Bangha Mónika: Kihordott színház

Bangha Mónika: Kihordott színház

Fotó: Szőcs Tímea

Tavalyelőtt nyáron, amikor itthoni kulturális élmények után kutakodva egy katalán család életének fokozatosan feltáruló, lebilincselő részleteibe bonyolódtam, velük örültem, majd szörnyedtem el sötét titkaikon és tapostam romjain – még nem is sejtettem, hogy idén egy babaprojektre leszek hivatalos.

A színészek mellett egy 50 fős közönség érkezett még időben a Terminusra levezetni a szülést, ami apás, anyás egyszerre volt, a rég várt, már-már feladott baba, izé, projekt pedig maga a szülésről, születésről való dialógus, narratíva. Kissé túlhordva, kissé megviselten, de még – talán – időben.

A szülőszobává átvedlett, egyszerre színpadként és nézőtérként működő kávéházban végre helye volt a tiszta beszédnek, hisz a mesélés, az elmesélés és a hozzá kapcsolódó meghallgatás a túlélés eszköze, sérelmek és extatikus élmények egyaránt megosztásra vártak, csak így lehet felülemelkedni a megaláztatáson, kisimítani a görcsöt, elengedni az elengedendőt. Egy olyan világban, ahol a sebész lelkületű nőgyógyász az emberi elem közbelépését fájlalja, a társadalom és a politika előír, a nőtárs hiánycikk, nem ért vagy kritizál, önigazol, a férfi menekülne, mert senki nem készítette fel erre az egészre. Őt sem. Tiszta beszéd – mert, mondjuk ki (apuka ki is mondja), alul összevarrva, fent összerágva nem érdemes eufemizálni – hol, mikor máskor, ha nem itt, a szülőszobán, a Petőfi kávéházban, Csíkszeredában, 2015-ben? Még mielőtt elhallgattatnának egy “Anyuka, ne hisztizzen, nyomjon”-nal?

A szülés hosszú folyamat, néha elakad, a fájások közti hosszabb-rövidebb szünetekben helye van a poénnak, az öniróniának is. Kiegyezhetetlen ellentétek, mint hüvelyi szülés versus császármetszés válnak másodrendűvé, média által túlreagált, mondvacsinált problémák kerülnek terítékre: szoptatás így vagy úgy, de nagyon, fulladásveszélynek kitett hordozott baba versus szorongó, kötődési problémákkal küszködő babakocsis – hogy végül lufiként pukkanjon ki minden elmélet és helyébe lépjen a személyes megélés jelene.

A kitolási szakaszhoz közeledve az alkotók zseniális fogása, hogy személyes részvételre hívják a közönséget. Eddig is empatikusan figyeltünk, mondtuk magunkban a történeteinket, de most már minden kézre szükség lesz! Egy fiatal kismama érkezik kísérőjével szülni nagy reményekkel a háborítatlan, minél beteljesítőbb élményben, és találkozik az Intézménnyel, ahol a szülés, születés rutin, az idő, figyelem, érzékenység meg korlátozott. A csíki közönség három csoportban hivatott levezetni a szülést, megteremteni a körülményeit a MÉGIS beteljesítő szülésnek, fantáziájával toldva meg saját vágyait, korrigálva sérelmeit, továbbmentve pozitív élményeit.

Hogy ne csak az otthonszülő nő szobáját, de a kórházi szülőszoba légterét is barackillat járja át. Mert végső soron csak az utolsó fájás utáni katarzis számít.