Bálint Ildikó: metaXa

METAXA. Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, Tompa Miklós Társulat

Megjelent a Játéktér 2024-es téli számában.

„rózsaillat és naptűz, nem sznob, mint a konyak, 

és nem macsó, mint a whisky”

(Garaczi László)

Szokatlan, ahogy az X betű kivillan Garaczi László kisbetűs regénycíméből, és sikeresen kizökkenti, majd új értelmezések felé tereli az olvasót. Az italnév írásmódja nem csupán játékos utalás a regény széttöredezettségére, asszociatív kapcsolataira, de kiemeli a meta szócskát is, azt, hogy a regény tárgya a megismerésen, valóságon túli dolgokra vagy akár az átváltozásra irányul.

A regény kisbetűs főhőse, félix, aki a regényben egy sajátos terápiás és egyben önismereti utat jár be (a név egyik értelmezése szerint fél X-ből egész X lesz). A négy fejezetcímet jelölő Én, Te, Ő, X is ezt az éntől eltávolodó, az ismeretlen, személytelen X-ig eljutó utat jelöli. Félix zenész (brácsaművész), aki igen sajátos módon érzékeli a világot („a zenészek rossz írók, nem fogalmakban, hanem érzésekben gondolkodnak”). Precízen érzi a dolgok, a történések valódi, mélyebb tartalmát, a „részletek közé horgolt egészet”, és képes mindezt – gondolatait, érzéseit – aprólékosan leírni, akárcsak egy folyton alakuló, befejezetlen zenemű kottáját. Félix egy olyan világban él, ahol „az ügyeletes orvosnak falzett hangja” van, az „epilátor á-mollban”, a „madárcsicsergés, patakcsobogás giszben vagy disz-mollban” szól, a csönd megfoghatatlan, képlékeny élőlény („néha „őszintétlen, nyúlós”, olykor „szinte ágaskodik, lélegzet-visszafojtva”), és az is előfordul, hogy néha az emberre szakad egy kisebb fortissimónak tekinthető apokalipszis („az ég fröcskölve vérezni kezd, lángoló sünök szaltóznak át a sírokon”).

Asszociatív kapcsolatokban, szürreális képekben, idősíkokat váltó, kisbetűs tulajdonnevekkel megjelölt, változó identitású, fantasztikus szereplőkben gazdag Garaczi László regénye, amelyből Fehér Balázs Benő egy tragikomikus emlékutazás szövegkönyvét alkotta meg, és vitte színpadra ősbemutatóként Marosvásárhelyen. A rendező immár harmadjára dolgozik a Tompa Miklós Társulattal, így már elmondható, hogy a METAXA látványában, megoldásaiban a rendező Piros fű című előadására emlékeztet, amely Boris Vian regényének adaptációjából született. Mindkettő a határátlépésről, az ötletek, színek tobzódásáról, új színházi formákkal való merész kísérletezésről, és egy markáns rendezői nyelv formálódásáról szól.

Új rendezését is a kész sémák elvetése, a szokatlan megoldások használata jellemzi. Garaczi regénye, Boris Vian világához hasonló módon konstruált, különleges asszociációk mentén teremtett világ, ahol a valóság állandó metamorfózisban van. Reális és szürreális helyzetek szervesen kiegészítik egymást, és zökkenőmentes átmenettel, a lehető legtermészetesebb módon váltják egymást. Érthető hát, hogy ebben a különös, a tudat és a tudatalatti közötti zónában kevés szereplő nevezhető stabilnak, vagy hétköznapi értelemben véve normálisnak. Sokkal inkább önmagukat folyton újraértelmező, önmarcangoló, átváltozó, olykor bizarr szereplők, akik külön bejáratú nyúlüregeikbe bújnak a normalitásnak elfogadott elvárások elől.

A metaXa regényként terápiás írás, hosszú, egy lélegzettel előadott, töredezett, ponttal le nem zárt mondat, formailag monológ, így akár színpadon is mondható szövegnek tekinthető. De, míg a regény narrátora, az egyes szám első személy ellenére, különböző személy is lehet, addig a színpadon egyértelműen Félix (Varga Balázs) a történet mesélője és főhőse. Érkezésünkkor már a néző- és játszótér határait összemosó közös térben várakozik. Tudatos rendezői szándéknak tűnik a nézőtér játszótérbe integrálása, valamint a két oldalszínpad elhelyezése a passzázs-színpad két végén. Ezek lesznek Félix emlékutazásainak kül-, illetve beltéri helyszínei, amit a kettő közti pást köt össze, az úton levés kijelölt tere (a Piros fű térszervezéséhez hasonlóan).

A történetmesélés kezdetén Félix egy normális, átlagos, kissé összezavarodott fiatalembernek tűnik, aki valamilyen oknál fogva felidézi múltjának bizonyos történéseit. Hamarosan megtudjuk azonban, hogy egy pszichés betegeket ellátó szanatórium betege, aki terápiás célzatból kényszerül szembenézni múltjával. Története klasszikus, banálisnak tűnő szerelmi háromszögnek tűnik. Félixnek barátnője van, Gigi (Kiss Bora), aki őt rajongásig szereti (talán túlságosan is), de Félix már kevésbé. Nem csoda hát, hogy amikor tizenöt év után újból találkozik legjobb barátja, Zsolt (Rózsa László) nővérével, Marinával (Kádár Noémi), a megközelíthetetlennek és elérhetetlennek tűnő hideg szépséggel, azonnal szerelemre lobban iránta. Mivel képtelen választani a két nő, a két másfajta szerelem között, öntudatlanul sodródik végzete felé. A katasztrofális következményekkel járó szakítások és zenekarának szétesése után jut el az öngyilkossági kísérletig, majd a szanatóriumba, ahol Hirsch doktornő (Fülöp Bea) tanácsára öngyógyító írásterápiába kezd. Naplójába jegyzi mindazt, ami a Marinával való találkozás („a farkasréti buli”) és öngyilkossági kísérlete („az Erzsébet hídi vízbe ugrás”) között történik. A kötelező emlékezés lenne a gyógyulás, a továbblépés záloga: csak a megértett emlékek nem betegítenek meg, ezért a meg nem értetteket fel kell cipelni a tudat pincéjéből – tudjuk meg a doktornőtől.

Félix emlékező flashbackjei olyanok, mint színpadra vitt szabad ötletek jegyzéke, ahol egy sajátos látásmóddal bíró művész szürreális víziói, látomásai keverednek a valós emlékképekkel. A regénytől eltérően az előadásban ezek a jelenetek lineárisan fűződnek össze. Félix tudata és tudatalattija szerkeszti ezeket a képeket, akár egy „nyelvi mozit”. Ezek többnyire helyzet- és karakterleírások, vagy dialógusok, képek, amelyek kivetítését, eljátszását Félix irányítja: elindítja, megállítja, újraindítja a megtörtént vagy képzelt jelenetet, közel megy, vagy távolabbról figyeli. Kívül marad vagy belép, de anélkül, hogy kiesne narrátori szerepéből. Épp ezért a legizgalmasabb rendezői ötlet számomra az, ahogy Félix, a történet előrehaladtával, fokozatosan elveszíti narrátori és irányító szerepét. A megidézett karakterek lassan és egyre bátrabban kelnek önálló életre, váratlanul belépnek, vagy benn maradnak olyan jelenetekben is, ahol dramaturgiailag indokolatlan lenne a jelenlétük. Ettől Félix magabiztossága, olykor zavaróan harsány, szenvedélyes önreflexiója megbicsaklik, legvégül pedig elveszíti hangját, és zavart mosolyú, a történettel sodródó, félszeg bábfigurává válik. (Garaczit idézve olyan, mint akibe lassú áramot vezettek.) Az előadás zárójelenetében, Marina és Zsolt vádbeszéde után már egy olyan Félix ül a színpadon, aki képtelen visszatérni abból a hasadt tudatállapotból, ahová a kiterjesztett Maddox-módszer eljuttatta. Varga Balázs eszköztelensége, a nézői teherbírást próbára tevő hosszú csendjei, Kiss Bora fájóan igaz, végső számonkérése a legemlékezetesebbek.

Ha Félix múltba nézését dantei pokolra szállásnak tekintjük, akkor kísérője és gyerekkori barátja Zsolt (Rózsa László) lenne. Ő az az ellentmondásos figura (buta gyerekből lett bölcs felnőtt), aki végül leleplezi a szereplők – anyja és legjobb barátja – élethazugságait. Jól ellensúlyozza a gegek felszínességét, intenzív jelenléte lehetővé teszi, hogy a tragikum is felszínre kerüljön, és tisztábban lássuk a szereplők motivációit, emberi gyengeségeit.

Félix múltidéző vándorlása során a bujaság, a falánkság, a kapzsiság, a farizeusság, kegyeletsértés megannyi bűnével találkozunk. Mintha egy furcsa filmben lennénk, ahol bizarr, néha karikaturisztikusan ábrázolt figurák arra éreznek késztetést, hogy bizarr dolgokat tegyenek vagy egyenek, azért, hogy valami mássá váljanak. Laci (Csiki Szabolcs) fémtárgyakat eszik („mert a fémnek nem fáj”), de aztán fára vált. Terence (Csiki Szabolcs) az ex-vámpír, Tomi (László Csaba) zenész, de juhvá operáltatná át magát, hogy végre önazonos legyen, az amerikai nyugdíjas pár tagjai, Teri és Alex (Somody Hajnal és Ördög Miklós Levente) Amerikában élnek, de Magyarországra vágynak, és honvágyukat magyar növények termesztésével és fogyasztásával, igazi „hungarikumokkal” csillapítják (a magyar díszcserjéken ironikus módon kokárda és csípős paprika nő). Azon már meg sem lepődünk, hogy egy kamarazenekar vájtfülű zenészeivel olykor megesik, hogy hangszercsempészetre adják a fejüket, hamisítatlan lakótelepi corleonés stílusban. Ha olykor belesüppednénk valamelyik történetbe, biztosan kizökkent belőle egy felbukkanó, igen férfias víziló vagy egy kiszámíthatatlan hangú kóristalány, esetleg néhány táncoló death metálos, tökéletes bőrszerkóban és motorbiciklin.

Ez a pokolra szállás a legszélsőségesebb met tripp, ami elképzelhető. Például Zsolt és Marina apjának temetése az előadás legmulatságosabb jelenete, mert minden tabut ledönt, ami ledönthető, de amit jó arányérzékkel, még időben sikerül az ízléstelenség határáról visszafordítani. Galló Ernő farizeus, halandzsázó, apokalipszist megidéző papja, a két sírásó komikus, részeg figurája jól oldja a helyzet tragikumát, de mégsem oltja ki, és a jelenet a Hamletet és Hieronymus Bosch festményeit egyaránt eszembe juttatja.

Hogy semmi sem az, aminek tűnik, mi sem bizonyítja jobban, mint a többször elhangzó Maddox-módszerre való utalás. A módszer, miszerint a zenészektől a gyakorlás egy bizonyos pontján elveszik hangszereiket, hogy tökéletesítsék mozdulataikat, gyakorlatilag nem létezik. Még annak ellenére sem, hogy Félix sikeresen továbbfejleszti módszerét és kiterjeszti az élet más területeire, tökéletesítve ezzel a hazug és steril látszat fenntartását.

A színekben tobzódó fény- és látványvilágot a zene szövi át. Szép András zeneszerző a látványhoz hasonlóan eklektikus zenét írt: klasszikus zene, alternatív rock, death metal, telefonos csengőhang, állathang is helyet kap benne. A kevés, minimalista és letisztult díszlet (Izsák Lili) épp csak funkciót betöltő, jelző értékkel bír, de jól ellenpontozzák a kellékek, jelmezek (Szabados Luca) színes kavalkádját, igazi bohém hangulatát. Zárójelben jegyezném meg, hogy Gigi ruhája talán túlságosan és indokolatlanul kopott volt, és éles kontrasztban állt elegáns cipőjével, nemkülönben gyakorlatias, heves természetével.

Aki elég nyitottnak érzi magát új élmények befogadására, és szereti a formabontó, az ember legtitkosabb ösztöneinek működését boncoló, groteszk előadásokat, kedveli a kissé morbid, olykor naturalista, merész és szókimondó humort, annak kifejezetten ajánlom az előadást. Jól összeforrt társulati játékot láthat, olyanokét, akik egyre folyékonyabban beszélik Fehér Balázs Benő rendezői nyelvét.

METAXA. Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, Tompa Miklós Társulat. Bemutató: 2024. szeptember 28–29. Rendező: Fehér Balázs Benő. Író: Garaczi László – Fehér Balázs Benő. Zeneszerző: Szép András. Díszlettervező: Izsák Lili. Díszlettervező-asszisztens: Mihály Katalin-Sára. Jelmeztervező: Szabados Luca. Maszk: Huszár Kató. Dramaturg: Sipos Balázs. Szövegkönyv: Fehér Balázs Benő. Rendezőasszisztens: Dobrovszki Dóra. Plakátfotó: Bereczky Sándor. Súgó: Tóth Katalin. Ügyelő: Májai Lóránt. Szereplők: Varga Balázs, Kádár Noémi, Kiss Bora, Rózsa László, Galló Ernő, Csíki Szabolcs, László Csaba, Ördög Miklós Levente, Fülöp Bea, Somody Hajnal, Bálint Örs, Szabó Fruzsina, Korpos András.