Balázs Helga: Utószó a VIII. Csalamádéhoz, avagy Mindaz, amit megígértem, hogy leírok, mert nem tudtam akkor megfogalmazni

Fotók: Farkas Zoltán Norbert és Domokos Orsolya

Állok a tornácon, ugyanott, ahol tíz nappal ezelőtt vártuk, hogy megérkezzen a busz, benne a tizennyolc diákkal. Gyomoridegem volt, és megannyi elképzelésem arról, hogy milyen lesz majd, miket csinálunk együtt, mi az, ami a tábor alatt megváltozik, és mi az, ami ugyanolyan marad. Ahogy itt állok, a távozó buszt figyelve, barátkozva a gyanús csenddel, megelevenednek bennem a képek, és sorra cikáznak szemem előtt az emlékek. Hadd kezdjem elölről… 

Az első ölelésektől, a bemutatkozás előtti név-találgatástól, a légyfogók felhelyezésétől, a hűtőkbe való bepakolástól, a labdás játéktól, az első napi videótól… Minden Csalamádé tábor különleges, más és más okok miatt: az idei már az első estén újabb kedvencemmé vált. Sok szempontból volt történelmi: idén először három hét helyett tíz napot töltöttünk együtt (augusztus 17-től 27-ig), nem készült előadás a végére, számos meghívott látogatott hozzánk, és tartott foglalkozásokat, a gyakran váratlanul betoppanó nehézségekkel együtt mind megküzdöttünk, illetve – azt hiszem, elmondhatjuk, hogy – Csaracsóban mi voltunk az elsők, akik koncertet tartottak. 

Persze, ezek csak formai változások, amelyek jól néznek ki leírva, de ha valaki megkérdezné, mitől volt annyira emlékezetes számomra és a résztvevők számára a tábor, valószínűleg nem ezt válaszolnánk. A VIII. Csalamádé színjátszótábor titkos összetevője nem más volt, mint a csapat. Ők tették, mi tettük azzá az ideit, amivé lett. A reggeli tornán egymásnak elhangzó biztató szavak, a bizalom, ami őszinteséget fűzött a csendek közé, a közös bundáskenyér-készítés, a fáradhatatlan kitartás, az alkotni akarás, a türelem, a vacsoránál körbejáró lekvárok, a kidobós, a vaníliás puding, a sátrat magával rántó vihar, amivel szemben végül úgyis mi nyertünk.

Ezt a lendületes és tehetséges csapatot kapta kézbe minden meghívottunk, aki foglalkozást tartott a táborban. Elsőként Huszár Kató díszlet- és jelmeztervező vezette be a diákokat szakmájának rejtekeibe, készültek itt térinspirációs kollázsok, Rómeók és Júliák ágból, levélből, kőből, de még gyújtóból is fában, fűben, kinti WC-ben, csomagtartóban… 

Aztán érkezett Kányádi György koreográfus, akivel szinte azonnal megtaláltuk a közös hangot, és akinek hála a résztvevők talán a legnagyobb meglepetést szerezték egymásnak és saját maguknak. 

Sosem volt perc az unalomra, a tábor választott témája köré épülő jelenetek készítése mellett mindig akadtak kisebb projektek is, amin dolgozni lehetett. Ilyen volt például, amikor Korpos Szabolcs zenetanár vezetésével lenémított filmjeleneteket szinkronizáltunk: a szélzúgástól a párbeszédig élesben újraalkotva minden hangot. 

Molnár Hunor pszichológus játékokkal készült, melyek során a táborozók jobban megismerhették önmagukat és egymást, vagy éppen önmaguk és a másik ellentétét.

Van az a fáradtság, amikor energiakészletünk minden maradványát összekaparva dolgozunk, amikor a teljesítmény már nem olyan, mint első nap lett volna, de mégsem hagyjuk alább, nem engedünk neki, és az utolsó métereken is érdemlegeset alkotunk. Ezt éreztem azon a foglalkozáson, amit teatrológus hallgatóként tartottam a résztvevőknek. Ez volt az első alkalom, hogy ebben a szerepben próbáltam ki magam, és kedves táborozó, bár ezt már elmondtam neked, ha olvasod ezeket a sorokat, öröm volt veled! Ahogy írtam már az elején a titkos hozzávalóról, egy együttműködő, kreatív, tisztelettudó csapattal dolgozhattam, és örülhettünk együtt a munka végeredményének.

Néha szükségünk lett volna a csendre, de valahogy mindig kicsalogatott egy-egy nevetés a Chill Zone-ba, az étkező sátor alá, a hatszemélyes függőágyba, a focipályára, vagy a hangszerek hangja a próbaterembe. Valahol mindig élet volt. Sőt. Mindig mindenhol élet volt, és legszívesebben egyszerre lettem volna ott mindenhol, hogy semmiből ki ne maradjak. Túladagolásig megszívtuk magunkat élménnyel, és most sípol az üres udvar csendje. Hol vagytok? Holnap reggel akkor a színházban találkozunk, úgy, ahogy eddig, és elkezdjük a pró… Ja, nem. Most már nem. Most hazamegyünk, és aztán? Ennyi? Valaki itt felejtett egy puha, szürke zoknit! Itt maradt a tegnap esti koncertről és záróbuliról fél liter narancslé, gyertek vissza érte! Menjünk csak még egyszer fel a patakra, játsszatok még egy kör kidobóst, csak még egy dalt! Ne legyen vége még!

Így van jól, tudom, tudom, és indulhatunk azonnal, csak még pár emléket hadd jegyezzek jól meg. Szerettem részt venni egy-egy foglalkozáson, szerettem nevetésre ébredni álmomból, szerettem az együtt lopott pihenéseket, a véget nem érő kacagást, szerettem a lehetetlen kérdéseimre kapott lehetetlen válaszokat, a lefekvés előtti „kupaktanácsokat”, a drasztikus és igen kellemes ébresztőket, a szavakká összeálló kósza betűket, szerettem, amikor megbízva bennem, kértétek és elfogadtátok a segítségem… Nem értem, miért kezd rímelni ez a hosszú mondat, de folytatnám még, mert annyi mindent szerettem. Ha tettem már pontot, még sorolhatom? Jó, tényleg röviden. Öröm volt látni a munkafolyamatokat, hogyan lettek ötletekből jelenetek. Sokszor elmondjuk még, de szavakkal úgysem igazi: ilyen barátokat, ilyen társaságot mindenkinek! De ha mindenkinek nem is jut kóstoló az ideiből, én hálás vagyok, amiért ismerem a „sárga Csalamádé” igazán gazdag ízvilágát.

Na, kész vagyok. Indulhatunk.