Bálint Ildikó: „Szép regét hallani halált hozó szerelemről”[1]

Bálint Ildikó: „Szép regét hallani halált hozó szerelemről”[1]

Ármány vs. Szerelem. Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, Tompa Miklós Társulat, Marosvásárhely
A Játéktér 2023/2. számából

Fotók: Bereczky Sándor

Az Ármány vs. Szerelem című előadás helyszíne a hetvenes évek elején épített Marosvásárhelyi Nemzeti Színház előcsarnokának impozáns belső tere. A földszintet az emelettel két, párhuzamosan futó csigalépcső köti össze, a betonfalak hidegségét faburkolatok, textiltapéták, csillárok oldják. Az egykor modernnek számító épület mára már avíttá vált, csillogása megkopott, korszerűsítése, felújítása aktuális, megoldandó feladat.

Fehér Balázs Benő talált tárgyként tekint erre a rendhagyó térre, amelyhez úgy rendeli hozzá a schilleri történetet, hogy megkeresi az adott felvonás legadekvátabb helyét, miközben a keresés folyamatát nézői élménnyé is teszi: a felvonásközi szünetekben Von Kalb udvarnagy (Galló Ernő) eseményszervezőként, körültekintő gondoskodással kíséri helyszínről helyszínre a közönséget. Szereplők és nézők egy közös térben vagyunk, elég közel ahhoz, hogy szimultán láthassuk az előadásnak éppen előttünk vagy távolabb zajló történéseit. A kétszintes, tágas és huzatos előcsarnokban gyakorlatilag nincs hagyományos díszlet, így a tér funkcionális és díszítőelemei válnak az előadás díszlet- és látványelemeivé. Az előadás atmoszféráját meghatározza a sok textúra (kő-, textil-, faburkolat), a csillárok fénye és a faburkolatok komor sötétje, a kárpitok kopott színei, poros falai, vörösbársony padlószőnyege. Minden fellelhető tárgy az előadás kelléke: a nézők fogadására elhelyezett székek és padok, a lépcsők, az ajtók vagy éppen az ablakpárkányok. Ebben a rendhagyó színházi térben próbálja a társulat számukra is érthető és átélhető, átérezhető módon elmondani ezt a klasszikussá érett, 18. századi történetet.

Az Ármány és szerelem nemcsak egy mesterien megszerkesztett, jól megírt polgári szomorújáték, társadalmi dráma, hanem a végzetes, halálos szerelem mítoszának története is. A német Rómeó és Júliának is nevezett mű megírásakor Schillerre a Sturm und Drangon túl alapvetően a nyugati líra szerelemkultusza hatott, amely nem annyira az érzéki gyönyört, a beteljesült szerelmet dicsőíti, hanem a szerelmi szenvedélyt. Ez egyszeri és megismételhetetlen, misztikus csoda, és a halál teszi halhatatlanná.

A rendezés egyértelművé teszi, hogy Luise (Kádár Noémi) először szeret életében, szerelme azért különleges és értékes. Luise számára minden egyértelmű, a birtoklás is természetes, sorsszerű evidencia: „Ferdinánd az enyém, ő hozzám tartozik, és őt az én gyönyörűségemre teremtette a szerelem istene” – jelenti ki. Valósága széthasad: a szerelem álomvalóságára, amiben ketten Ferdinánddal (Varga Balázs) boldogan élnek, és egy hétköznapi kérdéseket feltevő, elvárásokat megfogalmazó, nyomasztó hétköznapi valóságra. Ezt a kettészakadt valóságot valós képként, kivetítve látjuk, miközben a Millerné (Fülöp Bea), Miller (Tollas Gábor) és Wurth titkár (Kovács Botond) arról beszélnek, hogy Luise lányuk misén van, mögöttük a lépcsőn, Ferdinánd és Luise egy könyv fölött zavartalanul, a külvilágról tudomást sem véve, szerelmesen csevegnek. Mivel jelenlétük a schilleri szöveghez képest csak adalék, ezért jócskán megkérdőjelezi a szereplők állításának igazságtartalmát, ugyanakkor a képbe foglalt sokatmondó jelenet felülírja a történetet, új értelmezési lehetőségek irányába visz. A történet képi kiegészítése megakasztja a lineáris történetmesélést, megnehezíti a szereplők motivációjának és szándékának a megértését, ezért ilyen súllyal csak a kezdő jelenetben kap helyet. A későbbiekben ez a fajta képi narráció leegyszerűsödik, felvillanó, képi utalásként van jelen. Ilyenkor egy párbeszédben emlegetett személy hirtelen felbukkan a sötétből a tér valamelyik távolabbi pontján, saját képmásának megelevenítőjeként, kényszerűen hozzáadva, rendelve magát a jelenethez. Csak megáll, szemrevételezi a szereplőket, jelzi, hogy köze van a történethez.

A bevillanó kép néha sokszereplős. Például ilyen a Millerék kezdőjelenetét felváltó tablókép: a háttérben, a lépcső tetején, fokain, szétszórva, mint egy elmosódott, régi fotón, megjelennek a történet szereplői. Mozdulatlanságuk kitakarja és megállítja egy percre az időt. A képet koszos dagerrotípia hatását keltő, vakuszerű, összevissza villanó vörös fények kísérik. Ez a drámaiságot fokozó vörös fény a későbbi, drámai jelenetek állandó (és kiszámítható) kísérője lesz, hasonlóan a különös fényjelenséget kísérő disszonáns akusztikus zene, zaj. Ennek a zajnak az ellentéteként a lírai jeleneteket melankolikus zongorajáték kíséri (zeneszerző: Józsa Tamás). Több zene nincs, pedig Miller muzsikus volta még indokolttá is tenné a zene hangsúlyosabb, élőbb jelenlétét. Így csak a humor oldja fel az olykor hosszúra nyúlt, patetikus, operaáriákra emlékeztető monológok monotóniáját. A Forgách András és Vas István fordításai alapján készült szövegkönyv ritkán közelít a hétköznapi nyelvhez. Az elemelt, költői beszédmódot csak alkalmanként, elvétve törik meg, oldják fel a hétköznapi, élő nyelv nyers, olykor trágár szófordulatai.

Elsősorban szövegközpontú színházat látunk, amely óvatosan, kísérletező próbálkozással használja a posztdramatikus színház eszközeit, Fehér Balázs Benő előző rendezésétől, Boris Vian Piros fű című regényének színpadi adaptációjától eltérően, ahol a szürreális történethez egy színekben tobzódó, különleges látványvilágú, képi színházat rendelt. Az Ármány vs. Szerelem sokkal inkább rendhagyó színházi kísérletnek tűnik, amely egy nem konvencionális színházi térforma és egy konvencionális történetmesélés kölcsönhatását vizsgálja, szinte laboratóriumi eszköztelenséggel.

Ebben az előadásban a látvány egyedüli, hangsúlyos vizuális eszközei a jelmezek (Szakos Kriszta munkái). Minden szereplő elegáns, több kor divatját eklektikusan ötvöző ruhát visel. A ruha szó szerint szalonképessé teszi őket. Senki nem lóg ki, nem öltözik alul, legfeljebb túl. Az elegáns ruha minden szereplő identitásának része, személyiségének tükre, ami viselőjének emberi méltóságot, önbizalmat, státust ad.

Fehér Balázs Benő rendezésében sok feladat hárul a színészekre. Díszletek és kellékek hiányában birtokba veszik a nézők fogadására kialakított tér funkcionális elemeit. Nemcsak a használati tárgyakkal, a térrel is sajátos viszonyt alakítanak ki: számukra nem elég benne lenni, de hangsúlyosan jelen kell lenni, be kell járni, futni, lakni ahhoz, hogy valóban játéktérré váljon. Ennek szélsőséges példája Von Kalb, aki körbeszáguldja, mert képtelen beérni a tér egyetlen szeletével, legszívesebben minden szegletében jelen lenne, hogy sütkérezhessen a rá irányuló nézői figyelemben.


Bár Schiller nem a színház világából jött, mégis kitűnő színpadi érzékkel alkotta meg szereplőit. Egyszerű lenne, hogy szereplőit a jók vagy a rosszak táborába soroljuk aszerint, hogy az ármány vagy a szerelem oldalán állnak (az előadás címéből a vs. = versus, valamint a plakát is ezt a szembenállást hangsúlyozza). A szembenállás alaphelyzetén belül elsősorban olyan árnyalt, jól kidolgozott szerepformálásokat látunk, amiben a jót és a rosszat felváltja az emberi esendőség. A világ drámairodalmának egyik emblematikus, szerelmes női szerepe a Luiséé, akit általában áldozatként, sematikus hős szerepben ábrázolnak, egy végzetes szerelem áldozataként. Kádár Noémi azonban szembemegy ezzel a sztereotípiával: alakításában Luise pragmatikus, büszke, erős nő, inkább végzet asszonya, mintsem félénk naiva. Érzelmeit transzcendentális síkon éli meg, a szerelem számára visszavonhatatlan, végleges, egyszeri megtapasztalás. Mindig gyorsan és józanul cselekszik. Tökéletesen kiegészíti az egzaltált, korántsem ilyen nyugodt, magabiztos és céltudatos Ferdinándot (Varga Balázs). Az ő szerepe talán a legnehezebben értelmezhető a logika mentén. Váltásai kiszámíthatatlanok, ösztönösek, érzelmei széles skálán mozognak. Ezek közül leginkább a derűt szerettem, amire végzetes tette után rátalál. Képtelen racionális döntéseket hozni, rögtön ítél. Úgy viselkedik, mint egy önző, éretlen, kamaszgyerek, aki mindent meg szeretne tartani addigi életéből. A szerelem számára a bizonyosság, biztonság, az otthon, a megérkezés. Kettejük kapcsolatát a legtalálóbban a zárókép mutatja be: a földön fekvő, haldokló Luise egy intésére kiskutyaként bújik hozzá.

Ha Luise az Ész, Ferdinánd az Ösztön. Luise egyszerű, hosszú, kék selyemruhát visel, a szűzi, égi tisztaság színét, ami alól a vörös diszkréten csak kivillan: a ruha ujjának bélése, élénk vörösre festi harisnyáját, cipőjét. Épp csak belelépett az ösztönélet vörösébe, de nem oldódott fel benne. Ferdinánd ennek a ruhának a negatívját viseli: vörös öltönye alatt kék színű zsabós inget, zakója zsebében kék díszzsebkendőt. Különös szerelem az övék. Formális szakítással indul, amit hosszú, folyamatos verbális kínzás, szenvedés követ. Nem egymáshoz lesznek hűtlenek, hanem a szerelemhez, és ezt képtelenek megbocsátani önmaguknak, egymásnak. A halál kibékülést, egymásra találást, nyugalmat hoz, lezárást, békés feloldódást.

A többi szereplő összetettsége miatt izgalmas. Rejtett titkaik vannak, amiket vagy elmondanak, vagy csak elárulják egy gesztussal, szomorú félmosollyal. Hogyan lehet Schiller karaktereinek sebzettségét hitelesen megmutatni úgy, hogy az átérezhető legyen? Az ármánykodó rosszak józanok, cinikusan kiábrándultak, mai szóhasználattal túlélők. Von Walter miniszterelnök (Korpos András) elszánt karrierista. Képtelen megérteni, hogy lázadó fia épp ezeknek a kétes értékeknek ellenében határozza meg magát. Magabiztos és cinikus, megvásárolhatónak tart mindent és mindenkit. A Herceg hiányában az önkényes, láthatatlan, fenyegető hatalom eszköze. Mindig katonai, felsővezetői egyenruhát hord. Szövetségese, az ármányok kitalálója Wurm (Kovács Botond), a Hernyó. Nevéhez méltóan puha, a simulékonyság nagymestere. Negédes hangja, mozgása Kabos Gyulát idézi. Civil ruhás titkosügynök, az a fajta, aki lehallgatja mások életét, de képtelen megtanulni, hogyan élje a sajátját. Ezzel együtt mer önironikus és felvállaltan szerencsétlen lenni, ami nagyon szerethetővé is teszi. Pontos, következetes, jól végiggondolt színészi alakítás, szereplő és szerep kivételes találkozása ez. Ebből az előadásból kimarad a rosszak végső leleplezése, büntetése. Ahogy a szerelem méltó jutalmát, a gonoszság sem e világban nyeri el méltó büntetését.


Varga Andrea Lady Milfordja törékeny, kifinomultan frivol, arisztokratikusan bájos nő. Rafináltságát jól kifejezi az a ruha, amiben Luisét fogadja. Egy sokat sejtető, de mégsem közönséges lila tüllruhát visel. A lakáj (Meszesi Oszkár) tragikomikus, szerethető, emberi, akárcsak Simon Boglárka Sophie komorna szerepében, akinek minden apró mozdulatán átüt az elfogadó, segítő szándék. A Miller házaspár modern idők narcisztikus polgárai. Millert soha nem halljuk zenélni, praktikusabb ténykedések kötik le. Millerné a nyers és úrhatnám polgár vastag ecsetvonásokkal ábrázolt karikatúrája. Miller szellemi fölénye nyilvánvaló. Távolságtartó ironikus kívülállása, hirtelen hangulatváltozásai a komikum állandó forrásául szolgálnak. Komikus kettősükhöz társul Von Kalb udvarnagy, marsall (Galló Ernő), az est házigazdája, fő játékmestere. Túlmozgásos, tüsténkedő mindenes, aki csak a főbejáraton át érkezhet, arany konfettiesőben, ruhakölteményben. Ez a minimum. Narcisztikus, gátlástalan, gyáva nyúl, és született balek, akinek banális, de fergetegesen előadott történetei ismét bizonyítják, hogy Galló Ernő született bohóc.

Az eszmék bokszmeccs-szerű harcában csak látszólag győz az ármány. A záróképben az egymást halálukban átölelő szerelmesek ugyanabba a kétszemélyes buborékba térnek vissza, ahonnan a történet elkezdődött. Béke van.


Ármány vs. Szerelem. Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, Tompa Miklós Társulat. A bemutató dátuma: 2022. október 25. Rendező: Fehér Balázs Benő; Író: Friedrich Schiller; Dramaturg: Komán Attila; Zeneszerző: Józsa Tamás; Jelmeztervező: Szakos Kriszta; Rendezőasszisztens: Dobrovszki Dóra; Ügyelő: Rigmányi Lehel; Súgó: Tóth Katalin. Szereplők: Korpos András, Varga Balázs, Galló Ernő, Varga Andrea, Kovács Botond, Tollas Gábor, Fülöp Bea, Kádár Noémi, Simon Boglárka-Katalin, Meszesi Oszkár, Rigmányi Lehel, Zólyomi Endre.


[1] Joseph Bédier: Trisztán és Izolda regéje (ford. Pap Gábor). Magyar Helikon, Budapest, 1966. 7.