Barabási-Geréb Mária: Kacifántos határügyek

A Szerencsefia c. számi drámakötetről.¹
A Játéktér 2022/3. számából

Hadd kezdjem onnan, hogy Finnországban legelőször kereken húsz évvel ezelőtt voltam színházban, szabadtéri előadáson, nyáron, egy keleti kisváros valamelyik erdejében. Aleksis Kivi A hét testvér című klasszikusát játszották, a történetet mindenki ismerte. Kellemes árnyékos délután, a szünetben körbeültük a tüzet, és kolbászt sütöttünk a szereplőkkel. Nem ilyen színházhoz szoktam, addig sem, azután sem. A darab, a színészi játék nem, viszont a hangulat, az „együtt a tűz körül” otthonossága valahogy megmaradt és belém égett. Ez az élmény ugrott be legelőször, amikor kezembe vettem a Szerencsefia című kötetet. Ilyesminek képzeltem a számi színházat is.

Bevezető, négy dráma a hozzájuk fűzött fordítói megjegyzésekkel, illetve egy zárótanulmány a számi színház történetéről, dióhéjban ebből áll a Napkút Kiadó gondozásában megjelent Szerencsefia című kötet. Számi színházban járatlan, a számi kultúra iránt érdeklődő olvasónak stabil mankóul szolgál ez a keret, segít tájékozódnunk térben és időben is. A bevezető tanulmányban Domokos Johanna és Tamás Ildikó (A számi társadalom kihívásai a kortárs drámák tükrében) azt is tisztázzák, hogy miért a számi, és miért nem a lapp színház elnevezést használjuk, kik a számik, hol élnek, mit tudunk, és mit nem tudunk átlagos olvasóként róluk. Saját országuk nincs, összesen négy állam (Norvégia, Svédország, Finnország és Oroszország) területén élnek. Egységes számi nyelv sincs, a kötetben szereplő drámák fordításai is más-más nyelvből készültek, a fordítás kihívásairól és a fordítók döntéseiről szólnak a drámákat kísérő kiegészítések.

Nemcsak az etnikai és kulturális háttér a közös a négy dramatikus szövegben. Mindenik darabban van valami nagyon sajátosan számi és egyetemes emberi, annak függvényében, hogy hogyan közelít hozzájuk az olvasó. Olvashatók könnyed, szellemes, szórakoztató darabokként (a Szerencsefia és a Kebelbarátnők lehetnének akár nyári, függőágyas olvasmányok is), akadt viszont a gyűjteményben internetet, zenelejátszót, tiszta fejet igénylő ínyencség is bőven, olyan részletek, amelyekhez többször vissza kellett lapoznom ahhoz, hogy megérthessem őket.

A kötet címét is adó darab, Rauni Magga Lukkari Szerencsefia című drámája (számiból fordította Tillinger Gábor a norvég szöveggel is egybevetve) számi körökben is népszerű alkotás, 2009-ben a számi tanács irodalmi díjával tüntették ki. A főszereplő önmagát nevezi Szerencsefiának: bár szenvedett, mint a Názáreti Jézus, megőrizte méltóságát emberként is, férfiként is. Hatvanéves, és maga szeretné irányítani körbe-körbeforgó gondolatait, ezért leírja őket úgy, ahogy előbukkannak. Az írással lassan halad, mert huncut dolog a gondolat – néha épp olyankor jön elő, amikor a fránya kis lazac harapni akar. Szerencsefia az ,,összevissza szenvedő norvégok” és a ,,szívós szerencsétlen finnek” között él, a határon, sok-sok nő között. Az anyja a Deatnu folyó norvégiai oldalán született, kézműves-művészlélek, aki mélyen lenézi választott országát és a férje finnországi számi gyökereit, az igénytelenséget és hanyagságot Kekkonen „király” köztársaságában.

„Kacifántos határügyek” a narrátor szerint Szerencsefia életének bonyodalmai. A fiú életére rátelepszik az irreális dimenziókat öltő anya figurája – és ez nemcsak pszichológiai nyomást jelent, hanem súlyosbítja a határok által szétszabdalt számi közösségekre telepedő adminisztráció merevsége is: az anya úgy norvég és finn állampolgár, hogy egyetlen híd választja el a két lakhelyét egymástól, és ezen a hídon át ráncigálja ide-oda a teljes életét, mindent úgy alakítva, hogy panasz ne érhesse a háza elejét. Közben rátelepszik mindenkire, különösen a fiára, akit kénye-kedve szerint hurcol magával a két kultúra közötti képzeletbeli és a két ország közötti konkrét hídon. Ez a közös drámájuk. A történet két hangból áll össze: a narrátor az, aki (a fordító Tillinger Gábor szavaival) „bevezet, összefoglal, néha értelmez, magyaráz”, a főhős pedig visszaemlékezik és a múlt eseményeire reflektál – humorral, öniróniával, sok-sok szeretettel, néhol nehezen kimondható, elfojtott de tapintható fájdalommal. Nincs sem klasszikus dialógus, sem látványos konfliktus, de a belenyugvás narratívája mintha a ki nem mondottal (az elnyomottságról, megnyomorítottságról és a kitörés lehetetlenségéről szóló vallomással) vitatkozna.

Sara Margrethe Oskal A díszes társaság című műve (angol nyelvű eredetiből fordította Csáji László Koppány és Németh Petra) három egymással összefüggő monodráma. Három rövid darab, egy-egy tipikus helyzet: az elsőben egy számi vénlány, Biiga történetét halljuk, aki elmulasztotta magára ölteni a társadalom által elvárt értékrendet, így férj nélkül maradt. A második darab főszereplője egy rénszarvas, aki megpróbál megszökni abból a világból, amelyet az ember szán neki. A harmadik darab főszereplője pedig egy számi nagymama, akinek az élete különböző idősíkokban jelenik meg, „Nagyi 9” a gyermeklány, „Nagyi 106” az idős nő – az ő monológján keresztül a számi világ értékrendjébe, párválasztási szokásaiba, a sámánokhoz, jojkákhoz, az egyházhoz való viszonyulás ellentmondásaiba, a korán nyiladozó szexualitás problémáiba nyílik betekintés. Mindenik szereplő kilóg a sorból, mert akarva-akaratlan szembemegy a közösség kimondott vagy kimondatlan normáival: nincs jojkája, mint Biigának, ami nélkül nem is tartják a közösség tagjának, nem törődik a lehetséges férjek listájával, és hiába tudja elméletben, mi a smuhččat (meghatározás szerint: „cicomákba rejtve állni vagy ülni, kissé mesterkélten vagy félénken, próbálva a lehető legkisebbnek, édesen mosolygósnak mutatni az ajkakat”), gyakorlati haszna nincs belőle. Vagy nem kíván szánhúzó, emberhez szelídült rénszarvas lenni („A nappal kifordulhat önmagából, / megőrülhetnek az évek, / a sablonok elhasadhatnak újra meg újra. / Csak a csöndnek kellene engelmeskedni!”), illetve áldozattá válni egy elhallgatásokra épülő, bántalmazó közegben, mint az élete vége felé közeledő nő a harmadik történetben, aki szembenéz azzal a teherrel, amit a korai szexuális zaklatással való szembekényszerülés rótt rá. Egyetemes emberi problémák vegyülnek a kortárs számi lét lokális valóságának élethelyzeteivel. A fordítói megjegyzésekből tudjuk, hogy a három rövid művet eleve egymás mellé szánták, összetartoznak, és külön filológusi pikantéria az is, hogy a szöveget maga a szerző írta át angolra, számira és norvégra, így mindhárom nyelven eredetinek tekinthető szövegből készült a fordítás.

Kirste Paltto Kebelbarátnők című drámájának (északi számiból fordította Tamás Ildikó) színtere az amszterdami repülőtér. A három hősnő, Anne, Elise és Sire három különböző korú és társadalmi hátterű, illetve eltérő számi nyelvi kompetenciával rendelkező személy, mindegyik más-más jellegzetes számi világnézeti alapállást képvisel. A legfiatalabb Anne, egy tanult, világot látott, és sokat tapasztalt, emancipált politikai aktivista, aki Törökországba igyekszik a kedveséhez. Elise a kanadai őslakos barátnőjéhez utazik Torontóba. Ő az ősi népek összefogását szorgalmazó, békítő szándékú, kompromisszumokat kereső, jól szituált ötvenes. Harmadikként pedig a sokgyermekes, bigottan vallásos és előítéletekkel teli Sire csatlakozik hozzájuk, aki a Kanári-szigetekre készül nyaralni. Korban ő a középső, hármuk közül azonban a leggyámoltalanabb. A nők közötti társalgás, az elvek és hagyományok ütköztetése leképezi a társadalomban levő feszültségeket, valamint a többség és kisebbség viszonyát is. A keret szinte hollywoodi: az egymás útját véletlenül keresztező szereplők közül mindenki másfelé tart, s miközben bombariadó miatt késnek a repülőgépek, a senki terében való együtt létezés és átmeneti szükségállapot oldja a gátlásokat és a nyelveket. Feltűnik egy titokzatos férfi szereplő is, a tizenéve eltűnt vőlegény, a bohém agrármérnök, az egykori szerető, aki kapcsolódási pontot jelent a három nő múltja között. A sok határon átnyúló Számiföld lakói számára is kicsi a világ.

Junichiro Okura Az élet jojkája (alcíme: Nó-darab két felvonásban, Nils-Aslak Valkeapää emlékére) című, kultúraközi szövege két ikerdarab egyike. Domokos Johanna fordítói megjegyzései szerint az ikertestvér, Nils-Aslak Valkeapää alkotása gyakorlati okok miatt nem kaphatott helyet a kötetben, csak közvetetten, utalások szintjén van jelen. A két dráma a japán és a finnországi számi szerző személyes barátságából, kulturális egymásra találásából születhetett meg. Az élet jojkájának egyik különlegessége mindenképpen az, hogy a szerző a számi kultúra elkötelezettje, és japán, a darab pedig eredetileg japánul és számiul íródott. Az alcím segít a műfaji behatárolásban is, a dráma ugyanis követi a japán nó hagyományának szerkezeti követelményeit. A főszereplői Vaki, a fiatal pásztor, akinek álmában jelenik meg a jojkabölcs Site (akiről tudjuk, hogy nem más, mint Ailú, vagyis Nils-Aslak Valkeapää). A hagyományos szüzsé ismertetése helyett hadd álljon itt egy rövid idézet, amely sejteti a darabban sűrűsödő talányosságot és bölcsességet:

„A nap és a hold örök vándorok. Hasonlóképp mennek és jönnek az évek. Ki életét libegő csónakban tölti, korával szembemegy, zablával kezében, és ki örökkön örökké úton van, hazafelé tart.”

A kötetet záró tanulmány Veli-Pekka Lehtola írása, A számi identitás színpadra vitele a Beaivváš Számi Színház tükrén keresztül összefoglalója annak, amit a számi színházról (nem) tudtunk. Dióhéjban elmondható, hogy a számiknak nem volt modern értelemben vett színházi hagyományuk, az intézményesült színház gyökerei mindössze az 1970-es, 80-as évekig nyúlnak vissza, amikor megjelenhetett a színpadon a számi nyelv. A színház megjelenése előtt élt viszont a számi mesélői hagyomány (számi nevén muitalandáidu), és létezett a nagyon is eleven, bár sokak szerint elüzletiesedett, becsületét vesztett jojkahagyomány, amely akár egyszemélyes előadásnak is felfogható, egyaránt része az előre megformáltság és a spontán improvizáció. A számi színház kezdettől fogva politikailag érintett művészeti ág, amely egyaránt kereste a nyelvét és a formanyelvét is. Szorosan kötődött a környezethez, amelyben létrejött, és sok-sok évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a tipikusan számi témákat érintő darabok után megjelenjenek az egyetemes emberi kérdéseket érintő, klasszikus drámák is számi nyelven, számi kontextusra adaptálva.

Vissza a személyes emlékekhez: diákként néhány hónapig együtt laktam egy számi lánnyal Finnországban. Az a típus, mint a Kebelbarátnők Annéja, nagyon művelt, politikailag is aktív, a számi jogokért bármikor kiálló fiatal nő. A rénszarvashúson és vörösáfonyalekváron kívül ő kóstoltatta meg velem a számi zenét, és tőle tudom, milyen vékony a határ az autentikus számi és az emészthető, eladható lapp művészet között. Örülök, hogy most magyarul is kóstolható igazi számi csemege.

[1] Szerencsefia. Kortárs számi drámák. (Szerk. Domokos Johanna.) Napkút Kiadó, Budapest, 2017.