Bálint Etelka: Önazonosság és másság

A közösségi tudat szimbóluma az Osonó Ismeretlen barátok társasága című előadásában

„A színház és a dráma a nevelésben a tanulásnak nem könnyű és nem is mindig az élet pozitív jelenségeit feltáró útja.  A színház és a dráma az osztályteremben esélyt ad arra, hogy számoljunk különbözőségeinkkel. A színház és a dráma beindítják az osztálytermi dialógust, és a vitát nem radírozzák ki a kozmetikázott manipuláción keresztül.”  

(Gilbert, Jane)

Etnikai interferenciáról, magyarságtudatról negyed évszázad tükrében is nehéz beszélni. Erdélyi helyzetképként sokkal egyszerűbb multikulturalizmust hangoztatni, mivel barátságok, vegyes családi kötelékek húzódnak meg a hátterében. Mégis az egyén számára rendkívül fontos egy adott kulturális közösséghez való tartozás, és az azzal való azonosulás, de ugyanakkor a „másik”elfogadása is korlátokba ütközhet. Az erdélyi színházművészetben tizenéveknek kellett eltelnie ahhoz, hogy olyan színházi próbálkozások szülessenek, amelyek a román-magyar együttélés kérdéseit érintik. 2009-ben Gianina Cărbunariu rendezésében a 20/20 című előadás a marosvásárhelyi forradalom elhallgatott, bennük rekedt feszültségének adott hangot. 2014-ben Kincses Réka és Alina Nelega rendezésében a Tompa Miklós Társulatának román és magyar színészei a Double Bind című előadást vitték színre, szintén a marosvásárhelyi román-magyar együttélés tabuit feszegetve. Az erdélyi iskolai keretek között való beszélgetés minderről még mindig újdonságnak számít.

Az Osonó Színházműhely a nemzeti identitás kibontakozásának csíráját a legérzékenyebb korosztály tükrében ragadta meg, sőt tanterembe vitte.  A tizenévesek őszinteségére, merész gondolat-kavalkádjaira kíváncsian, nem engedte, nem engedi, hogy a társadalom különböző hatalmi játékai elhallgatassák, öncibáló némaság kompromisszumára kényszerítsék a felnövekvő generációt. Olyan nyelvi kóddal kísérletezik, amely által sikerül megszólítani a különböző rétegekhez tartozó fiatalokat, úgy hogy hatásos legyen – a bukaresti Sergiu Bucur tört magyarsága hiteles, a csíkszeredai Hegyi Kincső romántudásának hiátusa a román nyelvvel küszködő magyar diákok nehézségének realitását tükrözi.

Az emocionális gondolkodás felől indít az előadás, hogy majd a reflektáló gondolkodás lavinaként induljon be. A befogadás esztétikájának minden olyan alternatív eszközét beveti, (mint a szórakoztatás, közös éneklés, megszólítás, megszakítás, bevonás, beszélgetés), amely segít a résztvevőknek a helyzettel azonosulni.

A forgatókönyvet Nina Ţânţar állította össze, amely román és magyar fiatalok őszinte együttélési tapasztalatain, mesélésén alapszik. Tehát nem egy előre megírt dramatikus szöveghez vagy irodalmi szöveghez nyúlt a rendező, hanem román és magyar fiatalok saját élményű improvizációjából állította össze az előadást.

Az Ismeretlen barátok társasága avagy Piknik egy japán szőnyegen című előadás története egy születésnapi ünnep köré szerveződik, ahol a felnőtté válást jelképező, a tizennyolcadik életévét betöltő Edi mindkét nemzetiségű barátait meghívja a buliba. S hogy a két baráti kör előítéleteit más irányba terelje, a születésnapot egy távoli kultúra hagyományai szerint, a japán rituálé szerint tervezi. A két ifjú tábor lázadó korosztályát viszont nem lehet elnémítani, nem hajlandók szőnyeg alá seperni érzéseiket, szóvá teszik azokat.  Megjegyzéseik, társadalmi előítéleteik a résztvevők számára ismertek. A résztvevők visszafogottan bár, de nevetnek a negatív megjegyzések, a közismerten lebecsmérlő nemzetkarakterológiák – ”bocskorosok”, “bozgorok”, ”tolvajok” – hallatán, magukra ismernek, önmaguk előítéleteivel szembesülnek.  A születésnapi történet jó ürügy, hogy segítségével az együttélés konfliktusait, előítéleteit megértesse. Romániai iskolai keretek között példátlan alkalmat szolgáltat arra, hogy egy elhallgatott kérdésről nyíltan vélekedjenek a fiatal nézők. Annak érdekében, hogy a befogadás az erdélyi magyar-román együttélés minél hitelesebb képét rajzolja meg, az előadás résztvevői is vegyes nemzetiségűek (35 román és 35 magyar diák vesz részt a tantermi előadáson), akár a soron következő szombat esti, születésnapi ünnepség társasága: „fele apă, fele víz”.

Az előadás ugyanakkor nem identitáspolitikai kérdések felől közelít: életszerű helyzetnek, egy születésnapi ünnepségre való készülődésnek vagyunk a tanúi. Két oldalról látjuk az etnikai együttéléssel járó feszültségeket, mindezt egy olyan iskolában, ahol román és magyar diákok külön osztályközösségekben, egymástól szeparáltan tanulnak, és a román nyelv ismerete egyesek számára az egyéb baráti körökbe való beilleszkedés korlátait jelenthetik, akárcsak itt, a születésnapi vendégek esetében. A történet vegyes házasságban született főszereplőjével való azonosulás sokaknak mindennapi, természetes közeget idéz.  Érdekfeszítő téma ez a diákok körében, hiszen a diákok identitáskérdéséről nem beszél a tanár, mégis létező konfliktusok forrása sokak számára – van magyar osztályban tanuló Adrian és román tagozaton tanuló nagyon sok Hunor, akik folyamatosan szembesülnek a befogadás, elfogadás kérdéseivel.

Az Osonó előadása a kisebbségi-többségi kérdést a „most”-ban eleveníti meg, formanyelvi értelemben újszerűen, ezzel is új színházi emlékezetet teremtve. Az előadás és színházi nevelési program alapját az emocionálisan és intellektuálisan egyaránt hatásos születésnapi készülődés jelenti, fiktív keretet ajánlva a részvételhez. Tanúi vagyunk annak, hogy a színházi és közösségi tér hogyan olvadnak egymásba szinte észrevétlenül. Az előadói szerepkörök is épp így mosódnak egymásba, hiszen a játszók közt van színész és diák is. A résztvevők az anyanyelvükön beszélnek, ki románul, ki magyarul, saját szerepükben vannak, így könnyű azonosulni velük. A szereplők időközönként megszólítják a hozzájuk térben legközelebb ülő résztvevőket, véleményüket kérik. Ettől a pillanattól minden résztvevő beavatottá válik, tudatosul, hogy véleménye számít, kimondott szavainak súlya van. A terem két sarkában elhelyezett képernyőn követhető az elhangzott szöveg fordítása. Az osztályterem közepén elhelyezett szőnyeg, illetve a körberakott székek, a kétnyelvűség, az elhangzó előítéletek, a résztvevők közé beolvadó szinte azonos korú előadók annyira természetes közeget teremtenek, hogy adott pillanatban nem is előadásként éljük meg a történetet, hanem beszélgetésként. Ebben a dialogikus térben, a másikkal való szüntelen együttműködésben teremtődik meg az ünnepi idő tapasztalata. Az a színházi idő, amely nem feltétlenül csak a jól sikerült jelenetek tetőpontjain következhet be, hanem akár beszélgetés közben is.

Az aktivitás, interaktivitás révén közös gondolkodást és cselekvést kínálnak az alkotók, más-más módszereket használva. Kinek van ma szülinapja? – kérdezik; a barátok egymás közti ismerkedésével, egymás köszöntésével, az almalével és ropival való kínálással, majd a torta mindenkinek való szétosztásával bevonják és a résztvevői szerep felé mozdítják a nézőket, miközben az előadás olykor átmegy beszélgetésbe. Együtt vagy külön jönnek vissza Edi születésnapjára? A megoszlott román és magyar társaság együtt vagy külön jön vissza a Jazzből? – folytatja drámatanári kérdéssel Fazakas Misi, és a körbeülő résztvevők megnyílnak, mesélnek, egész hosszú beszélgetés alakul ki, miközben mindenki beavatottá válik.

Az előadás azonnali hatásán túl elmondhatom, hogy annak a társadalmi aktivitáshoz, a kritikus, kérdező, elemző állampolgári magatartáshoz több köze van, mint a puszta műélvezethez és szórakoztatáshoz. S bár az előadás témája a nemzeti konfliktusra épül, mégsem a transzilvanizmus zárt ideológiája fűti: a közösség többértékűségére helyezi a hangsúlyt, egy olyan „mi” létére, amely nem törli el az „én”- t, és amely az egyén szabad választásán alapul.

A konfliktusok kibontásán, a nézőpontok sokszínűségének felmutatásán, a másik élethelyzetének megértésén, a játékosok és résztvevőnézők valódi kommunikációján, valamint az ismertnek vélt szituációkon keresztül épp olyan körülmények közt képes megmutatni szükségességét, amikor a közbeszéd erre kevésbé alkalmas. Az előadás alkalmasnak bizonyult az érzékeny téma előítéleteket hátérbe szorító konstruktív megvitatására, arra, hogy másképp tudjunk beszélni a jelenről. Így, immár tágabb kontextusba helyezve mindezt, elmondható, hogy a játék mint alkalom voltaképpen csak ürügy, mert közben megteremtődik a játék olyan közössége, amely a „nem ünnepi” időben általában rejtve marad előlünk. Az iskolának voltaképpen sok ilyen alkalmat kellene teremtenie, mert akik ilyen közösségi élményben nőnek fel, azok menet közben minden olyasmit meg fognak tanulni, amire szükségük lesz.