Bartha Katalin Ágnes: Ira Aldridge, Shakespeare és a magyar színházi viszonyok

A Játéktér 2014. őszi számából

Ira Aldridge (1807–1867) afroamerikai színész New Yorkban született, Manhattan szabad afroa­merikai közösségében, kulturális formálódását is e közösség két kiemelkedő intézményében, az Afrikai Szabad Iskolában és az Afrikai Színházban szerezte. Ez utóbbiban tapasztalhatta a rendőrség túlkapásait, akik megtiltották a fekete színes bőrűeknek Shakespeare III. Richárdjának eljátszását, s általában a Shakespeare-művek színpadra vitelét.[1] Ezt követően Ira Aldridge úgy érkezett Angliába színészi karrierjének beteljesítése céljából 1825-ben, hogy már személyes tapasztalattal rendelkezett a fekete színes bőrű színészek Shakespeare-játékának felkavaró hatásával.

De milyen hatása volt Aldridge Shakespeare-szerepekben való fellépéseinek a kontinentális Eu­rópában, s főként Magyarországon egy negyedszázad múlva? Jelen tanulmány a kérdést a korabeli magyar színházi kontextusban, annak kulturális és politikai vonatkozásaiban szemléli, és arra is vá­laszt kíván adni, hogy miért nem léphetett fel Aldridge Erdélyben, a Habsburg Birodalom második legjelentősebb magyar színházában, Kolozsváron.

Néhány alkalmi fellépése és az elismerő kritikák ellenére Aldridge Britanniában megmaradt egy negyedszázadon át vidékre száműzött vándorszínésznek, habár Shakespeare-alakítóként angliai pályájának jelentőségét is hangsúlyoznunk kell, hisz itt kezdi játszani, s aztán egyre komolyabb ta­nulmányozással, gyakorlattal és tapasztalattal vértezni fel Othello, Shylock, Macbeth, III. Richárd és Aaron szerepeit.[2] Azonban bőrszíne miatt nem játszhatott a londoni színházakban huzamosabb ideig.

Vendégelőadásait 1852-ben kezdte el az európai kontinensen, és ez pályájában is fordulatot hozott. Élete hátramaradó részében az „afrikai Roscius”-ként emlegetett rendkívüli formátumú Shakespeare-színészként szerzett magának hírnevet Európa nagyobb városaiban. S bár néhány hét­nél hosszabb ideig nem vendégszerepelt sem az európai nagyvárosok (London, Dublin, Edinburgh, Berlin, Stockholm, Prága, Bécs, Budapest, Konstantinápoly, Varsó, Szentpétervár, Moszkva), sem más kisebb, de jelentős városok színházainál, sikerült az európai színházi világ figyelmét magára vonnia. Egzotikumának, bőrszínének is köszönhetően, de főként Shakespeare-szerepeinek meg­formálása miatt, Európában és Oroszországban a Shakespeare-színház és a shakespeare-i nyelv hiteles tolmácsolójaként vált ismertté.

Reprezentálhatta-e Aldridge Shakespeare drámáit?

Ami az 1820-as évek New Yorkjában lehetetlennek mutatkozott az afroamerikai színész esetén – nevezetesen az, hogy a többségi, fehér tulajdonban levő színházban Shakespeare-t játsszon, sőt még az Afrikai Színház berkeiben is ellehetetlenült – az végül a 20-as évek végén Angliában reali­zálódhatott, és az 50-es években Nyugat-Európában, Kelet-Közép-Európában és Oroszországban teljesedhetett ki.

Aldridge repertoárja főként korai angliai korszakában sötét bőréhez találó szerepekre korlátozó­dott: rabszolgaellenes célzatú darabok mellett számos heroikus gonosz hős szerep is volt közöt­tük. Shakespeare-repertoárját tekintve már huszonnégy évesen Othellót, Shylockot, III. Richárdot, Macbethet játszik. Negyvenkét évesen a több mint száz éve Angliában nem játszott Titus Andronicust veszi elő, természetesen átgyúrt, melodramatizált változatban, amely lehetővé tette, hogy Aaront, a mórt heroikus szerepként játssza/értelmezze. Ötvenegy évesen Szentpéterváron játssza el először a Lear királyt.[3]

Sötét bőrűek színrevitelének, színpadi játékának a magyar színpadokon ekkoriban már komoly tradíciója volt, hiszen olyan népszerű drámákban láthatott a magyar közönség sötétre mázolt szí­nészeket már a 19. század első éveiben, mint pl.: Kotzebue: A szerecsen rabok (Kozma Gergely fordításában), vagy Shakespeare Othellója (K. Boér Sándor f.). Aldridge érkezése előtt, 1853 márci­usában a győri színpadon már játszották Harriet Beecher Stowe A Tamás bátya kunyhója nyomán a Dumanoir és D’Ennry által dramatizált változatot (Országh Antal f.). A pesti Nemzeti Színházban Aldridge márciusi−áprilisi fellépéseit követve május 7-én, Kolozsváron pedig 1853. jún. 4-én mutat­ták be.[4]

Aldridge Othello-alakítását kedvelte és rendkívülien hitelesnek tartotta az európai és a magyar szakma. Először történt meg a kontinensen a 19. században, hogy nem feketére mázolt fehér bőrű színész alakította a féltékeny mór szerepét, hanem egy színében és vérmérsékletében „hasonló” személy, „igaz szerecsen” játszotta. Figyelemre méltó, hogy a korabeli értelmezések érdekes és igen zavaros antropológiai fejtegetésekbe merülve magyarázták a mórság és szerecsenség különbsé­geit, hasonlóságait Edmund Keantől Molnár György színészig.[5] Eleve izgalmas eseményként élte meg a színházi közönség, hogy sötét bőrű színész játszotta Othellót az 1850-es években. A ma­gyar recepcióban viszont egyáltalán nem jelentett problémát a tény, hogy ez a sötét bőrű színész Shakespeare-t játszik. Aldridge angol nyelvű színpadi alakításaival magát a Shakespeare-kultúrát terjesztette. Magyarországon úgy látták, hogy egymaga a Shakespeare-ügynek, befogadásnak rendkívüli szolgálatot tett.[6]

Tehetségének elismerése mellett a színész afrikai fejedelmi sarjként való propagálása is hozzá­járult Shakespeare-színészként való elfogadásában a kontinensen. A Memoir and Theatrical Career of Ira Aldridge, the African Roscius, London: Onwhyn (1848), s ennek Berlinben megjelent német változata, a Leben und Künstler-Laufbahn des Negers Ira Aldridge (1853) röpirat formában terjesz­tette fellépéseinek színhelyein származásának romantikus történetét. Noha a kutatás megcáfolta e történet valódiságát,[7] a tudatosan épített imidzsnek nyilván megvolt a hatása, a korabeli média is ekként harangozta be,[8] aminek köszönhetően számos kapu megnyílt Aldridge előtt.

Shakespeare műveinek képviselőjeként való teljesítményét több európai király és fejedelem is elismerte. 1853 januárjában IV. Frigyes Vilmos porosz király a tudomány és művészetek arany em­lékérmével tüntette ki, 1858 januárjában meiningeni fellépéseinek hatására a szász-meiningeni ház érdemrendjével tüntették ki, s Szászország lovagjává avatták (hasonló kitüntetést mindaddig egyet­len színész sem kapott). II. György meiningeni herceg színházi reformjának egyik fontos pillére volt az Aldridge által képviselt színházzal, színházi játéknyelvvel való találkozás.[9]

Milyen magyar színházi kultúrába érkezett?

A levert szabadságharc (1848−49) után Magyarországon a Habsburg Birodalom új, neoabszo­lutista állami struktúráinak kialakításával az 1848 előtti színházi struktúra jelentősen megváltozott. A nemzeti kultúra és nyelv megőrzésének fontos eszközeként a színház a kormányzati politika és a magyar közönség elvárásai közti ütközések leglátványosabb tereként funkcionált. Ezért sem vélet­len, hogy a rendőrségi jelentések tele voltak az előadásokon zajló nemzeti célzatú demonstrációk híreinek a taglalásával.

A színházak, színtársulatok működési feltételeit meghatározó, 1850. nov. 25-étől érvényben lévő belügyminisztériumi színházi rendelet (Theaterordnung) értelmében minden új bemutatandó előadás­hoz az adott tartomány vezetőjének engedélye kellett, kivételt képeztek a Bécsben már engedé­lyezett darabok. Az előadásokból minden olyan vonatkozást száműzni kellett, amely sérthette a császári házat és államrendet, „mi a létező időviszonyok szerint a közcsend és rendet illető tekinte­tekkel ellenkezik, a nemzetiségek, társasági osztályok, s vallástársulatok között gyűlölséget, vagy az előadás közben zavargásokat képes előidézni.”[10] A helyi rendőri hatóságok hatáskörébe tartozott az egyes előadások felügyelete, de jogukban állt egyes előadásokat megtiltani, illetve már megkezdett előadásokat is felfüggeszteni.[11] A színészek politikailag áthallásos színpadi rögtönzéseit pedig a had­bíróság büntetette.

Ilyen körülmények között mégis jelentősnek ítélhető, hogy a neoabszolutizmus időszakában Pes­ten húsz, Kolozsváron 12 különböző Shakespeare-dráma volt műsoron. Pesten Aldridge fellépé­seinek köszönhetően az Othellót és a Velencei kalmárt is többször játszották. Az Ira Aldridge-féle Othello osztatlan sikernek örvendett, de ugyanúgy a Macbeth- és III. Richárd-alakításait is elismerés övezte Magyarországon.[12] Az 1853-as beharangozott kétszeri fellépéséből a pesti Nemzeti Színház­ban végül 14 fellépés lett az év folyamán. Tavasszal érkezett kisded angol társulatával,[13] ősszel egy­maga jött vissza újra játszani fényes sikerének színhelyére. 1858-ban harmadszor is eljött, s ebben az évben is eljátszotta a Velencei kalmár kulcsszerepét, a Shylockot is.[14]

Shylock-alakítás

A Velencei kalmárban való fellépésének visszhangja, korabeli recepciója jelezheti, hogy hogyan lehetett Shakespeare drámáját (mely elsősorban nem a tragédiákban vagy a királydrámákban hang­súlyos jelen levő hatalom kérdését tematizálja) felhasználni arra, hogy ne közvetlenül, laposan aktu­alizálva szólaljon meg, hanem mélyebb drámaiságának kibontása révén közelítsen aktuális kérdé­sekhez. A drámában megmutatott világ problematikája több ponton is kortárs kérdéseket érintett. A darabbeli Velence vibráló és problematikus társadalomképe háttérként szolgált a hatalom és a ki­sebbség kapcsolatának, valamint az elnyomás mechanizmusainak megmutatásához, s ezzel lehető­séget nyújtott arra, hogy az aktuális politikai berendezkedésen rést üssön. A korszakból fennmaradt Velencei kalmár-fordítások szövegkönyveinek vizsgálata kimutatta, hogy a cenzorok Shylock szere­péből alig töröltek, főként az erkölcsi és vallási normákba ütköző szövegrészekre voltak érzékenyek. A törlések nagyobb hányadának tehát ez volt az oka, de törölték a társadalmi osztályok egymás elleni szításaként értelmezhető részeket, akárcsak a politikai áthallásokra alkalmas szövegeket, illetve szövegrészeket is.[15]

Shylock jellemét Ira Aldridge új felfogással teremtette meg. Jelmezéről, gesztustáráról, hanghor­dozásáról szuperlatívuszokban írtak a kritikák.[16] Az akkoriban szabadságharcos múltja miatt a Nemzeti-színpadról letiltott, és operarendezőként foglalkoztatott Egressy Gábor így írt alakításáról: „1853. ápr. 2. Afrikai vendégünk ma, mint Shylock, egészen európai arczot öltött, s ez neki valóban meglepőleg sikerült. A tompa fekete orr eltünt, s helyette horgas fejér orr állott elő; valamint a néger gyapjat is fehér bőrű félkopasz fej váltotta fel.[17] (…) Ezen Shylock, melyet ő elénk teremtett, az egyéni sajátszerűség bevégzett ábrázolata volt, a keleti vérmérséklet és fajtermészet általános szellemében. Kedvező körülménynek tekinthető, hogy a mű­feladat ez utóbbi pontban, a művész személyiségével véletlenül ma ismét találkozott. Ilyen keleti fajú zsidó volt ő, testének és lelkének minden ízében, minden helyzetben és állapotban. Ilyen volt atyai és kalmári vesztesége kínaiban; határtalan vallás és fajgyűlöletében; kárörömének ama perczében, mi­dőn Antonio vesztesége felől értesül; ilyen ama végső megsemmisülés tragikai pillanatában, midőn keresztyén (?) igazságszolgáltatás őt javainak vesztésére ítéli, s életének is csupán a hitváltoztatás föltétele alatt kegyelmez meg. (…) Hol van azon ítészeti daguerrotyp, mely e művészi ábrákat, vagy csak egyetlen perczet ezekből képmásolni, s az öröklét számára fentartani vállalkoznék? (…). Hol a mesterség, mely a látás és hallás hiányait kárpótolhatná azokra nézve, kik ez élő képektől távol vannak térben és időben?”[18]

Shylockjában a korabeli magyar közönség hangsúlyozottan érzékelte az afrikai nép elnyomatott­ságának a beépítését az előadásba: „Minélfogva nem volt közönséges szabású gonosztevő, hanem elszánt, önmagába visszafordult elkeseredett kebel, martyr, ki iránt annál inkább viseltettünk rész­véttel, mivel nem annyira gonoszság, mint tulcsigázás hajtá utolsó és egyetlen támaszához, a merev gyűlölethez. Aldridge e szerepet elejétől végig oly meghatóan vitte keresztül, hogy még a kigunyolt, elítélt s megbüntetett zsidó látása sem ébreszté a közönségben a káröröm gunyoros visszhangját, hanem csendes, csaknem bús komolysággal nézte mindenki elítéltetését.”[19] Kertbeny Károly szá­mára egyáltalán nem tűnt visszatetszőnek, hogy az előadás kétnyelvű volt, úgy érezte, hogy így a keresztény és zsidó ellentét és a drámaiság új jelentőséggel gazdagszik.

Miért nem lépett fel Kolozsváron?

Aldridge színházi szerepléseit már 1853-as fellépései idején követték és megfigyelték az állam­rendőrség titkos megbízottai. 1853 novemberéből ismert az a bécsi titkosrendőrségi utasítás, amely Velencétől Erdélyig minden Cs. Kir. Rendőr-igazgatóság ill. Cs. Kir. Rendőrbizottság tudtára adja, hogy Karl Rémay, pesti német színész, 1848-as forradalmi részvételéért elítélt s 1850-ben felmentett egyént figyeljék.[20] Aldridge-dzsal való utazása újabb okot ad a titkosrendőrségnek a további meg­figyelésre, hisz az angol nyelven játszó sötét bőrű színész jelenléte a térségben az utasítás szerint aggodalomra ad okot, és minden valószínűség szerint Aldridge-nak titkos ügynöki céljai lehetnek. Az utasítás kötelező módon elrendelte a két színész követését, mozgásaik jelentését. 1853-as zágrábi fellépéseit és tartózkodását főként a Bécsi Állami Levéltár titkosrendőri jelentései alapján vizsgáló szerző tanulmánya szerint az ottani kormányzó, Benko Lentulaj a bécsi bizalmas parancsnak ele­get téve november 30-án részletes beszámolót küld a bécsi Legfelsőbb Rendőri Hivatalnak. Ebben leírja, hogy közelről követtette megbízottjaival a Mariborból a városba érkező két célszemélyt, mind a színházi előadások idején, mind pedig azt követően megfigyelték, de titkos tanácskozást, ill. gya­núra okot adó találkozót, beszélgetést nem észleltek a körükben. Egyedüli gyanús eseményként említette a Zágráb városától távol eső borospincéhez való sétájukat (november 10.). A jelentés írója szerint itt Rémay furcsa mód magyarul szólalt meg és invitálta meg a helyieket egy pohár borra. Az a tény, hogy nem németül, hanem magyarul szólalt meg a horvátul nem tudó Rémay, a megfigyelő szerint fölöttébb gyanús volt. Ezután Rémay és az afrikai tragikus színész rendőrségi szempontból ártalmatlan magyar dalokat énekelve tért meg a városba, ahol aznap Aldridge A velencei kalmárban lépett fel. Batušić még egy 1853. decemberi, Brnóból keltezett rendőrségi feljegyzésre utal, amely szerint Aldridge-ot vajdasági, erdélyi és egyéb magyarországi fellépéseitől eltiltották a magyarországi forradalmi és ellenálló körökkel való kapcsolattartása miatt.

A novemberi bécsi utasításnak magyarországi levéltárákban is van nyoma. 1853. dec. 10-én Cseh Eduárd, Baranya megyei cs. kir. megyefőnök továbbította Nagy József pécsi polgármester­nek a Soproni cs. kir. Helytartótanácsának Osztálya 3177. sz. a. kiadott rendeletét. Eszerint Rémay Károly színész (ki Pécsett is többször fellépett már), „forradalmi részvét miatt 10 évi sáncra ítéltetett, 1850. VII. 9-én kegyelmet kapott.” A színész időközben tagja lett Ira Aldridge angol társulatának. Ha esetleg Pécsett feltűnne, minden mozdulását kísérjék figyelemmel, főleg ha színpadra lépne. A polgármester dec. 14-én értesítette a rendőri hivatalt a kellő intézkedés megtételéért.[21]

A zágrábi epizód Aldridge magyarországi fellépései után zajlott. 1853 tavaszán Pestre angol társulatával érkezett, ahol egyéb szerepei mellett április 2-án a Velencei kalmár négyfelvonásos válto­zatában alakította Shylockot, április 8-án pedig a darab egyes epizódjait játszotta. Augusztus végén, szeptember elején újra láthatta a Nemzeti közönsége Shylock szerepében is. Ekkor már ismert ma­gyar dalokat, hisz fellépéssorozatait követve lakomákat, banketteket tartottak tiszteletére, amelyekről a lapok részletes beszámolót adtak.

1858-as pesti vendégfellépéseinek sorozata idejéből találtuk meg azt a levelet, melyet Ira Aldridge írt a Bécsben székelő angol nagykövetnek, Sir George Hamilton Seymournak és segítsé­get, védelmet kér az osztrák titkosrendőrség zaklatásaival szemben, akik megtiltják további vidéki fellépéseinek teljesítését. A levél szerint a színész értetlenséggel szemlélte e zaklatást, hisz, amint írja, soha politikai vélekedésének nyilvánosan nem adott hangot. Kiutasításának okát művészetének népszerűségében látja, és a főúri és polgári körök itteni helyzetével magyarázhatja, akik korábbi itt tartózkodása idején különböző összejöveteleken ünnepelték.[22] Buol osztrák külügyminiszter vála­sza is megtalálható a Széchényi Könyvtár Kézirattárában, amelyet az Aldridge ügyében érdeklődő nagykövetnek írt. Eszerint már a színész 1853-as itteni magaviselete igen kedvezőtlen megjegyzé­sekre adott alkalmat, mivel kizárólag „rossz beállítású emberekkel tartott kapcsolatot”, s főként mivel tolmács és titkár minőségében egy bizonyos Remay Károly kísérte, aki hazaárulásért börtönre volt ítélve, s aki kevéssel Aldridge-dzsal megkezdett utazása előtt kapott amnesztiát. Ezért tagadták meg az osztrák tartományokban való további tartózkodását. Pesti fellépéseit is azért engedélyezték, hogy eleget tehessen szerződésének, melyet közbelépésük előtt sikerült megkötnie. Boul szerint Kempen már nem tud saját hatáskörében a döntésen változtatni, s aláveti magát Magyarország kormányzója döntésének, hogy hosszabbítsa meg Aldridge tartózkodási engedélyét, amennyiben ennek maga­tartása ezt kiérdemli.[23]

1858. március 1-jén a Nővilág Aldridge lehetséges kolozsvári szerződéséről írt, de amint láthattuk a diplomáciai levélváltásból is, kemény szándék állt ennek ellen, s a maga során Magyarország kato­nai és polgári kormányzója, Albert Friedrich Rudolf, Habsburg főherceg sem kívánt ezen változtatni. A február 25-i Kolozsvári Közlöny informáltabb, s már közli is a meghiúsult fellépésnek a hírét, a sajtó-cenzurális viszonyok miatt a következőképpen: „A mint értesültünk, mind a mellett, hogy Láng Boldizsár úr személyesen is kirándult Pestre, méltánylandó áldozatkészséggel, annál inkább óhajtva biztosítani Ira Aldridge fölléptét színpadunkon; elérendett szándékának örömében nem részesedhe­tünk.”

Ámbár Aldridge Kolozsváron nem léphetett fel, Fáncsy Lajos[24] 1853. november 3-i kolozsvári fellépése a Velencei kalmárban Ira Aldridge Shylock-alakításának élményét is őrizte, hisz látta az af­roamerikai színészt a Pesti Nemzeti színpadán, emléksorokat is írt a színész díszalbumába.[25] Portia híres beszéde a fejedelem kegyelméről, amelyet a cenzorok töröltek a pesti és kolozsvári szöveg­könyvekből is, ennek ellenére elhangzott a kolozsvári színpadon, amint azt egy kritikai reflexió ta­núsítja.[26] Az inkriminált szövegrész az 1848/49-es magyar forradalom megtorlásainak visszfényében nyert jelentőséget:

„A fejedelmet trónja jobban ékesíti mint koronája, pálcája, a földi hatalomra a méltóság és fölség tulajdonira mutat, miben a királyok rettegése és félelme nyugszik. A kegyelem mégis több mint a fölségi hatalom, trónul a király szívét bírja, maga az istenség tulajdona az. S földi hatalom istenéhez hasonlít, ha kegyelem jogot űz” (4.4.)[27]

––––––––––––––––––

[1] E társulat észak-amerikai betiltása az 1820-as évek elején példaként szolgálhat arra, hogy hogyan használták fel az észak-amerikai fehérek Shakespeare nevét, műveit kulturális és politikai hegemóniájuk megerősítésére. L. Macdonald Joyce Green: Acting Black. Othello, Othello Burlesques, and the Performance of Blackness. In: Ira Aldridge: The African Roscius, ed. Bernth Lindfors, Rochester University Press, New York, 2007, 137−139.

[2]  Lindfors, Bernth: „Mislike me not for my complexion…” Ira Aldridge in Whiteface In: Ira Aldridge: The African Roscius, ed. Bernth Lindfors, Rochester University Press, New York, 2007, 180−190.

[3]  Lindfors ua. 182–183.

[4] Stowe regényének magyarországi hatásáról l. DörgőTibor: A Tamás bátya kunyhója fogadtatása Magyaror­szágon. ItK 103, 1-2: 90–100. 1999. A dramatizált változat kolozsvári bemutatójának színlapját l. a Kolozsvári Állami Magyar Színház Dokumentációs Tárában.

[5]  Kean hibának tartotta Othello négerként való ábrázolását, s ezért az addig az angol színpadokon konvencioná­lisan feketére mázolt arcot világosbarnára cserélte (Hawkins, The Life of Edmund Kean. II. Vols. Tinsley Bros.: London. 1869, I. 221.) A mórok faji sajátosságairól kialakult kép, amely az egzotikumot és szenvedélyességet hangsúlyozta, erőteljesen befolyásolta Othello színpadi alakítását. Ez olvasható ki Molnár György írásából is. Molnár György: Shakespeare Othello tragédiája és előadásáról. Burger Gusztáv és társa műintézetéből, Sze­ged, 1885. L. még 19. századi színpadi értelmezéseiről Bartha Katalin Ágnes: Shakespeare Erdélyben. XIX. századi magyar nyelvű recepció. Argumentum, 2010, 234–268.

[6]  Bayer József, Shakespeare drámái hazánkban. Kisfaludy Társaság, Bp.,1909. I., 394–395.42

[7]  Lindfors, Bernth: „Nothing extenuate, nor set down aught in malice”. New Biographical Information on Ira Aldridge. Whiteface In: Ira Aldridge: The African Roscius, ed. Bernth Lindfors, Rochester University Press, New York, 2007, 51.

[8]  Gyulai Pál is 1853 elején a Leben und Künstler adatait felhasználva harangozta be Aldridge pesti fellépéseit. Írt fejedelmi származásáról, angliai sikereiről, fehér bőrű angol feleségéről, s ennek származásáról. (Ez utóbbi való­ságát is megcáfolta a kutatás. Lindfors ua. 54.) Megemlíti porosz királyi érdemjelét is. Gyulai Pál: Szépirodalmi Lapok. 1853. márc. 24. 24. sz., másodközlésben: 1908, I. 28.

[9]  Koller, Ann Marie: Ira Aldridge’s Performance sin Meiningen. In: Ira Aldridge: The African Roscius, ed. Bernth Lindfors, Rochester University Press, New York, 2007, 235–242.

[10]  Magyar korona országot illető országos törvény- és kormánylap, 1851., 2. évf., 28. sz., 139.

[11] Márfi Attila: Pécs szabad királyi város német és magyar színjátszásának levéltári forrásai a Baranya megyei Levéltárban, 1849–1886. Bp., 1993. (Színháztörténeti könyvtár, 29.)

[12] A Paddlock c. vaudeville-ben való szereplése megosztotta a véleményeket, főként azért, mert a nézők és kritikusok egy része nem tudta összeegyeztetni a heroikus nagy formátumú szerepekkel a „félállati sorsban” élő Mungót.

[13] Társulata 5 férfi és 2 nőtagból állt. A férfiakra két szerep is jutott esténként számuk elégtelensége miatt. Egressy Galambos Gábor emléke: saját műveiből síremléke javára rendezték fiai, Emich Gusztáv, Pest, 1867,158.43

[14] Az 1853-as fellépéseihez képest ez évben a Lear király szerepével bővült Shakespeare-repertoárja.

[15] Bartha Katalin Ágnes: Neoabszolutizmus és színházi kultúra. In: Egyed Emese szerk.: A látható jelentés. Szín­ház- és filmművészeti tanulmányok, Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, 2012, 132–152.

[16] Szépirodalmi Lapok, 1853. ápr. 3., 27.; Szépirodalmi Lapok, 1853. ápr. 10. 29.; Délibáb, 1853. ápr. 10. 15. Aldridge angliai és oroszországi Shylock-alakításáról részletes szemléltető elemzést ad Bernth Lindfors: „Mis­like me not for my complexion…” Ira Aldridge in Whiteface. In: Ira Aldridge: The African Roscius, ed. Bernth Lindfors, Rochester UP, NY, 2007, 180–190.

[17] Jelmezét maga hozta. L. Drámai jelmez-utasítások (öltözködés jegyzőkönyv 1850–53). OSzK, Színháztörténeti Tár, Ms., 789.

[18] Egressy uo. 1867, 162.44

[19] Kertbeny Károly: Ira Aldridge és angol színtársulata. Szépirodalmi Lapok. 1853, ápr. 10., 29. sz., 453.

[20] L. Nikola Batušić, Nikola: The First American on the Zagreb Stage. 216–221. In: Ira Aldridge: The African Roscius, ed. Bernth Lindfors, Rochester University Press, New York, 2007.

[21] Márfi ua. 1993. 101–102.45

[22] Ira Aldridge levele Sir George Hamilton Seymourhoz. 1858. február 10, OSZK Ktt. Levelestár. A levél nyomára Hajdu Algernon László Aldridge-kutatásai nyomán bukkantunk. L. Hajdu Algernon László munkássága. OSZK Színháztörténeti Tár, Fond 21/8,9. Aldridge magyarországi népszerűségét az is bizonyítja, hogy Ligeti Ernő regényt ír róla: Az idegen csillag. Ira Aldridge regényes élete. Erdélyi Szépmíves Céh, Kolozsvár, 1932.

[23] Gr. Karl Ferdinand Buol-Schauenstein külügyminiszter levele Sir George Hamilton Seymourhoz. 1858. február 21. OSZK Ktt. Levelestár.

[24] Fáncsy már 1840-től játszotta ezt a szerepet, s a korabeli színházi emlékezet szerint virtuóz kivitelezésű mester­szerepei közé tartozott. Szigligeti Ede: Magyar színészek életrajzai. Franklin-Társulat, Bp., 1878. 46.

[25] Hölgyfutár 1853, 267.

[26] L. a kritikát: Hetilap 1853. nov. 5., 68.

[27] Lukács Lajos fordítását l. a következő súgópéldányokban: A velenczei kalmár. Dráma 4 felvonásban. Shakespeare után magyar színre alkalmazta Lukács Lajos. 1839. OSzK. N. Sz. V. 51/1.; A zsidó vagy velenczei kalmár. Dráma 4 felv. Shakespeare után KÁMSzDT. Sz. 3673.