Balázs Helga: Reflexpont

Reflex5 Nemzetközi Színházi Fesztivál, 2. modul, Sepsiszentgyörgy
A Játéktér 2023/2. számából
Fotók: Barabás Zsolt

Idén három modulra bontva szervezik meg Sepsiszentgyörgyön a Reflex fesztivált. A második modulon jártunk május 21–26. között. Hat nap alatt három külföldi és öt határon belüli (négy szentgyörgyi és egy kolozsvári) előadást láthattak a résztvevők. Színes volt a program: talált magának néznivalót felnőtt és gyerek, fiatal és szépkorú egyaránt. A meghívott előadások „többnyire társadalmi kérdéseket járnak körül” – olvasom a programfüzetben, és hasít belém a gondolat: akár azt is mondhatnám, hogy reflexpontokat keresnek: testünk és gondolataink melyik pontjára kell finoman rákoppintani, hogy megmozduljanak, görcsbe ránduljanak és reagáljanak?

A második modul nyitóelőadása bár Belgiumból érkezett, témája helyinek és ismerősnek bizonyult. A méltán híres Ultima Vez társulat a Wim Vandekeybus által rendezett előadását, a Traces-t hozta el a fesztiválra. A rendező romániai utazásából inspirálódott: többek között a medvékkel való együtt(?)élés foglalkoztatta. Kereste és követte a saját nyomait, amik visszavezethetnek az ősi, természetes emberi ösztönökhöz. Az egymásnak feszülő erők ember – állat, természet – civilizáció, egyén és csoport konfliktusában rajzolódtak ki. Egészen elképesztő volt nézni, ahogy a tíz táncos játszik: valahányszor táncelőadást nézek, elképedek, hogy mennyi mindenre képes a test, amire a hétköznapokban nem gondolnánk, amit legtöbben nem használunk ki. Az előadásban jelen volt egy dekódolhatatlan verbalitás is, így talán erősítve a megérteni akarás csalóka vágyát, azt a sejtést, hogy egy lineáris történetet látunk, melynek végére a természet harmóniája megbomlott. Az erdőt jelképező vászon földre hullt, a nézőtérre benzinszag keveredett, és az addig jámbor medvék az emberek gyilkos ellenségeivé váltak. A három medve – miután mindenkit megölt a színpadon – a nézők felé vette az irányt: mi vagyunk a következők?

Másnap szintén tánccal folytattuk: ezúttal a Háromszék Táncegyüttes Tragédiájával. Könczei Árpád Madách Imre Az ember tragédiájából készült adaptációja után maradtak bennem kérdések. Vajon tényleg szükség volt a verbalitásra az előadásban, vagy épp akkor érvényesül igazán a tánc, ha teljesen helyettesíti a szót? Az előadás vetítéssel kezdődött és ért véget: kislányok angyalkórusa játék közben, és egy kisfiú-isten keretezte a látottakat. A jelenetek és színek között a Földanya énekelt fohászokat, megszakítva és reménnyel feltöltve a tragédia felé vezető utat. Jó volt ennyi táncost egyszerre, összhangban a színpadon látni. Nem tapasztaltam még hasonlót: a táncegyüttes ötvözte a néptánc, a kortárs tánc és mozgásművészet elemeit, egy új nyelvet megalkotva ezáltal. A Balázs Gyöngyi díszlet- és jelmeztervező által megalkotott egyetlen – de számtalan formában használható – díszletelem külön színfolt volt a remek táncosok mellett. A mindig új és új formában felhasználható, félkör alakú libikóka Lucifer eszközévé vált: örökös himbálózás jó és rossz között. Rajtunk áll, hogy melyik oldalra billentjük a mérleget…

Ezt követően a szintén sepsiszentgyörgyi Cimborák Bábszínház előadását láthattuk. Vajda Zsuzsanna rendezésében három színész játszotta el Benedek Elek meséjét, a Feketeországot. Felüdülés volt. Az alkotók gondoltak a felnőtt nézőikre is: a látvány folyamatos változása, a díszletelemek új és új felhasználása, a bábok ízléses és izgalmas kivitelezése, továbbá az előadás humora végig fenntartotta figyelmemet. Nem lehet könnyű gyerekeknek játszani – gondoltam, mikor az első sorból örömteli kiáltásokat hallottam. Más a főszereplő Gyurka miatt aggódott, megint más pedig sírásközeli állapotban kérdezte az édesanyjától: „Mikor megyünk haza?”. Ennek ellenére a színészek töretlen lelkesedéssel és jókedvvel jelenítették meg a királyokat, a királylányt, a sárkányt, Gyurkát, a hangyát, az oroszlánt, és kalauzoltak el bennünket egyik varázslatos országból a másikba. 

Harmadik nap. Rokonok. 

A Kolozsvári Állami Magyar Színház előadása Bocsárdi László rendezésében egy lecsupaszított, csontváz-szerű térbe adaptálta Móricz Zsigmond regényét. Ebben a világban még a falnak is füle van. Itt valaki mindig hall, lát, figyel, hasznot húzni igyekszik. A látvány által keltett ridegség és kényelmetlenség mellé társult a színészek távolságtartó játéka: gyakran beszéltek kifelé a szereplők, narrálva karakterük tetteit, gondolatait, érzéseit, elrugaszkodva ezáltal a realista ábrázolástól. A műsorfüzet „idegen nőnek” nevezi azt a szereplőt, akinek titokzatos, sorsszerű karaktere is kizökkentette a nézőt a megszokott befogadói állapotából, hiszen azzal szembesített, hogy ő irányítja a cselekményt, a szemünk láttára rendezi és felügyeli az előadást. Bár Kolozsváron készült, mintha most ért volna haza az előadás: a nézők élvezték, sajátjuknak érezték. Talán egy kisebb városban jobban érvényesül a gondolat, hogy bármerre indulunk, ismerőssel, rokonnal találkozunk. Hosszú sorokat írhatnék az előadásban tematizált problémákról, de még másik négy előadásnak is teret kell adnom, így hát legyen most annyi: mi hogy döntenénk Pista helyében, ha választanunk kéne szerelem, család, pénz és becsület között?

Az előző mondatomban jobb híján úgy fogalmaztam, írnom „kell” még további előadásokról, pedig épp a következőkről beszámolni kifejezetten öröm számomra: Hedda Gabler, Napraforgó, Egy őrült naplója. De haladjunk sorjában. 

Székely Kriszta rendezése modernkori környezetbe helyezte Ibsen klasszikusát: cseléd helyett takarítónő, kalap helyett blézer, kályha helyett iratmegsemmisítőt látunk az előadásban. A Katona József Színház előadása egyszerre volt életszerű, közvetlen, mintha bármelyikünk hétköznapjait mutatná meg, és közben mégis elrajzolt, látomásszerű. Kíváncsi voltam, ebben a világban milyen értékek válnak fontossá Hedda számára, mi lesz majd, ami vívódást okoz neki. Nos, talán az a válaszom, hogy semmi nem okoz neki vívódást. És ezzel nem mondok jót vagy rosszat: csupán egy opciót. Jordán Adél Heddája ugyanis nem egy egyszerűen féltékeny, boldogtalan nő. Sokkal inkább egy démoni jelenség, akinek sorsa és tettei egészen korán, mondhatni első perctől eldöntöttként hatnak. Így nem okoz kérdést, hogy mit fog kezdeni a tulajdonába került kézirattal, vagy hogy meghúzza-e a ravaszt. Ugyanakkor ez az érzelmi túlfűtöttség és felfokozottság megfosztja az előadást attól a hullámzástól, ami fenntartja a néző figyelmét. Az előadásból továbbá Jörgen Tesman (Bányai Kelemen Barna) karakterét emelném ki, aki túllépett „papucs-férj” szerepén és sokkal összetettebb, „maibb” jellemként létezett az előadás visszafordíthatatlan világában.

Mielőtt folytatnám a már említett három személyes kedvencem elfogult leírását, rövid kitérőt teszek, hogy megemlítsem az időrendben következő és egyben a harmadik szentgyörgyi előadást, az Andrei Mureșanu Színház La Ronde című produkcióját. Már előadás közben azon gondolkoztam, hogy mit fogok erről írni, írjak-e egyáltalán, ha igen, hogyan. Erőt veszek magamon, hogy arról is beszéljek, amiről nem feltétlenül szeretnék. Ez az a pont, ahol megnyugszom, hogy nem egy terjedelmes kritikát kell írnom, hogy nem vagyok kritikus. Diák vagyok és fesztiválbeszámolón dolgozom. Talán ebbe még belefér, hogy elmondjam, az előadást nézve számtalanszor fordult meg a fejemben, hogy az alkotók túl sokat akartak megmutatni, kimondani. Ennek eredményeképp aligha található meg a valódi mondanivaló a kialakult káosz-orgiában. Egy idő után nem volt kérdés, hogy mit tartogat a következő jelenet: tudtam, mire számíthatok, csak a hogyan volt kérdés. Az pedig nem tartotta fenn a kíváncsiságomat. Izgalmas volt egyébként az előadás szerkezete: a történet elindul egy szereplőtől, aki találkozik – szexuális viszonyba kerül – egy másikkal, aki egy következővel, a következő egy újabbal, míg végül az utolsó az elsővel, ezzel bezárva a kört. Ahogy az a plakáton is látható: a kígyó a farkába harapva megmarja magát.

Negyedik szentgyörgyi előadás: Napraforgó. 

Nem titok, hogy kíváncsian vártam a Tamási Áron Színház produkcióját, ahogy az sem, hogy valóban nem okozott csalódást. Egyik pillanatban könnyesre nevettük a szemünket, a következőben pedig már összeszorult torokkal figyeltük Jankát és családját. Pass Andrea darabját Radu Afrim rendező számos improvizált jelenettel díszítette: ettől vált még közelibbé, aktuálisabbá a történet. Az előadás úgy emelte ki, és mutatta meg a tízéves Janka családjának nehézségeit és tragédiáját, hogy közben elrejtette azt: pontosan úgy, ahogy a valóságban szokás. Megismerjük és megértjük a szereplőket, kibontakoznak előttünk a küzdelmeik: a beteg anyát, aki mindenkit elűz maga mellől; a két tűz között lévő, de békét kereső apát; a tehetséges, de magára hagyott, sérült kislányt, aki kétségbeesetten keresi a napfényt a túléléshez. Külön felemelő volt látni annak a fényforrásnak a lehetőségét, amit a roma gyerekek barátsága ajánl: a segítség, a törődés származástól és hovatartozástól független.

A második modul záróelőadása már korábban is járt Reflexen, nem véletlen, hogy Keresztes Tamást ismét elhívták és három alkalommal is játszotta a Bodó Viktor által rendezett Egy őrült naplóját. Elképedtem már akkor, amikor megláttam a díszletet – talán nem is a díszlet a megfelelő kifejezés rá, hiszen a látvány mint eleven és közreműködő partner él az előadásban. Utólag tudtam csak meg, hogy ez is a színész munkája, pedig már az lenyűgözött, hogy egymagában mennyi mindenre képes. Jelenetről jelenetre – a napló szerint napról napra – megújult, átformált valamit a saját testén, ruháján, vagy környezetében: eleinte csak a bútorokat rendezte át, később azonban már az egész lakást szó szerint a feje tetejére állította. Az általa kreált világhoz élőben, saját hangjából készített „zenét”, Popriscsin elméjének zakatolását. Olyan volt az egész, mintha valóban a főszereplő fejében lennénk, gondolatai megelevenedtek, megszűnt tér, idő és gravitáció, hirtelen csak az létezett, amit ő akart, amit létezni engedett. Fokozatosan rugaszkodtunk el a többség által valóságnak nyilvánított konvencióktól, és lépésről lépésre egyre mélyebbre merültünk Popriscsinnel saját igazságaiba. Úgy éreztem, megértem őt, és ezáltal megkedvelem. Izgalmas felismerés volt számomra: talán senki nem tud olyan őrült lenni, hogy megismerve ne találnánk benne legalább egy szerethető vonást. Nevettünk. Sokat. Azóta sem tudom, mi volt improvizáció és mi lepontozott, de épp ez az izgalmas: az újdonság erejével hatott minden fordulat. Úgy telt el a másfél óra – a terembéli fülledt meleg ellenére – mintha néhány perc lett volna. Elhangzott az utolsó szó, elhangzott az „anya”, és méltó vége lett. Nem csak az előadásnak, de a fesztiválnak is.