Balázs Nóra: Szembenézni a közvetlen jövő bizonytalanságával

Balázs Nóra: Szembenézni a közvetlen jövő bizonytalanságával

Beszámoló a 6. dunaPart platformról 
Borítókép: Idol, ArtMenők & HODWORKSFotóOfner Gergely

Fagyos szél, napsütés, vasárnap reggel Budapesten. November végére beütött a tél, feels like -6 fok. Este a Trafó után kupica pálinkát, reggel gyömbérshotot ittam a napok óta fenyegető megfázás megelőzésére. Negyedik napomat töltöm a város különböző pontjain szétszórt színháztermekben, vagy köztük ingázva a négyeshatoson. Egy kis torokgyulladás a minimum, amire ezek után számítok. 

Egykor találkozóm van a Nyugatinál – el kell döntenem, hogy addig a fülemre húzom a paplant, vagy mégsem mondom le a részvételt a kő-kő-kő című kooperatív játékon. Csak annyit tudok róla, hogy pont a huzatos Nyugati aluljáróban indul. Kíváncsi vagyok, milyen lehet egy program a dunaPart utolsó utáni napjának délelőttjén, elindulok. 


Találj egy kezdő jelet. Bármit, ami megragadja a figyelmedet – írja a kő-kő-kő rejtőzködő szerzője a kezünkbe adott kártyapaklin. Lehet az is egy kezdő jel, hogy négy év után végre ismét volt dunaPart. Jó jel, mondhatnám, de a platform négy napja alatt a legtöbb beszélgetésben elkerülhetetlenül felmerült a független előadóművészek cseppet sem biztató helyzete a mai Magyarországon. Sok előadó csak erre a hétvégére jött haza külföldről, mások utoljára játsszák a programba beválogatott előadásaikat. Nem tudni, lesz-e folytatás – jó kis reality check ez nekünk, vendégeknek. Mindemellett, a valóságos helyzet kendőzetlen felvállalása legalább annyira szimpatikussá is teszi az egész platformot: alkotó emberként óhatatlanul beszélnünk kell a kontextusról, amiben élünk. Számomra ettől lesz az egész dunaPart – bár időnként lehangoló, mégis – nagyon üdítő élmény. 

A programba beválogatott előadások legtöbbje vállalja is ezt az (ön)reflexív nézőpontot: ki rafináltan, ironikusan, ki érzékenyen, tapintatosan vagy épp szókimondóan szembesít nehéz kérdésekkel. Hisz hol van már a tavalyi homok, amibe kényelmesen beledughatnánk a fejünket?

Szeri Viktor például, a Fatigue-ban, ahogy ötven percen keresztül ismétli ugyanazt az egyszerű táncmozdulatot. A háttérben videóvetítés a Trafó nagytermének teljes magasságában, lassúság és villogás kontrasztja. Lehet a kiégés mégis szép? A fásultság pihenés? Milyen hosszú egy perc, van-e még türelmünk az egyhangúsághoz? Mennyi esélye van manapság egy művésznek a pihenésre?

Fatigue. Fotó: Szabó R. János

Kenyeret sütni családi recept alapján egy parkban. A származásod miatt lenni egzotikusnak egy New York-i galériában. Politikailag elkötelezettnek lenni. Minél elborultabb dolgot csinálsz, annál valószínűbb, hogy feltűnsz egy véletlenül arra járó gazdag kurátornak. Vavra Júlia és alkotótársai az Artists like me – dunaPart Edition című előadásban határtalan öniróniával beszélnek arról, mennyire abszurd elvárásokkal szembesül egy fiatal (főleg, ha kelet-európai) alkotó, aki igazából semmi másra nem vágyik, mint lehetőségre ahhoz, hogy alkothasson. 

Mi dolgunk ma a színházban, a táncban a hagyománnyal? Jó látni, ahogy Jenna Jalonen, ez a törékeny finn táncos-koreográfus és szinte csak külföldi táncosokból álló csapata új kontextusba helyezi a hagyományos körtáncok kötött és dinamikus formáit. Nincs hely nosztalgiának, sem örökölt nemi vagy nemzeti sztereotípiáknak: a Ringben végre felszabadultan pörögnek az ősi energiák. 

Hosszú idő óta a legszínházibb élményem az az egy óra, amíg a HODWORKS táncosai az ArtMenők különböző fogyatékossággal élő tagjaival együtt léteznek a színpadon az Idolban. Miközben ők együtt táncolnak, bennem csupa, nehezen megfogalmazható kérdés kavarog. Vannak-e számomra „határai” a színháznak? Mennyire tudok (tudok-e) mit kezdeni a nem-normativizálható testekkel? Szeretnék annyira empatikusan viszonyulni a tőlem bármiben is különböző másikhoz, mint ahogyan Hód Adrienn alkotócsapata teszi. Szeretném, ha minden előadás alapfeltétele az a természetes figyelem és elfogadás lenne, ahogyan ők dolgoznak együtt. Szeretnék a színházban is sokkal gyakrabban rácsodálkozni arra a hétköznapi tényre, hogy mindannyian egyediek és gyönyörűek vagyunk. 

Az előadások között többször beszélgetünk arról is, hogy a dunaPart válogatásából úgy tűnik, a tánc (vagy inkább: a testre, nem lineáris narratívákra vagy nem kész szövegre építő előadás) inkább tud beszélni (sic!) az aktuális dilemmáinkról. Egy Csehov- és egy Ibsen-szöveg alapján készült prózaszínházi előadást is nézek (Demerung – Csehov Meggyeskertje a Jurányiban, és Solness az Örkény Színházban), s bár mindkettőben kétségkívül jelen van a nagyszerűség (legyen az látvány, zene vagy a színészi játék), nem jutnak bennem mélyebbre az intellektuális szórakoztatásnál. Az Örkény Stúdióban Mácsai Pál Solnessként épp felforgatja az életét egy újra felbukkant (és nála legalább húsz évvel fiatalabb) ifjúkori múzsa miatt, míg a szünetben mi Orbán Zsolt csíkszeredai történelemtanárnak az épp nyilvánosságra kerülő ügyéről beszélünk, aki éveken át kiskorú diákjaival tartott fenn viszonyt. Amennyire rímel egymásra a két történet, annyira távoliak is maradnak egymástól, s ez a disszonancia valahogy kényelmetlenül nyugtalanít. 

Pár órával később ismét a Trafó zsúfolásig telt nagytermében ülök, szemben három kortárs táncossal (Vadas Zsófia Tamara, Molnár Csaba, Vass Imre) és készségesen belemegyek a játékba, hogy egy meg sem történt táncelőadásról tegyek fel érdeklődő kérdéseket. A közönségtalálkozó-paródia alatt elkezd megszületni közös képzeletünkben egy előadás, a beszélgetés pedig fokozatosan megy át őszinte vallomásba az alkotás nehézségeiről, kiégésről vagy épp a jelentés nélküli mozdulatok kereséséről. Amikor Molnár Csaba leül egy dobozos sörrel a lépcsőre – „ma nincs kedvem, nem táncolok” –, hirtelen elfog a szorongás: mi lesz, ha a táncosok, alkotók egyszer csak tényleg elfáradnak és feladják? Szerencsére nem tartunk még ott: a game changer katartikus zárókoreográfiája pozitív végkicsengést ad az egész dunaPartnak.

game changer. Fotó: Neogrády-Kiss Barnabás

U.I.: A kő-kő-kő kártyapaklija hónapok múlva még mindig itt a táskámban. És arra biztat, időnként nézzek szembe én is a közvetlen jövő teljes bizonytalanságával. Például a rejtőzködő szerző utasításait követve (aki, jólesően nyugtázom, eredeti végzettsége szerint dramaturg) barangoljak Kolozsvár utcáin, és egy időre bátran írjam újra a hétköznapok szabályait.