Bakk Dávid Tímea – Nagy Mihály: Csíki IFESZT 1. nap
Sokféle kezdet
A Játéktér fesztiválblogja
Fotók: Sándor Zsuzsi és Sándor Levente
Ebben az évben a Csíki Játékszín szervezte meg a VIII. Interetnikai Színházi Fesztivált, ide, a csíki hegyek közt húzódó völgybe gyűlnek össze egy hétre a romániai magyar, német, és jiddis nyelvű előadások.
Mi a csíkszeredai színház és a Játéktér színházi folyóirat vendégei vagyunk fiatal kritikusokként. Első nap Sebestyén Rita és Varga Anikó foglalkoznak velünk. A keddi nap három előadást foglal magába, ebből kettőt egy időben játszottak Csíkszeredában és Székelyudvarhelyen, így a Játéktér Mentor-programjának résztvevőit gyorsan szét is osztja Rita és Anikó: a csapat egyik része a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színházba megy Oidipuszt nézni, másik része marad a Csipkére (a Kolozsvári Állami Magyar Színház előadására), majd este kilenctől mindenki beül a Yorick Stúdió által feldolgozott Székely Csaba-drámára.
Az Oidipuszt és a Szeretik a banánt, elvtársak?-at is Sorin Militaru rendezte. Mindkét előadás valamiképp a hatalomvesztésről, a hatalom megbicsaklásáról, bukásáról szól. Azokat, akik több hatalommal rendelkeznek másoknál, a tömeg hajlamos gyűlölni, irigyelni: érinthetetlenként, felsőbbrendűként és ugyanakkor kívülállóként kezelni. Többnyire erre rá is szolgálnak. Oidipusz és Iokaszté egy hermetikus, biztonságos, ugyanakkor börtöncellaként és pellengérként is működő üvegdobozban élik a politikus-celebek privilégiumokkal járó, de a nyilvános felelősségrevonás lehetőségének kitett életét. Az üvegkalitkába nem jut be a pestis, a szegénység pestise, lakói mégis kényszeres tisztálkodók. De van, amit nem lehet lemosni, vannak jóvátehetetlen bűnök; és megtörténik, hogy a nagyképű, populista önbizalom pofára esik, és felemészti önmagát. A hatalom, valóban, megront, de a hatalom és a vele járó javak elvesztése viszont ismét emberré meztelenít. S végül, míg a vak exkirály az árnyékvilágban bolyong, a tömeg gyorsan felzárkózik az üvegkalitka világához: az akváriumból, mint száműzött cigisek egy furcsa váróteremben (ahonnan senki, soha nem utazik el), immár kifele néznek az ablakra tapadva.
A kolozsvári színház alkotói a Máté Angi Mamó című regényéből adaptált Csipkét improvizációs technikával hozták létre: a rendkívül színes, egy gyermek emlékfoszlányaiból összeálló narráció egy-egy izgalmasabb motívumából kiinduló társulati játékokat Mezei Kinga rendező horgolta egybe. Így jött létre az a Csipke-szövet, amelyben a magányos gyermek a valóságot saját fénytörésében mutatja be; annak hézagait kibélelve a világ(nem)értésből és rácsodálkozásból fakadó fantáziával, ahol búvóhelyre lelhet az őt övező, egyre üresebb világ elől. Az előadás zsigeri atmoszférája lefesti a forradalom előtti romániai falu redukált, önmagát ismétlő és önmagába visszaforduló jelenségeit, karaktereit, ám a társadalmi-politikai viszonyokról csupán annyit fed fel, amennyire egy kisgyermek is felfigyelhet.
Székely Csaba Szeretik a banánt, elvtársak? című szövegét megszólaltató Sebestyén Aba egy sérült fiatalember, Robert emlékeit idézik kommunista potentát apjáról, a család egyenlőbbnél is egyenlőbb helyzetéről a rendszerben. A gyermek kitűnő megfigyelője az eseményeknek, csak éppen értelmezni nem tudja azokat: fel sem fogja, mit jelentett a forradalom előtt kiváltságosként élni, ahogyan a nemtörődöm apát, az öngyilkosságba kergetett anyát vagy a testvérgyilkos bátyját is a családi idill részeként idézi fel.
Az ember mégis mintha mindig máshol szeretne lenni, mint ahol éppen tart, és olyasmire vágyik, amit nem kaphat meg. Pedig Robertnek, a monodráma szereplőjének úgy tűnik, minden megadatott egy olyan korban is, amikor a nagy többség szabályszerűen éhezett. A nacionálkommunista diktatúra rendszerében a kiváltságosak, „a szocializmus építői” és pereputtyuk húst és banánt zabáltak: ebben nőtt fel Robert is, akinek apja a rendszer kiszolgálójaként és fenntartójaként kvázi élet-halál ura volt abban a kis miliőben, aminek egykori és „forradalom” utáni erőviszonyait annyira szépen feltárja a terapeutikus jellegű mesélés. A rendszer formálta a maga képére gyermekeit, vagy az apák önkénye formálta magát a rendszert is: talán is-is, az mindenesetre bizonyos, hogy a reflexeiben, gesztusaiban, habitusában a korábbi diktatúra paradigmájából kimozdulni képtelen Robert áldozattá válik, hiszen aki nem fogja fel racionálisan, hogy mit cselekszik, annak felelősségéről beszélni értelmetlen. Robert fel is teszi a kérdést, új emberek leszünk-e akkor, ha egy újra cseréljük azt a rendszert, amiben addig léteztünk.
Az előadás utáni beszélgetésen a színház előterében a közönség számos tagja megemlíti, hogy saját magát látta az előadás komikumában, ettől volt gyomorszorító az a tudat, hogy ebben a rendszerben is lehetett élni. A fesztivál nyitónapjának első nagy ráeszmélése számunkra az lett, hogy magunk is gyerekcipőben járunk, amikor világunkat vizsgáljuk. Az események láncolatából saját történeteket, saját elbeszélések kerekítünk, anélkül, hogy biztosan tudhatnánk, mindennek van-e bármiféle relevanciája körülményeinkkel kapcsolatban. Honnan tudhatnánk, hogy benyomásaink, emlékeink a teljes valónkat tárják-e fel, vagy csak a valóság hézagait kendőzik el?
A színház akkor jó, ha kizökkent az időből, ha nemcsak elütjük az időt egy előadás végigkövetésével, de felülvizsgálni kényszerülünk önmagunkat, ha működésbe hozza értelmezői-befogadói kreativitásunkat. Ahhoz azonban, hogy az élő művészetet igazán hitelesen értelmezni lehessen, élő beszélgetésekre, vitákra van szükség: ennek feltételeit biztosítja a Mentor-program. Az értelmezési horizontok közelítése lefarag az interpretációs önkényből, és ebből a közös játéktérből mindannyian tapasztalatokkal gazdagabban kerülhetünk ki: színházcsinálók és befogadók egyaránt.
