Bálint Ildikó: Mese a tóból
Az igazság gyertyái. Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, Tompa Miklós Társulat
Az igazság gyertyái Székely Csaba azonos című drámájára épül, amely a ma már nem létező Bözödújfaluban játszódik. Az erdélyi település a falurombolás szimbólumaként él a köztudatban, miután az 1980-as évek végén vízzel elárasztották, lakóit kényszerrel kitelepítették, majd a szomszéd kisváros, Erdőszentgyörgy víz és fűtés nélküli tömbházlakásaiba költöztették. Ezt a lakónegyedet a kitelepítettek nem véletlenül nevezték gettónak, hiszen úgy tűnt, hogy a történelem újfent ismétli önmagát. Néhány évtizeddel korábban ugyanis, a zsidótörvények bevezetése után a zsidó hitre tért bözödújfalusi szombatosokat gettóba hurcolták, egy részüket deportálták is.
Székely Csaba drámája ennek az első gettósításnak az 1940–44 közötti történetére épül, és bár sok valóságelemet tartalmaz, mégsem dokudráma. Amikor a falu Észak-Erdély része lesz, a felekezetileg zsidó, származásukat tekintve székely emberek faji megítélése előbb országos, majd helyi üggyé válik. Hova sorolhatók be a „szombatosivadékok”? Ki minősül zsidónak, magyarnak, esetleg „félvérnek”? Ebben az abszurd helyzetben Az igazság gyertyái a fiktív székely-zsidó, szombatos család, Kovácsék sorsán keresztül arra keresi a választ, hogy miként tudta a kor politikai ideológiája megmérgezni, majd elpusztítani a sokfelekezetű, de különbözősége ellenére jól működő, összetartó közösséget. A négy évnek a krónikása nem más, mint Kovácsék bicebóca lánya, Sárika (Kiss Bora), aki bevezet minket a szombatosok ószövetségi előírásoknak eleget tevő hétköznapjaiba. Sárika közönséget szórakoztató konferanszié, anekdotikusan mesélő adatközlő és szereplő egy személyben: folyamatosan ki- és belép a történetbe.
Székely Csaba jól megírt, poénra élezett, tömör dialógusokból felépített, pontosan szerkesztett, instrukciókkal ellátott színpadi szövegéből egy alapvetően szövegközpontú előadás született, Sebestyén Aba rendezésében. A szerző sokadszorra dolgozik együtt a rendezővel, aki most is hagyta, hogy a szöveg érvényesüljön. A rendezői koncepció pontosan követi a szerzői utasításokat, csak pár, a szövegből nem kiolvasható, de a cselekménybe jól beilleszthető, egyszerű hétköznapi, fizikai cselekvéssel (favágás, vízhordás, főzés-sütés) vagy vallási szokással (szombati gyertyagyújtás, zsoltáréneklés) oldja a szöveg dominanciáját.
Az előadásban a szövegé az abszolút főszerep. A pontos, minden részletre kiterjedő cselekményleírás, a szövegből kirajzolódó karakterek annyira készek, zártak és megkomponáltak, hogy időnként úgy érzem, ez nemcsak a rendezői ötleteknek, de a színészek szerepformálásának is kényelmes fékje lett. Kevesen vállalták annak a kockázatát, hogy a szöveget ne egyetlen és legfontosabb eszközüknek tekintsék, és megírt szerepük kereteiből kilépjenek. Poént poén követ, és valóban, többnyire a „szem nem marad szárazon”, ahogy az előadás egyik ismertetője megelőlegezi, de mégis hiányérzetem van a színpadi megvalósítást illetően. A sodró, a humor minden formájával átitatott történetmesélésben ritkán érkezünk el olyan nyugvópontra, ahol már elfogynak a szavak, és a történet egy szavak nélküli, sűrített csendben, gesztusban, intenzív színpadi jelenlétben folytatódik.
Bözödújfalun csak kicsit jobb az élet, mint a Bánya-trilógia erdélyi falujában, de itt sem jelenik meg semmilyen mázzal bevont, hamis, kirakat-erdélyiség, vidéki báj, negédes családi idill. Gyarló, jobb életre vágyó kisemberek élik banális, tartalmatlan életüket. Vallásosságuk kiürült, tartalom nélküli forma csupán, beleszürkültek a mindennapokba. Kovácsék szintén, de ezt a falusiak másképp látják. Valahogy boldogabbnak tűnnek zsidóságuk miatt. Pedig csak a külsőségekben őrzött, ősöktől örökölt, falusias, jócskán megkopott zsidóság ez. A bejáraton ott a „zsidókereszt”, és fontos még a szombat ünneplése, de már ennek a vallásnak sincs akkora ereje, hogy egy családot, közösséget egyben tartson. Kovácsékat nem a zsidóságuk, sokkal inkább életörömük, szenvedélyes, szerelmes természetük különbözteti meg a falu többi lakóitól. A túláradó boldogságkeresés élteti és pusztítja el őket. Inkább banális szerelmi konfliktusok, félreértések miatt árulják el, közösítik ki őket a visszautasított és megcsalt férfiak, mintsem valamiféle politikai meggyőződésből.
A falusiak életébe kívülről érkező veszély, a kor mérgező, uszító ideológiája ennél sokkal nevetségesebb alakban jön be, két bumfordi, pohos csendőr képében (Ördög Miklós Levente és Tollas Gábor). Az ő karaktereiket látom a leginkább problematikusnak. Kabarétréfák bohócaira emlékeztetnek, jelenlétük súlytalan, legfeljebb kellemetlen, de fenyegetőnek nem nevezhető. Idegen környezetben tébláboló, buta emberek, kakastollas csendőrjelmezben, akikből hiányzik a hatalom személytelen ridegsége és közönye.
A hatalom igazi természetét bemutató rövid jelenetek, Botskor Lóránt (Meszesi Oszkár) néma uzsonnázós jelenete, vagy Nikolaus Schröder (Korpos András) élet-halál-osztó szeszélyeskedése kevés ahhoz, hogy a háborús fenyegetettséget valóságosnak, és ne csupán kifinomult stílusparódiának érzékeljük (Schrödert Herr Kriminaldirektornak szólítja beosztottja). Ennek a fenyegetettségnek az atmoszféráját a tömegjelenetek sem segítenek megteremteni. A falu lakóinak homogén jelenléte többnyire súlytalan, ritka kivétel az, amikor intenzív, közösségi erőként vannak színen (ilyen, amikor némán, egy emberként hallgatóznak Kovácsék háza tájékán, vagy a fináléban farkasszemet néznek a közönséggel).
Kovácsék látszatboldogságát egyedül Kovács Márta (B. Fülöp Erzsébet), ez a tűzrőlpattant székely „jiddise mame” tartja fenn, nagyon rövid ideig. Egyszemélyes zsidóságába próbálja menekíteni házasságát, amiben Istent és férjét is olyan túláradó, önpusztító szerelemmel szereti, hogy egyszerűen működésképtelenné válik, amint bármelyiket elveszik tőle. Előbb vallását, majd férjét kénytelen megtagadni, amivel saját magát semmisíti meg. Értelemszerűen vele együtt hull szét a családja is, amit kezdetben ő tart össze és irányít. Fokozatos lelki, szellemi és testi leépülése a szombatos zsidók megsemmisítésének allegóriája. A legösszetettebb szerep találkozik egy rendkívüli energiákat és drámai mélységeket megmutatni tudó színésznővel.
Márta férje, Mózes (Henn János), fia, Sámuel (Varga Balázs) ennek a vallásosságnak csak visszatartó erejét érzik, ezért tettben, vagy gondolatban mindig a menekülő útvonalat választják. A hűtlen férj minden sztereotípiáját felvonultató karakter komikumát az a komolyság adja, amivel félrelépéseit misztifikálja és igazolja. Falusi léptékű és helyi értékű Odüsszeusz, akinek bolyongásairól legendák születnek ugyan, de valójában csak Gyergyószentmiklósig jut el. Fiában, Sámuelben a csehovi hősök életképtelenségét, elvágyódását látjuk. Értelmetlennek tűnő életének végül az önfeláldozás ad értelmet, amikor kényszerből, számára is érthetetlen, pillanatnyi gyengeségből hirtelen hőssé válik, és úgy dönt, hogy anyját nem hagyja magára a gettóban.
Az erős, karikarisztikus ecsetvonásokkal ábrázolt elöljárók: a konszolidálásra törekvő falubíró (Nagy István), a sunyi és számító tanító (Galló Ernő), a pitiáner, egoista unitárius („utilitárius”, ahogy az egyik csendőr találóan mondja) lelkész (Kovács Botond) a manipulálhatóság minden fokozatát meglépik. Eleinte mulatságos, majd egyre groteszkebb, ahogy kisiskolás módon próbálják értelmezni, elsajátítani és lassan folyékonyan beszélni a kor antiszemita gyűlöletbeszédét. A disznóvágás szimbolikus jelenetében a disznóval együtt pusztul mindaz a bizalom, szolidaritás, ami a falusiakat emberré tette. Itt ébred fel bennük az antiszemitizmus, a hatalomnak behódoló szolgalelkűség, amit a csendőrök – igazi gyarmatosítók módjára – végül büntetéssel „jutalmaznak”, elveszik tőlük a kibontott disznót.
Egyedül a kétbalkezes plébános (Bartha László Zsolt) nem hajlandó behódolni a hatalomnak. Ha épp nem alszik, keresztel, békít vagy szerencsétlenkedik, akkor lelkesen igyekszik segíteni Kovácséknak. Senki nem veszi komolyan, ezért meglepő dramaturgiai fordulat, hogy végül – a hőssé válás legkisebb szándéka nélkül – ő lesz az, akinek utolsó pillanatban sikerül kihoznia a gettóból hatvanhárom szombatost.
A falusiak közül városias viselkedésükkel, öltözékükkel kirívó két női szereplő, az unitárius lelkészfeleség, Éva (Nagy Dorottya) és a lánya, Gizi (Gecse Ramóna) olyan, mintha a Ványa bácsiból léptek volna elő. Évában Jelena Andrejevnára és Giziben Szonjára ismerhetünk. Asztrovjuk is van, Sámuel (Varga Balázs), akivel együtt alkotják a szerelmi háromszöget. Barátságuk inkább felül-, mint mellérendelő viszonyban van Kovácsékkal, hiszen mikor már semmi érdek nem köti hozzájuk, akkor ugyanúgy elfordulnak tőlük, mint a többiek.
Az előadás eredeti zenéjét Cári Tibor színpadi zeneszerző jegyzi. Az öt zenész fenn, a zsinagógát jelző épület emeleti részén ül. Cári zenéjében játékos, szomorú, vidám klezmer dallamok, dzsesszes hangzású népénekek, musicaldallamok vegyülnek. Ezek finom, lírai egymásra hangolódása hol oldja, hol sűríti a történet drámaiságát.
Sós Beáta díszlete minimalista átlátszóságával jelzi a hely ikonikus épületeit (katolikus, zsidó, unitárius, református templom, családi ház). A fagerendákból ácsolt vázakból hiányoznak a falak, jelezve, hogy a történet fontosabb, mint a helyszín. Intimitásnak helyet adó tér, zárt ajtó alig van, minden a nyilvánosság előtt történik. A csupasz vázszerkezetek leginkább a falu későbbi tragikus szimbólumára, a vízből vázként kimagasló templomára emlékeztetnek. Az épületekkel zsúfolt tér a vázszerkezet miatt mégsem klausztrofóbiás, teljes mértékben funkcionális.
Hatházi Rebeka jelmezei nem historizáló módon idézik meg a kor divatját. A szombatosok öltözékét még a korabeli, dokumentarista leírások sem látták kirívónak. Az előadásban a székelység hétköznapi ruházata csak utalásszerűen (székely harisnya, kucsma) jelenik meg. A falusias ruhákat viselő parasztasszonyok, parasztemberek felekezeti különbségéről ruhájuk sem árulkodik, míg a falu értelmiségéhez tartozó szereplők, valamint a téglagyári, gazdag zsidók ruhája elegánsabb, a kor divatját tükrözi.
Az előadás fináléjában a sokszínű embertömeg Sárika mögé sorakozik, hogy hangjával, jelenlétével erőt adjon a falu későbbi, végső pusztulásának a megénekléséhez. Sárika, a Kovács család, a bözödújfalusi kisebbség története ugyanis addig marad fenn, amíg helyet kap egy közösség emlékezetében.
Az igazság gyertyái. Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, Tompa Miklós Társulat. A bemutató dátuma: 2023. november 15. Rendező: Sebestyén Aba. Író: Székely Csaba. Zeneszerző: Cári Tibor. Díszlettervező: Sós Beáta. Jelmeztervező: Hatházi Rebeka. Light designer: Majoros Róbert. Rendezőasszisztens: Talán Vanda. Ügyelő: Szakács László. Súgó: Tóth Katalin. Zenészek: Kostyák Márton, Makkai István, Sipos Péter, Leon Zsolt, Málnási Zoltán. Szereplők: B. Fülöp Erzsébet, Varga Balázs, Kiss Bora, Henn János, Bartha László Zsolt, Galló Ernő, Nagy István, Kovács Botond, Nagy Dorottya, Gecse Ramóna, Ördög Miklós Levente, Meszesi Oszkár, Korpos András, Adorjáni Nagy Zoltán, Bálint Örs Hunor, Renczés Viktória, Ferenczi H. István, Szabó Fruzsina, Kiss Péter, Kovács Norbert, Balázs Hunor, Csiki Roland-Ádám, Kiss Eszter, Pintér Janka, Póra Jácinta, Soós Máté Bátor, Szélyes Boróka, Szilágyi Orsolya, Tímár Csenge-Mária.
