Bajka-Barabás Réka (Pufi): Lurkósodás Csíkszeredában

Bajka-Barabás Réka (Pufi): Lurkósodás Csíkszeredában

Lurkó Fesztivál, Csíkszereda

A Csíki Játékszín színpadai egy héten át vendégtársulatok előadásaitól színesek, nézőterei gyerekkacajtól és lurkós tapsviharoktól hangosak. A Lurkó Fesztivál ötödik alkalommal szólította meg a környék gyerekeit, ifjait, és a felnőtteket sem hagyta élmény nélkül. Sőt, engem, Pufit sem.

Az idei az első Lurkó-találkozó, amelyen az elejétől a végéig jelen voltam. Szinte. Főként erdélyi társulatok hozták el ide a pontosan meghatározott korosztályok számára készült előadásaikat, továbbá Dramaturgiai és tervezői szempontok interakciója a bábszínházi tervezés folyamatában címmel folytak ebben az időszakban zártkörű műhelyfoglalkozások Boráros Szilárd és Boráros Milada vezetésével. Pufi-perspektívám már az első napon kettévált, és egyre erősödött, pontosabban kétélűsödött: az előadásokon bizony lurkóként néztem ki a pufimból, interaktívkodtam, kacsatáncoltam, a workshopon pedig szakvilágitanoncként jegyzeteltem, alkottam, modelleztem a társaimmal.

Elsőként A néma cipő története c. bábelőadás ragadott magával a székelyudvarhelyi társulat előadásában. A több síkon futó történetet manók, cipők s a cipők még kisebb manói dalolták, lépdelték és huncutkodták el. A látványgazdag előadás megteremtette a fesztiválos  alaphangulatomat. És nagyon jót derültem az egyik elhangzott mondaton, miszerint: „Magyar gyermek játék közben nem beszélget.” Pufisan ki is egészítettem: „Hanem némajátszik” (értsd: pantomimezik).

A második napon Fabók Mancsi Bábszínháza és a kolozsvári Puck Bábszínház közel százötven gyerek délelőttjét aranyozta be, sőt, egy szakvilági véleményt is elkaptam, miszerint Vitéz László és Vas Juliska bármennyire is pirinyók voltak, még az utolsó sorból is kivételes élmény volt az előadás.

Szerdán a sepsiszentgyörgyi Cimborák Bábszínház előadása bűvölt el, s a mellettem ülő, a 3+ korhatárt nem súroló legénykével együtt drukkoltunk a rest főhősért, majd értetlenkedtünk a történet végén. Az a baj a kétéltűséggel, hogy amint felkapcsolják a nézőtéri fényeket, elillan az illuzív világ, s mint az igazi lurkóknál, megszületnek a kérdések: hogyhogy így van vége? A rest legény egy kis szerencsével ilyen messzire jut? A megfejtésért már tanonccá kellett átalakulnom, és egy kis türelemmel, beszélgetéssel a népmesei szimbólumok tárházán át Milada irányításával elértünk a megoldás egy szeletéig, mert haladnunk kellett a munkánkkal is.

Pörög a fesztivál, a gondolatok, a víziók csapkodnak körülöttünk és bennünk, és egyszercsak egy igen kedves (talán vak?) hölgy ül a színpadon. Átállás. Látás. Érzés. Hopp! Ez igen! A Nézőművészeti Kft. előadása ezúton is új horizontokat nyitogatott. Nagyobb lurkók, felnőttek a célközönség, akikkel két órán át Vakság cím alatt fut egy előadás és a hozzá fűződő, tulajdonképpen feloldó beszélgetés. Nagyon közel került hozzánk a vakok világa, a látók világa, és új fényben villantak fel apró kegyetlenségek, tréfák és mély vallomások Sárosdi Lilla játéka által. Juhász Tamás pedig vakként tárja elénk életét, tapasztalatait és segített eligazodni a vakság birodalmában, sok viccel és #Pufipaffal.

Másnap Megyes Lábadi Éva kétszer is játszott a csíkszeredai közönségnek. Előadásának címe: Árgyélus királyfi – Prâslea cel voinic şi merele de aur. A mellettem lévő (bizony-bizony) felnőtt néző a román nyelvű előadás kacsatánca közben mondja, hogy a magyar verzió nem volt épp ennyire fergeteges, mint ez. Erre én teljes természetességgel vágom rá, hogy érthető, Pufinak is román nézők között van a leghangosabb sikere, s pár mondattal le is zárjuk, hogy nekünk más a kultúránk, túlfegyelmezzük gyerekeinket, és nem tanítjuk meg nekik, hogy az élet buli is. Most cseng a fülembe, hogy valahol ezt Böjte Csaba prédikálta. És egy harmadikos kisfiú az egyik színházi nevelési foglalkozáson így fejtette meg a lényeget a színház jelképébe révedve: „Igen, ha valaki szomorú, és bemegy a színházba, vidáman jön ki. S ha valaki vidám? … Akkor még vidámabban jön ki!” Akinek lurkófüle van, hallja meg!

A soha senkinek c. előadás Scherer Péter rendezésében ismét meghatározó pillanatokkal, tabu téma bolygatásával lopta be magát sokunk lurkós és szakszívébe is. A német regény ihlette Nézőművészeti Kft.-produkció remek színészi alakításokkal a gyerekkori traumák feldolgozását, az emberi psziché működését, az agresszor és az áldozat közti feszültséggel teli viszonyt tárja elénk. A beszélgetésen ’a családon belüli erőszak helyzete Magyarországon és nálunk’ témában fontos könyvcímek, szervezet-nevek, jogi és főként lelki lehetőségek, feloldási alternatívák hangzottak el. Végezetül a rendező még több Bicsak nénit, vagyis értő tanút kívánt a hallgatóságnak, hogy a társadalmi megítélés és a tudatlanság felhői oszoljanak. Ez a téma sokunkat még további beszélgetésre sarkallt. Tudatosult bennünk, hogy az erőszak nem válogat. Takács Hajnal prevenciós tippjei, a bántalmazott gyerekek és felnőttek által leadott jelek felismerése biztosan előnyünkre válik.

A pénteki nap volt a legpantomimesebb az összes eddigi közül: a nagyváradi Lilliput TársulatA négyszögletű kerekerdővel csalt mosolyt a hat évnél idősebb nézők pufijára. Hangosan beszélték át a látottakat az ifjú titán nézők, és többször dömdödömöltek is. A pedagógus kísérők nem hallgattatták el diákjaikat, erre felcsillantam, hogy mégis van élet az iskolapadokon innen és túl. Határozottan a legkiválóbb választás a tananyagot ezzel a színházi élménnyel kiszínezni.

A szintén nagyváradi Leánder és Lenszirom c. előadás szünetében egy fenékig érő hajú leányzó áradozott, hogy ez élete legjobb előadása. A mesejátéknézése során tanonc énem ütötte fel a fejét, és a végleges látványterv kidolgozásához (másnap tervbemutatááás) bizony el-elcsíptem példákat és anti-példákat. Az élőzenés befejezéshez már annyira bemozdultak a nézők, hogy talán egy közös örömzenélést is megbírtunk volna.

Az utolsó előtti napon A fehér királyra,a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem hallgatóinak a Kerekasztal Műhellyel közösen létrehozott színházi nevelési előadására került sor, ahol a diákok közvetlen hangnemben, finoman vezettek végig bennünket a regény jól sűrített cselekményén. A kiscsoportos foglalkozásnál a csapatunkban voltak nálunk termetre és méretre kisebb lurkók, akik a kommunizmusban játszódó, Djatahoz és családjához fűződő  cselekményszálakat értették, és ügyesen érveltek az értékes és kevésbé értékes tárgyak mellett és ellen, illetve a végkifejlet eljátszásában is remekeltek. Őszintén. Egyszerűen.

A fesztivál műhelye hat napon át mért meg bennünket. Hol születik meg a varázslat és az élet a színpadon? Hol szűnik meg? Melyek a helyes arányok? Hol kezdődik az öncélú cuki színház? Erre és sok más kérdésre kerestük a válaszainkat. Új szabályok felépítésén, belső törvények megszabásán dolgoztunk, a színész és a báb viszonyrendszerét tanulmányoztuk, különböző bábtechnikák és a megfelelő díszlet tervezéséért fáradoztunk, ezek modellezésén tevékenykedtünk. Benedek Elek Az égig érő fa című meséjéből indultunk ki, a Boráros házaspár irányítása alatt jutottunk el az elkészült hét terv bemutatásáig. Mentoraink szakmai tapasztalatain, különleges ízlésvilágán át, sajátos tehetségű társainkkal együttműködve, ugyanakkor a látott előadások hatására alkottunk és bezsebeltünk temérdek tippet az elkövetkező időkre.

Vajon 6+ életkorú lurkó olvassa e sorokat? Albert Einstein szerint: Amit nem tudsz elmagyarázni egy hatéves gyereknek, azt nem is érted egészen.

Időközben változom vissza, indulok tovább, Dévára, Pufizni a világra, nincs megállás. Se Veronaki Libabál, se Gomolyka, se Huncitusz…

Ez a Lurkó-féle jó fajta állomás volt. Pufi bábu elaludt. Ti is? Lurkók? Tanoncok? Olvasók??