Balázs Imre József: Örvényregény a színpadon

Utas és holdvilág. Kolozsvári Állami Magyar Színház
Fotók: Biró István

Keresésregény, labirintusregény, örvényregény – lehetne ilyen terminusokat rögtönözni, amelyekkel Szerb Antal Utas és holdvilág című regényét próbálnánk jellemezni. De voltaképpen ő maga mutatott rá arra Hétköznapok és csodák című könyvének regénydefiníciójában, hogy ezek a jellemzések redundánsak: „A regény a nyílt világkép kifejeződése, amikor a vonalak a végtelenbe futnak és a vándor lesz a szimbolikus életforma, a vándor, aki az ismeretlen istent keresi.” Szerinte tehát minden regény keresés, és minden regényhős vándor. Ilyen figura Mihály, az Utas és holdvilág főszereplője, és ilyen vándorok társai-kivetülései is, főként felesége, Erzsi, de bizonyos értelemben Mihály kamaszkorának összes szemtanúja, az Ulpius-házban összegyűlő társaság tagjai is.

Mit és hogyan lehet mindebből egy színpadi változatban megmutatni? Botond Nagy és Kali Ágnes döntések sorát hozzák meg, kénytelenek szelektálni, húzni, hangsúlyokat áthelyezni, végeredményként pedig egy merész, szuverén, noha nem tökéletes adaptációig jutnak.

Lassan pörög fel az előadás, szinte aggódva figyelem, ahogy a sokszorosan újraolvasott regényszöveg az első jelenetekben egyelőre regényszöveg és nem színpadi. A narráció dominál, Mihálynak (Bodolai Balázs) el kell mesélnie saját kamaszkorát újdonsült feleségének (Pethő Anikó) a nászútjukon, és ebben a mesélésben esendő. Mintha arról szólna a jelenet, hogy vannak dolgok, amelyeket egyszerűen nem lehet elmesélni. A játék a színpad előterében és a nézőtéren zajlik, egyfajta civil jelleg érződik rajta.

Aztán Mihály lemarad a vonatról, elmarad Erzsitől, és úgy érzi, megnyílik számára a keresés útja, saját előtörténetének megoldatlanul maradt, elfojtott problémái felé. Felmegy a mindeddig leeresztett vasfüggöny, amely mögül korábban időnként egy füstgép küldött csak nyugtalanító jeleket számunkra. Bekerülünk Mihály múltjába, Mihály agyába, bekerülünk az igazi színház terébe – hiszen színházként írja le minden egykori résztvevő mindazt, ami az Ulpius-házban, a szereplők közös kamaszkorában történt. Ez egy veszélyes, ritualizált színházi tér, amely újra és újra a halál távlatát, a haláljáték kockázatát kínálta fel az egykori szereplőknek, és ez a történet jelenében sem lesz másként. Absztrakt teret álmodtak meg az előadás létrehozói, fények és sötétségek kockáját, amely egyszerre tud labirintusként, szakrális térként, bulihelyszínként és elvont mentális térként működni (díszlettervező: Irina Moscu). Időn kívüli pillanatokat is megélhetünk ebben a térben – mint a Mátrixban vagy a Harry Potter zárórészeiben. Maga a regény Olaszországgal azonosítja be mindezt. Az előadás stábja egy absztrakciót rendel hozzá, ami egyszerre tud kísérteties és familiáris lenni, a fényjátékok és a szereplők viselkedése függvényében.

Izgalmas, ahogy az előadás időről időre médiumokká változtatja a szereplőket – mintha más, önmagukon túli hangokat, jelentéseket közvetítene olykor Dr. Ellesley (Dimény Áron), Pater Severinus (Szűcs Ervin), Vanina (Albert Csilla), a Perzsa (Kiss Tamás), és persze Ulpius Éva (Tőtszegi Zsuzsa) is. Ami meglepőbb, hogy még Pataki Zoltánnak, a simulékony, megalázkodó férjnek (Viola Gábor) is jut ilyen pillanat. A közvetített üzenetek, helyzetek, jelentések között tévelyeg Mihály, akinek regénybeli határozatlanságát pontosan adaptálják az alkotók, és pontosan jeleníti meg Bodolai Balázs.

Fontos döntése az előadásnak, hogy Erzsi karaktere közel akkora hangsúlyt kap benne, mint Mihályé: voltaképpen ketten együtt tudják igazi tétjeivel együtt megmutatni azt a keresést, amiről szól a regény. A Pethő Anikó által megformált Erzsi kinyílik az előadás folyamán: konformizmusát levetkőzi gesztusaiban, öltözködésében is. Az, amit ő tesz az előadás vége felé, valódi döntés, még ha lemondással is jár. Mihály helyett mások döntenek – maga az absztrakt sors is, ezért is fontos a darab számos ritualizált jelenetsora –, megoldódnak és lezárulnak életének bizonyos fejezetei, de a darab végén, ahogy a regény végén is, nyitva marad számára résnyire egy menekvési útvonal. Mihály soha nem fog felnőni, mondja a mű, ő egy kamasz Peter Pan.

Szubjektív mozzanat ugyan, de mivel az előadás prömierje előtti napokban olvastam újra Hermann Hessétől A pusztai farkast, erősen megérintett a két mű közös szellemisége – megírásuk időpontja között alig egy évtizednyi idő telik el, és Szerb Antal erről a könyvről is ír a Hétköznapok és csodákban: Hesse különcei, mondja „hiába keresik az önmagukból kivezető utat és lelkük túlságán mennek tönkre”. Beavatásregény mindkettő, és A pusztai farkas mágikus színháza bizonyos értelemben épp az Utas és holdvilág-előadás megálmodóinak vasfüggönyön belüli tere, a különböző életlehetőségek kipróbálásának mentális helyszíne.

Az adaptáció során végzett szelekció kapcsán muszáj kiemelni még két mozzanatot: az egyik Ulpius Éva és Ulpius Tamás figuráinak összevonása. Éva fiúnak öltözve jelenik meg az első jelenetben, mintegy Tamást is helyettesítve androgün szerepjátékában. Tamást voltaképpen soha nem látjuk testi valójában, ő a nagy hiányzó a történetben, akiről csak szó van, aki csak mások emlékeiben él. Filológiai érv lehet a döntés mellett, hogy a regény előzményéül szolgáló novellában Szerb Antal egyetlen karakterbe vetítette bele mindazt a funkciót, amit a regényben Éva és Tamás együtt játszanak – igaz, ott Éva figurája maradt ki. Éva és Tamás a regényben egymás hasonmásai, ketten együtt alkotnak androgün lényt. Mihály mindvégig bizonytalan, hogy melyikükbe szerelmes igazán – bizonyára mindkettőjükbe, ez a színpadi adaptáció alapján is így következtethető ki, noha a regény egyik fontos jelenete, amikor Mihály Tamás nevét mondja Éváé helyett, nem szerepel az előadásban, csupán egy, a regény ismerete nélkül érthetetlen utalás vonatkozik rá.

Egy másik kihagyott figura az előadásban Waldheim Rudolfé, a vallástörténészé, aki a regényben mitológiai-rituális értelmezést nyújt Mihály számára Éva szerepéről, az etruszk halálábrázolásokból kiindulva. Waldheim értelmezésében Ulpius Éva az a „halálhetéra”, aki rituálisan megkönnyíti a halálba való átmenetet. Noha színpadon valószínűleg szájbarágósan hatott volna egy efféle értelmezés, az kétségtelen, hogy enélkül Éva figurája némileg sematikusabb marad, afféle evilági femme fatale inkább. A női karakterek közül ennek következtében Erzsinek hangsúlyosabbá válik a szerepe, Éváé halványabb lesz, démoni, csábító voltát leginkább egy dal által tudja érzékeltetni az előadásban, de ebből pontosan az a ritualizáltság marad el, amelynek egyértelmű csúcspontjai az előadásban Pater Severinus gubbiói jelenetei, illetve Dr. Ellesley médiumpillanatai, amikor Mihállyal beszélget.

Artisztikusan megformált, vizuálisan kísértő előadás. Méltó a regényhez, noha nem emeli át annak minden jelentésrétegét a maga komplexitásában. A hangsúlyok elhelyezésével, a vizualitás erős használatával viszont kreatív továbbértelmezésként hat, tudatosan meghozott döntések lenyomatát hordozva.

Utas és holdvilág. Bemutató dátuma: 2022. január 8.; Kolozsvári Állami Magyar Színház; rendező: Botond Nagy; író: Kali Ágnes és Botond Nagy színpadi adaptációja Szerb Antal regénye alapján; dramaturg: Kali Ágnes; zeneszerző: Boros Csaba; díszlet- és jelmeztervező: Irina Moscu; fényterv: Cristian Niculescu, Groza Romeo; LED & video design: Rancz András; LED-sculpture: Bardócz Botond, Buksa Péter, Fábián Mihály, Groza Romeo, Kerekes Levente, Kiss Dávid, Maier Sándor; rendezőasszisztens: Veres Emőke; gyártásvezető: Tenkei Tibor; előadásvezető: Albert Enikő; szereplők: Albert Csilla, Bács Miklós, Bodolai Balázs, Dimény Áron, Kiss Tamás, Pethő Anikó, Szűcs Ervin, Tőtszegi Zsuzsa, Váta Lóránd, Viola Gábor.