Bartha Katalin Ágnes: A Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet arcai

A Játéktér 2012/ősz-téli lapszámából.

A SZISZI történetei című könyvről

Lázok János, Ungvári Zrínyi Ildikó szerk.: Magyar nyelvű felsőfokú színészképzés Marosvásárhelyen 1954–2008. A Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet történetei. I. 1954–1962. UArtPress, Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Kiadója, Marosvásárhely, 2011.

A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Színháztudományi Tanszékének tanári csoportja nagy és jelentős munkára vállalkozott, amikor az évtizedeken keresztül Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet néven ismert színészképző főiskola átfogó vizsgálatát tűzte ki célul. Ha viszont arra gondolunk, hogy az intézménytörténet eddigi eredményei között elsősorban résztanulmányok, esetleg átfogóbb törekvésű, de publikálatlan szövegek (pl. Zsigmond Ferenc: A Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet monográfiája [1955]) álltak rendelkezésünkre, akkor a munka nem is tűnik annyira nagyratörőnek, mint amennyire hiánypótló és fontos.

A színésziskolák létrejöttének szükségességét már igen korán megfogalmazták Erdélyben. A német és magyar nyelvű problémafeltevés 18–19. századi példái a szebeni Theatral Wochenblattban megfogalmazott igénytől (1778) az 1842/43-as erdélyi országgyűlés köré szerveződő színházi vitákig és törvényjavaslatig azonban megmaradtak a probléma felismerésének a szintjén, s a korai hazai problémafeltevés ellenére egy erdélyi színésziskola még sokáig nem jöhetett létre. A gyakorlati megvalósítások között, viszont feltétlenül említendő az 1819-ben alapított kolozsvári zenekonzervatórium – amelynek támogatói és tanárai között Dérynét is ott találjuk (1823–1826) – és a Havi Mihály színigazgató rövid életű 1844-es alapítású balettiskolája, melyeknek egyaránt az énekes- és mozgáskultúrával bíró színészpótlás volt az egyik célja.

A fejedelmi segéllyel és az országos színházi bizottság felügyeletével 1865-ben megnyílt pesti Színészeti Tanoda nemcsak a pesti Nemzeti Színház színészutánpótlását oldotta meg, hanem ennek eredményeként a 19. század utolsó harmadától Erdélyben is egyre több „diplomás” színész játszik, s a Tanoda rangját s presztízsét mutatja, hogy már viszonylag befutott színészek is bejárnak órát hallgatni (erdélyi példánál maradva: E. Kovács Gyula ilyen irányú érdeklődését említhetjük). A két világháború közötti magán színiiskolák és a második bécsi döntést követő államilag finanszírozott s a Kolozsvári Nemzeti Színház mellett létrejött hároméves színitanoda (1941–1944) után 1946-ban Románia királya, I. Mihai által ellenjegyzett törvényrendelet mondja ki a Magyar Zene- és Színművészeti Konzervatórium kolozsvári létrejöttét. A sorozatosra tervezett jelen intézménytörténeti mű első kötetének kezdeti korszakhatárát jelenti ez az 1946-os időpont, a záró korszaka pedig a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet Stúdió Színházának a felavatója.

A Lázok János és Ungvári Zrínyi Ildikó által szerkesztett kötet három fő részre tagolt: A kezdetektől a Stúdióig (1946–1962) rész hat tanulmánya meghatározott részterületeken vizsgálja a felsőfokú színházművész-képzés jellegzetességeit; a második, Portrék című rész a vizsgált időszak jelentős tanáregyéniségeinek portréit tartalmazza (Szabó Lajos, Kőmíves Nagy Lajos, Szabó Ernő, Tompa Miklós); a Mutatók és mellékletek című rész gazdag dokumentációs anyagot közöl: rövid, inkább tájékoztató bibliográfiát a téma eddigi kutatásának szakirodalmáról, a könyvben előforduló személyek rövid névmagyarázatát, időrendi áttekintőt, lenyűgözően gazdag szövegmellékletet és képmellékletet.

Amikor először kézbe vettem a kötetet, nem tagadom, hogy ez utóbbi részre csaptam rá, főként a szöveg- és képmellékletekre. A többnyire először közölt anyagok, alapító okiratok, adattárak, repertoárok, a vizsgaelőadások fotói, tanáregyéniségekhez kapcsolódó különféle dokumentumok, mint a tanulmányok alap vizsgálati forrásai már sejtették a szerteágazó és sokszempontú kutatást, melyek aztán a feltáró-elemző tanulmányokban nyertek tudományosan hasznosított értéket. Bár a tanulmányokban olykor óhatatlanul is hasonló téma-elemek vetülnek fel (pl. az intézet Marosvásárhelyre hozásának a firtatása), ez nem válik zavaróvá, sokkal inkább az egymással párbeszédet folytató, egymás munkáira való hivatkozás árulja el a kötet koncepciózus átgondoltságát, hisz a különböző kutatói és tanári habitusú szerzők – az intézmény életét belülről tapasztaló egyetemi professzortól a fiatal doktorandusz kutatóig – összefogása rendkívül értékes megvalósításnak számít. S minthogy igen különböző céltételezésű tanulmányokról van szó, s hogy láthatóvá váljon a nézőpontok változatossága, elengedhetetlen ezeknek egyenként való tárgyalása, rövid bemutatása.

Lázok János színháztörténész nyitó tanulmánya (Az erdélyi-romániai felsőfokú magyar színészképzés kolozsvári előzményei) már ismert adatok mellett kolozsvári levéltári források, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem tanszéki archívumának vonatkozó új adatai révén széles áttekintéssel, meggyőző tárgyi tudással érdekfeszítően körvonalazza az intézménytörténet alakulásának szakaszait: az 1946-os indítású Magyar Zene- és Színművészeti Konzervatórium keretei majd az 1948-ban létrehozott (magyar tannyelvű Zene- és Színművészeti Karral, valamint magyar és román tagozatból álló Képzőművészeti Karral induló) Magyar Művészeti Intézet-, illetőleg az 1950-től négy éven át Kolozsváron Működő Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet keretei között működő színházművészeti képzés alakulástörténetét. A különböző nevű intézményekben folyó oktatást Lázok, az intézménytörténeti projekt egyik vezetőjeként, a tanári kar, tanterv, az intézmény anyagi felszereltségének felmérése, a hallgatók intézménybeli szakmai formálása, valamint beiskolázási adatok és végzettek adatainak összegzésével írja le, jól érzékeltetve a változások mögött húzódó politikai szándékokat is.

Kovács Levente tanulmánya a színészképzés marosvásárhelyi időszakának vizsgálatakor (Az illúzió iskolája. Színészképzés Marosvásárhelyen 1954–1962) megállapítja, hogy a Stúdió 1962-es felavatásáig a főiskola lényegében a kolozsvári korszak folytatását élte, melyet Szabó Lajos rektor mellett a Kolozsvárról ingázó, illetve áttelepült tanárok szellemisége biztosított. Az oktatás fő stratégiai irányvonalainak kijelölésével a tanulmány a Székely Színház művészi gyakorlatával való összefüggéseket is vizsgálja. Miközben részletesen foglalkozik az átélésre alapozó Sztanyiszlavszkij-rendszer jelentőségével a székely színházbeli műhelymunkában és főként a főiskolai oktatásban (a korszakban gyakran használt jellemző kulcsmondatokat és instrukciókat idézve!), rávilágít ennek sajátos marosvásárhelyi változatára, amelyben a sztanyiszlavkiji realizmus mellett legalább olyan fontos volt a magyar színjátszási hagyomány továbbörökítése. Mivel ekkoriban Sztanyiszlavszkij színészképző módszerét jószerivel csak megközelítő s kevésbé hiteles szövegek forogtak közkézen a szakmai berkekben, az átélés mechanizmusának pontosan kidolgozott technikai eljárásai helyett „az átélésnek az érzelmi-indulati azonosulásként való felfogása vált uralkodóvá a színészmesterség oktatásában.”(50.) Kovács tanulmánya a korszak végzőseinek áttekintése, a tanári kar és tanmenet felépítése, államvizsga-dolgozatok tematikája, valamint a nyilvános vizsgaelőadások feltérképezésével körvonalazza a korszak intézménytörténetét. Személyes élményekre vonatkozó, külön értéket képviselő megjegyzései a tanulmány utóhangjaként olvashatók.

Ungvári Zrínyi Ildikó a Testreprezentációk és előadásnyelv a 40-60-as években című elméletileg kiválóan megalapozott tanulmánya színházi reprezentáció és képiség viszonyának megvilágítása céljából a korabeli színjátékstílus fotografikus rögzítését vizsgálja. Ehhez kellő számú s igen változatos forrásanyagot használ: ötvenes évekbeli osztálytermi próbafotókat, későbbi vizsgaelőadások fotóit, korabeli egyéb fotókat, képi ábrázolásokat és kritikákat. Ungvári Zrínyi Ildikó igen fontos megállapítása szerint a Székely Színházban lejátszódó kánonváltás – „tiszta realista” irányvonalának kialakítása – kissé más árnyalatokat kapott a Színművészeti Intézetben. Annak ellenére, hogy ugyanazok a rendező- és színészegyéniségek dolgoztak mindkét intézményben (Tompa Miklós, Kovács György, Delly Ferenc és az első időszakban Kömíves Nagy Lajos), a Színművészeti több lehetőséget nyújtott a szerzőkkel-stílusokkal való ismerkedésre és kísérletezésre. Izgalmas és éleslátó képelemzéseinek egyik felismerése, hogy: „A fotók tanúsága szerint az idő teltével egyre kevesebb a patetikus gesztus, az emelkedett, heroikus testtartás, az emésztő szenvedély, amilyeneket az intézet első szakából származó képeken láttunk (…), ugyanakkor lassan eltűnik a meseszerűség, a romantikus szecessziós látvány. Azonban ez könnyen átcsap egy realista emelkedettségbe, amely magát az egyedül üdvözítő stílusnak hiszi.” (83–84.) Az újonnan formálódó vizuális világ és az ideológia összefüggését igen plasztikusan mutatja fel a Művészet és az Új Élet című lapok vizuális anyagának a vizsgálatával, amely a színházi test megrendszabályozásának folyamatát mutatja be, s ugyanakkor a lap színház-tematikai vizsgálata hasonló következtetésre juttatja a szerzőt, mint korábban a fotók vizsgálatakor, a Színművészeti Intézet stíluskísérleteihez pozitívan viszonyul a sajtó, hisz leközli a fotóját a Brecht-stíluskísérletnek, A próba című darabnak is.

Csép Zoltán tanulmányában (Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet 1954–1962 közötti vizsgaelőadásainak kritikai fogadtatása) nem diskurzuselemzést végez, hanem az áttekintett kritikai visszhangok tartalmi-strukturális elemzését adja. Végső megállapítása így hangzik: „a korszak kritikái az irodalomközpontú elemzések mellett elsősorban a hallgatók színészi teljesítményére, képzettségére helyezik a hangsúlyt, ami mindenképpen fontos visszajelzés az előadás alkotóinak is, de a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben zajló oktatás minőségét illetően is.” (101.)

Balási András (A marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet intézményteremtő kommunikációja és együttműködése a Székely Színházzal 1954–1962 között) a Székely Színház színpadán játszott főiskolás vizsgaelőadásokat, illetve a színház előadásaiban szereplő hallgatók szerepeit térképezi fel. A Színművészeti intézményesülési stratégiáinak vizsgálatában a két intézmény archívumában található anyagok mellett az egykori Székely Színház törzsközönségéhez tartozó adatközlői, illetve Kovács Levente ny. egyetemi tanár szóbeli adatközléseit is felhasználja, amely elemzésének sajátos bájt kölcsönöz. Az elvégzett adattári munka eredményei mellett nemcsak azt tudjuk meg, hogy az intézetben működő stratégia fő pillérei a hat magyar színházzal való kapcsolattartás, színészutánpótlás, nevelés és tanítás voltak, hanem azt is, hogy a vizsgaelőadásokat illető cenzúra, illetve öncenzúra valószínűleg hogyan működhetett, s azt is, hogy a vizsgaelőadások szünetében milyen hangulat és milyen öltözet dívott.

Albert Mária (Nevelő színház. Színházkép és oktatási stratégiák) a színházi nevelés és képzés kérdésköreit vizsgálva arra a kérdésre keresi a választ, hogy milyen színházi modellt követett a Székely Színház a kor kulturális szellemi és társadalmi törekvéseinek viszonylatában, illetőleg a Színművészeti milyen társadalmi és szakmai szerepekre neveli tanítványait és közönségét. Sajtóbeli nyilatkozatok, kritikák különböző dokumentumok (repertoár, házirend, órarend, vizsgarend) és fotók összevetése teszi átláthatóvá azt a folyamatot, amelyben a propagált színházi koncepció és a gyakorlati színészképzés egymáshoz viszonyult. A Liliomfiról tíz év távolsággal készült két előadás-fotó (1952-ből és 1962-ből származó beállított fénykép) elemzése révén érzékletesen mutatja fel a nevelés vonatkozásában is, hogy a változatlan beállításban a polgári színház konvenciói hatnak, s pusztán politikai-ideológiai tendenciájú kísérőszövegek támasztják alá az új világnézeti szempontok érvényességét.

A kötet második részében négy tanári portrét olvashatunk. Szabó Lajos indulásáról (1933–1944) ifjúkori írásainak és levéltári forrásoknak a tükrében gazdag tárgyi tudással ír Lázok János. A román állami keretek között szervezett magyar felsőfokú oktatás egyik meghatározó személyiségének indulása és karriertörténete a feltárt adatok és összefüggések kontextusában árnyalt és meggyőző kontúrokat kap a tanulmányban. Ungvári Zrínyi Ildikó: Világfi a színházban: Kőmíves Nagy Lajos (1885–1977) című írásában a vándorszínész, rendező-dramaturg, a színigazgató, a hírlapíró, a kávéházi bohém és a tanár arcai elevenednek meg a fellelhető írásos dokumentumok és a Kőmíves Nagy Lajost ismerőktől szerzett adatok nyomán. Néhány rendezőpéldányának a részleges elemzése, illetőleg a különböző névre hallgató színi főiskolán zajló rendezéseinek összegyűjtésével (1947–1954) végre megszületett egy átfogó, eddig igencsak nélkülözött portré a felesége (Tessitori Nóra szavalóművésznő) és a barátai által csak Luiginek szólított jelentős színházi emberről. Albert Mária Szabó Ernő színész-rendezői pályáját tekinti át, melynek igen fontos része volt a marosvásárhelyi Színművészetin zajló tanári munkája annak indulásakor, az 1854–55-ös tanévben. A székely színházbeli szerepei és rendezései, valamint filmszerepei révén egy olyan színészi arcéllel szembesülünk, amely „bár soha nem vállal kiemelt politikai, közéleti vagy ideológiai szereplést, paradox módon igazán a ’nép művésze’ lesz, beváltja a vonalas újságcikk kérését, mely szerint ’legyen az új művész a néptömegek nevelője és tanítója’. Úgy emelkedik pályatársai közül, hogy mindig belesimulni akar az elvárásokba, de közben soha, még tréfából sem tudja megtagadni önmagát”.

Kovács Levente Tompa Miklós portréja („Az előadás soha sincs kész…”) zárja a tanulmányok sorát, amely életrajzi adatok, a székely színházbeli meghatározó szerepének megvilágítása és rendezői tevékenységének bemutatása által összegez és problematizál. A tanulmány végén közli Tompa Miklós rendezéseinek lajstromát, mely nem csak a Székely Színház és a Színművészeti Intézet keretei s a kötet által felvállalt időszakban zajlottak, hanem 1946–1990 közötti rendezéseinek listáját adja az említett színházi műhelyeken kívül Sepsiszentgyörgyön, Temesváron, Szatmárnémetiben, Nagyváradon, Kolozsváron a Thália Színházban és az Állami Magyar Színházban.

A kötetben rövid szerzői bemutatások, román és angol nyelvű kivonatok is olvashatók, emellett dicséretesnek mondható, hogy névmutatóval is el van látva.

Élesebb szemű és kíméletlenebb tollú bíráló valószínűleg jó néhány hiányosságot, hibát, következetlenséget is felsorolna, de aki szerkesztett, illetve részt vett hasonló vállalkozásban, az elnézőbb. Teljes mértékben meggyőző és időtálló ugyanis ez az alapos kutatás eredményeként létrejövő kötet, mely a feltárt új adatok kiemelkedő jelentősége mellett a szerzők és a két szerkesztő-szerző összefogó és igényes munkáját dicséri.