semmi, pénzük még kevesebb, van azonban kitartásuk, és ad-hoc helyszíneken létrehoz­zák egyre izgalmasabb előadásaikat. Azokban az években a Kulturális Minisztérium két szín­házi felügyelője, Gaston Deherpe és Georges Lherminier járták a párizsi peremterületeket, fiatal tehetségek után kutatva. Ők látták 1967-ben a Théâtre du Soleil A konyha című előadá­sát, amely meggyőzte őket a fiatalok tehetsé­géről. Három évvel később a társulat állandó játszóhelyet kapott a Párizs peremterületéhez tartozó Vincennes-i erdőben, egy elhagyatott Cartoucherie (Lőszergyár) épületében. Itt hoz­zák létre 1789 című, legendássá vált előadá­sukat, amelyet százezrek láttak, és meghozta a színháznak a sikert. A Théâtre du Soleil ma már 48 éve működik, és kutatja a színház je­lenidejűsége és a történelem közti átjárókat.

Josette Féral, a Találkozások Ariane Mnouchkine-nal című kötet szerzője, az École supérieure de théâtre (a Montréal-i Université du Québec) igazgatója, 1988-ban lépett kap­csolatba először a Napszínházzal, amikor azt szerette volna megtudni, hogy mi ennek a színháznak a módszere, hogyan dolgoznak, milyen szakmai szabályok mentén készítik elő­adásaikat. Szenvedélyesen meg akarta tudni, hogy mi mozgatja ennek a társulatnak a lelkét, mi a titka a rendkívüli mélységet hordozó elő­adásoknak. Az érdekelte, hogy mitől születik meg a színház, hogyan kell azt életre kelteni, honnan érkeznek az állapotok, az érzelmek, az igaz pillanatok. Mi a titka a csapat erejének, mi az az álom és hitvallás, amely közel 50 éve tart, és érvényes színházat hoz létre. Féral nem horizontálisan, a történetiség perspetívájából próbálja megérteni a Théâtre du Soleil mun­káját, sokkal inkább a vertikális, a mélység felé tartó, a részletekben és szakmai titkokban ku­tató megértésre törekszik.

Százhúsz oldalas tanulmánya négy rész­ből áll. Az első részben bemutatja és felvezeti Mnouchkine színházának alapfogalmait, ame­lyek: a keleti színház teatralitása, a történetet és sorsokat hordozó szereplők, a szituáció igazságának megkeresése, a jelenben történő játék. A második részben bemutat egy műhely­munkát a Théâtre du Soleil-nél. Ez 1988-ban zajlik, és bárki jelentkezhet, aki bele szeretne kóstolni a színház munkájába. A hét-nyolcszáz jelentkezőből Mnouchkine – miután mindenki­vel interjút készít – kiválaszt százat, akikkel dol­gozik két hétig, felfedve előttük a maszkok, az improvizációk és a színházcsinálás napszínhá­zas módját. Ezalatt folyamatosan tanít, értékel és elemez. Úgy gondolja, hogy egy rendező tartozik azzal a fiatal színész-generációknak, hogy évente egy nyitott műhelyt szervezzen azért, hogy átadhassa az általa felfedezett szakmai értékeket. Általában az ilyen műhelyek alkalmával találja meg színházának színészeit is, tudhatjuk meg Josette Féral beszámolójá­ból. (Ennek a fejezetnek a korábban publikált változatáért a Quebeci Kritikusok Szövetségének díját kapta a szerző.) A harmadik rész egy interjú, amelyet Josette Féral 1988-ban készít Mnouchkine-nal, arról kérdezve őt, hogy létezik-e még elmélete a színházcsinálásnak, vagy csak az eddigiek újragondolása történik, vagy arról, hogy léteznek-e alaptörvények a Théâtre du Soleil-ben, vagy minden a jelen pil­lanat szüleménye, és még arról is, hogy miként fejleszthető a képzelőerő, amely Mnouchkine szerint egy színész legfontosabb erénye. A gyűjtemény negyedik és egyben leghosszabb fejezete egy dokumentált közönségtalálkozó. A Théâtre du Soleil 1992-ben Marie-Hélène Falcon meghívására Montréalban lépett fel, az Atreidák előadásával. Az előadássorozat harmadik napján nyilvános beszélgetés volt a montréali Université du Québec színházi sza­kának szervezésében, amelyen részt vettek különböző középiskolás drámaosztályok, fia­talok, idősek, szakmán belüli és kívüli embe­rek. Ezen a találkozón Ariane Mnouchkine és néhány vezető színésze, mint Simon Abkarian, Nirupama Nityanandan és Brontis Jodorowski minden, a közönségből érkező kérdésre kész­ségesen válaszol, néhol egészen jó humorér­zékkel.

A kötet négy fejezete gondosan épül egy­másra, egyre közelebb hozva ezt a jelenséget, ami a Théâtre du Soleil. Nem törekszik nagyot mondani, azonban törekszik a többsíkú meg­értésre és a színház szervező elemeinek kita­pintására annak ellenére, hogy Mnouchkine folyamatosan azt válaszolja, hogy nincsenek szabályok, ők mindent nap mint nap felfedez­nek. Josette Féral azonban mégis tud mutat­ni egy ösvényt, amelyen halad a Théâtre du Soleil; megnyitja és kibontja az olyan általános és közhellyé vált színházi fogalmakat, mint a jelen idő, az érzelem, az állapot vagy a szi­tuáció. Segít túllépni a közhelyeken, amelyek körbehálózzák Mnouchkine személyét és tár­sulatát, az pedig felemelő érzés, ha létrejön egy alkotás, amely a színház és a világ bonyolultságára hívja fel a figyelmet.

Josette Féral: Rencontres avec Ariane Mnouchkine, dresser un monument à l’éphémère. Montréal, XYZ Éditeur, 1998; Întâlniri cu Ariane Mnouchkine, înălţând monument efemerului. Oradea, ArtSpect, 2009, trad.: Raluca Vida.