Bács Noémi: A civil energia áramlása az Éljen soká Regina! körül
Fotók: Csoszó Gabriella
Egyes társadalmi csoportokat, jellemzően kisebbségeket gyakran ér a környezetük részéről diszkrimináció, sokszor tapasztalnak elutasítást, érdektelenséget. Erre a problémára többek közt a művészetek is próbálják felhívni a figyelmet: egyik céljuk a társadalmi érzékenyítés. Ezt a törekvést figyelhetjük meg az Éljen soká Regina! című etnoszínházi előadás esetében is, amely a Sajátszínház program keretén belül valósulhatott meg.
Az előadásban és a kutatásban a Szomolya nevű faluban élő roma nők vettek részt Horváth Kata kulturális antropológus és szociodramatista, Teszáry Judith szociodramatista, Sárosdi Lilla színésznő és Romankovics Edit rendező vezetésével. Az előadás fő célja és témája megvizsgálni és színre vinni, milyen bánásmóddal találkoznak a roma nők a magyarországi intézményrendszerben. Az érintettek a munkafolyamat során felszínre került eseményeket, saját történeteiket mesélik el, adják elő a színpadon. Az alkotók igyekeznek az önismeret fejlesztésében és a történtek feldolgozásában segíteni a résztvevőket, valamint arra törekedni, hogy egy marginális csoportnak hangot adjanak.
Az etnoszínházról röviden
Az etnoszínházi előadások abban különböznek a szokásos fikciós alapú alkotásoktól, hogy a társadalmi színházi előadásoknál a hagyományos színházi munkához (szövegkönyv előkészítése, színészi játék fejlesztése, fény- és hangtechnikai próbák stb.) hozzáadódik a művészetalapú kutatás az alanyok hathatós hozzájárulásával (történetmesélés, drámapedagógia, színdarabépítés, adatvédelem). A Színház és Pedagógia könyvsorozat tizedik, Kutatás alapú színház című kötetében Varga Anikó az előszóban Johnny Saldañát, az etnodráma és etnoszínház teoretikusát és művelőjét idézi, aki az etnoszínházat úgy határozza meg, mint: „hagyományos és új színházművészeti-alkotói technikák ötvözését egy élő színházi esemény létrehozása érdekében, amely a résztvevő kutatók tapasztalatait vagy/és a kutatók adatértelmezéseit jeleníti meg.”[1] A magyar nyelv átvette és magyarosította az angol ethnodrama és ethnotheatre kifejezéseket, de fontos megjegyezni, hogy e fogalomnak „nincs köze az etnicitás jelentéseihez, sokkal inkább egy csoport, közösség mindennapi valóságának és társadalmi tapasztalatának színreviteléről van szó”[2] – teszi hozzá a kötet szerkesztője.
Az etnoszínház (ethnotheatre) egy kutatásalapú művészeti forma tehát, amely minőségi módszerekkel dolgozik, „különféle csoportokban és közösségekben átélt tapasztalatok jobb megértésének”[3] az eszköze, és arra törekszik, hogy bemutassa azokat a marginális közösségeket, amelyeknek másképp nem lenne lehetőségük elmondani a véleményüket. Gaytri Spivak indiai filozófus a Szóra bírható az alárendelt?[4] című tanulmányában arról beszél, hogy ezeknek a marginalizált csoportoknak nincs saját hangjuk, ezért szükséges valakinek kiállni értük vagy mellettük. A szubaltern, vagyis az alávetett, alárendelt ilyenkor felhatalmaz (empowerment) egy általa erősebbnek ítélt egyént, hogy képviselje őt, miközben felmutatja a problémát.
A következőkben ismertetett SzívHang projekt esetében ráadásul a marginalizált közösség tagjai maguk lépnek színre, nem más képviseli őket – az empowerment ebben a kontextusban leginkább a projekt kezdeményezői felől érkezik, és a folyamatban (meg kis mértékben a színpadon) történő bábáskodást, támogatást jelent, a megszólalók, az önmaguk nevében kiállók megerősítését.
A SzívHANG projekt ismertetése
A SzívHANG projekt a Sajátszínház program keretein belül valósult meg. A SzívHANG egy fantázianév, mely a résztvevő szomolyai nők szubjektív, személyes hangjára utal.[5] A helyválasztás fontos volt abból a szempontból, hogy mindenképp az alkotócsoport tagjai által ismert vidéki települést kellett választani, hogy át tudják látni a teret, és megbízható keretet tudjanak biztosítani a projekt és résztvevői számára, így esett a választás a Borsod megyei Szomolyára, ahol a lakosság 15%-a roma, és erős diszkrimináció éri őket.[6]
A roma integrációt elősegítő művészeti programra mindössze tíz hónap állt rendelkezésükre mind a szervezőknek, mind a résztvevőknek. Ez idő alatt alkalmat kellett keríteniük „a helyi toborzásra, a résztvevők egyéni és csoportszintű felkészítésére a színházi munkában való részvételre, a társulat felállítására, az anyaggyűjtésre, a forgatókönyv megírására, a színházi előadás létrehozására és bemutatására” – összegzi Horváth Kata programvezető, aki a Színház és Pedagógia 10., Kutatás alapú színház című kötetben megjelent tanulmányában mutatja be a tíz hónapos folyamatot, mesél ennek tapasztalatairól.[7]
A projekt legfőbb módszerei a digitális történetmesélés (storytelling), a szociodráma és a színdarabépítés (play building) voltak. Az események több fázisban zajlottak. Az ezek nyomán létrejött kutatási eredményeknek a dramatikus feldolgozásából, színreviteléből jött létre az etnoszínházi előadás, amely az Éljen soká Regina! címet kapta. A középkorú roma nők szociális és egészségügyi intézményekben megélt tapasztalataikat mesélték el a szakembereknek, „hangadás” céllal, hogy mások is megismerjék fájdalmas történeteiket, személyes sérelmeiket. Ezeket az élményeket a szakemberek az érintettekkel közösen rendszerezték, válogatták és gyúrták át forgatókönyvvé, hogy elősegítsék a traumák „feldolgozását, formába öntését, politikai kiáltvánnyá formálását”.[8]
Horváth Kata kutatóként és a művészeti beavatkozás szakmai koordinátoraként volt jelen. Más szakemberekkel közösen dolgozta ki „az alkalmazott módszerek lokális adaptációjának formáit”, figyelembe véve „a munka során előkerülő hétköznapi jelenségek strukturális meghatározottságait”.[9] Próbálták megoldani a résztvevők és a hozzájuk tartozó közösség biztonságát, mert nem egyszerű kiszakítani szoros környezetükből egy ennyire szélsőséges, kisebbségi csoport tagjait.
A projekt végén nyolc, 30 és 48 év közti roma nő adja elő saját történeteit, melyek főként a magyarországi intézményrendszerben átélt tapasztalataikat, a diszkriminatív bánásmódból fakadó sérelmeiket tükrözik, és ezek hatásait további életükre. Bár a végén csak nyolc résztvevő lép színpadra, összesen negyvenöt helyi roma nő járult hozzá valamilyen formában a projekt sikeres lebonyolításához, melyet tizenegy szakember tartott kézben.[10]
A teljes folyamat egy újnak számító módszertanon alapul, a művészetalapú részvételi akciókutatásén. Ennek a megközelítésnek Horváth Kata megfogalmazza a négy legfőbb jellemzőjét: „(1) képviselői vállaltan elkötelezett, a saját beágyazottságot és a hatalmi viszonyokat reflektáló kritikai kutatásokat végeznek, (2) a kutatás összekapcsolódik valamely marginalizált társadalmi csoport érdekében történő beavatkozással, (3) a részt vevő emberek aktív szerepet kapnak a folyamatban és alakítják azt, (4) az alkalmazott művészeti, művészetpedagógiai, művészetterápiás módszerek kutatási módszerekként működnek, mint szisztematikus adatgyűjtési, elemzési és reprezentációs eljárások.”[11] A felsorolt jellemzők általánosan érvényesek a művészetalapú kutatásra, illetve hát a SzívHANG projekt is ezek mentén zajlott.
A munkafolyamat, alkalmazott módszerek
A projekt folyamán az alkotók három munkaszakaszban, különböző művészetterápiás, művészetpedagógiai módszerekkel dolgoztak, melyek elkülöníthetőek ugyan, de mégis szervesen összekapcsolódnak. Az első szakaszban Lanszki Anita koordinálásával a digitális történetmesélés módszerét alkalmazták, melynek során kb. harminc roma nő mesélhette el egészégügyi intézményhez köthető személyes történeteit, akiknek ez egyben terápiás és pedagógiai segítséget is nyújtott, mert el tudták mesélni traumáikat. Ezek a videók főként a kutatást segítik elő, közülük kevés – és csakis a tulajdonos beleegyezésével – került bele a nyilvános előadásba. Ez a módszer ötvözi a klasszikus történetmesélést az audiovizuális technológiával. Így rövid, kettő-öt perces narratív videók készültek képekkel és zenei aláfestéssel összeszerkesztve. Azok az alkotók, akik szívesen megosztották elkészített videóikat, lehetőséget kaptak arra, hogy kivetítsék azokat, vagy hogy feltegyék az internetre.[12]
Második módszerként Teszáry Judith vezetésével a szociodrámát használták mint terápiás és vizsgálati eljárást. Ennek keretei lehetővé teszik, hogy a résztvevők újraéljék hétköznapi helyzeteiket, kapcsolataikat rekonstruálják intézményi sémákat, valamint roma–nemroma viszonyokat feldolgozó, protagonista-, illetve csoportdinamikai játékok segítségével. Ez a módszer hasonló a pszichodrámához, viszont ennél főként a társadalmi szerepek közösségi eredetére, a csoportműködésre, a szerepkonfliktusok társadalmi következményeire esik a fókusz. Ebből a műhelyből a nyilvánosság számára csak egy néhány perces, a módszert bemutató videó került ki. Ez az első két szakasz összesen hat hónapig tartott, elsődleges céljuk az anyaggyűjtés volt a történetek felszínre hozásával és az artikulációval.[13]
Végül a harmadik és egyben utolsó szakasz a színdarabépítés: a színházi műhelymunka során az első két folyamatban felszínre tört történetekből a próbafolyamat kezdetére elkészült egy forgatókönyv, ami még változhatott a szelekció után. Az elmesélt történetek nem kerültek mind bele, szelektálták őket relevanciájuk, az érintett beleegyezése és biztonságosságuk szerint. Ebből a szakmai stáb kidolgozott egy alapkoncepciót, amit a résztvevő roma nőkkel is megbeszéltek. A dramaturg improvizációk alapján hozzátett még néhány dramaturgiai szempontból fontos jelenetet, figyelembe véve a civil szereplők képességeit és igényeit, de a jelenetek 98%-a szó szerint idézett szöveg a szociodráma foglalkozásokon és a digitális történetmesélésen elhangzott történetekből, viszont a jelenetek még így is engedtek improvizációs lehetőséget előadás közben, így nem kellett túl sok megkötéshez igazodniuk a játszóknak.[14]
A kész előadást végül három különböző típusú helyen mutatták be: a szereplők saját falujában, az egri egyetemen és a budapesti Trafóban, és utána fesztiválokon is jártak vele. Az intézményes diszkrimináció folytán kialakult szégyenérzetet nehéz volt leküzdeniük a nőknek, épp ezért számít nagy lépésnek kiállniuk a nyilvánosság elé és megmutatniuk: miket kell nap mint nap átélniük bőrszínűk és faji hovatartozásuk miatt. Szakemberek segítségével és a munkafolyamat terápiás jellege folytán sikerült hallatniuk a hangjukat és egyben valamiképpen feldolgozniuk a traumatikus élményeket, önartikulációt és közösségépítő attitűdöt elsajátítaniuk.[15]
Az Éljen soká Regina! mint színházi produktum
Az Éljen soká Regina! színházi előadás társadalmi beavatkozás is egyben, amely kutatásalapú szövegkönyvírásra épül. A kutatásalapú társadalmi beavatkozás elsődleges célja a problematikus téma körüljárása és annak feldolgozása művészeti eszközök segítségével. A borsodi program esetében ennek eredményeként megíródott a forgatókönyv, és elkészült a színházi előadás. Ez a színházi előadás mint társadalmi projekt azt hivatott elérni, hogy a projektben résztvevő marginális roma nők helyzete megváltozzon. A három hónapos zárt műhelymunka Romankovics Edit rendezővel, Gyulay Eszter dramaturggal, Sárosdi Lilla színésznővel, Háda Fruzsina rendezőasszisztenssel és a kutatóval zajlott. A programvezető Horváth Kata volt, aki tanulmányt is írt a projektről, melyet így összegez: „anyák és az egészségügyi, illetve szociális intézmények viszonyaival foglalkozó forgatókönyv (valamint előadás), nyolc roma nő saját történetei alapján. Az Éljen soká Regina! szövegkönyve (…) verbatim színházi produktum és a kutatás eredményeinek alternatív hordozója.”[16]
A hónapokon át tartó előkészületek után a roma nőknek és a szakmai stábnak sikerült végül mindhárom helyen bemutatniuk az Éljen soká Regina!-t. Én a Trafóban játszott verziót láttam, sajnos csak felvételről, de számomra így is izgalmasnak és elgondolkodtatónak tűnt az előadás. A civil szereplők előadásmódja rendhagyó a színpadi térben, és a köztük elvegyülő színésznő is mintha egybeolvadna velük. „Amatőrségükkel” egyidejűleg valami reménykeltő természetességet is sugall az eddig főként közmunkát végző asszonyok egyszerű és őszinte kifejezésmódja. Azóta az előadást többször is játszották már, és bár vannak benne rögzített fordulatok, a szövegkönyv teret enged annak, hogy az előadók helyenként a saját nyelvezetükhöz esetleg jobban illeszkedő, számukra kényelmes megfogalmazásokat használjanak (a történeteket saját szavaikkal mesélik, de a történetek sorrendje és a közéjük ékelt dalok kötöttek). A próbák alatt a történetek elrendezése és a munka különböző fázisai magukkal hozták a jelenetek részleges átalakulását. „Minden jelenet részben improvizatív marad, csak a tematikus megkötésekhez és néhány fix fordulathoz kell feltétlenül ragaszkodnia a játszóknak”[17] – ismerteti Horváth Kata.
Alaphelyzetként a Regina ötvenéves szülinapjára való készülődést választotta az alkotócsapat. Miközben mintegy mellékszálként zajlik a születésnapi készülődés, a roma nők nyilvánosságra hozzák a szociodráma és a digitális történetmesélés alatt felszínre tört személyes történeteiket, ki-ki a maga módján. A néző megbotránkozhat olyan megrázó eseményeken, mint pl. hogyan sterilizálnak egy egészséges, nemzőképes nőt a tudta nélkül; vagy hogyan utasítanak el valakit az anyaszállóról a zsúfoltságra hivatkozva; de szurkolhatunk is, hallván, hogy vannak romák, akiknek sikerül továbbtanulniuk, és szeretnének tisztességes munkát végezni, és ugyanazzal a lendülettel borzadhatunk el ismét, mert ezek az emberek sem tudnak érvényesülni. Az előadók emlékeztetnek arra, hogy ezekből a marginális csoportokból nagyon nehéz kitörni, és kivívni azt, hogy ne a létező sztereotípiák szerint ítéljék meg őket, hanem az egyén sajátos erényei legyenek a fő meghatározók, pl. alkalmasság megítélése egy állás betöltése esetén.
Mindegyik előadó kapott szerepnevet, csak Sárosdi Lilla használja a civil nevét, aki szintén mesél néha, de ő főként játékmestert alakít. A nyolc roma nő: Báder Renáta, Horváth Róbertné (Rita), Horváth Zsanett, Kállai Gergőné (Vali), Lakatos Rudolfné (Noémi), Orgon Ilona, Rácz Anita, Suha Judit, Háda Fruzsina.[18] Rajtuk és Lillán kívül színen van még az emelvényen gitárkíséretet szolgáltató Horváth Róbert (Robi úr mint úgymond puttó).[19]
Díszletnek ugyanolyan egyszerű elemeket használnak, amennyire egyszerűek a szereplők, és amilyen hétköznapi cselekvéseket végeznek. Mintha saját otthonukban lennének: krumplit pucolnak, főznek; asztalok, edények, kályha és az ünnepeltnek előkészített virágok veszik körül őket. Ezek a díszletelemek a valóságot viszik be a színpadra, megidézik azt a környezetet, ahonnan jönnek, és a helyzeteket, amiket átéltek ezek a szereplők. Ehhez a térszerkezethez társul a zene, ami nem brechties elidegenítésként szolgál, hanem szintén a valóságot, a történetek hitelességét nyomatékosítja. Regina és a gitáros az emelvényen állnak, és bár ilyen értelemben elválasztja őket a tér a játszóktól, mégis, ahogyan az „ősanya-szerű asszony”[20] cigány dalokat énekel az elmesélt történetek között, teljesen valóságosan jelenik meg a dallamokban a felháborodott és elnyomott asszonyok bánata.
Az otthonos hangulatú díszletekkel ellentétben áll Kricsfalusi Beatrix megfigyelése, melyet a Revizornak írt kritikájában így fogalmaz meg „fiktív történetet látunk, melynek előadói egyértelműen szerepet játszanak, sőt azokat a szemünk láttára folyton váltogatják is, mégis egyre nyilvánvalóbb, hogy ezek a nők a saját életükről beszélnek.”[21] Az előadók valóban váltogatják egymás közt a szerepeket, pl. Lilla alakítja az ápolónőt és védőnőt, ezzel azt hihetnénk, hogy visszatükrözik a hierarchiát, de aztán a roma asszonyok „gyámügyes” vagy más hivatalos személy bőrébe bújva megmutatják, hogy néz ki az ő szemszögükből a rendszer érthetetlensége és érzéketlensége.”[22] A felvett szerep tehát szerintem csak segítség arra, hogy el tudják mesélni személyes történeteiket, elbújva a szerep mögé mégis önmagukról mesélnek. Mindez könnyebbé teszi a kimondás aktusát, azt, hogy felhívják a figyelmet azokra a történetekre, amiket valószínűleg a Trafóban ülő nézők egyikének sem kellett megtapasztalnia. Kricsfalusi Beatrix tömören, de drasztikusan összegzi ezeket a megalázó eseteket: „A baba bőrszínével viccelődő orvos, a kioktató védőnő vagy a szakbarbár családsegítő még az ártatlanabb szereplői annak a rendszernek, amelynek csúcsán a koraszülött halálát minden empátia nélkül közlő ápolónő, a beleegyezés nélkül végzett császármetszések és a meddővé tétel jelentik”.[23] Megrendítő végignézni és -hallgatni ezeket a diszkriminatív történeteket. Bele sem gondolunk sokszor, hogy miket kell átélnie egy embernek csak azért, mert kicsivel sötétebb a bőrszíne, mint a nagy átlagé, hogy mennyivel többet kell küzdenie azért, hogy ellássák a kórházban, vagy hogy a tudta nélkül ne sterilizálják. Szerintem ez az előadás felhívja a figyelmet ezekre a problémákra, és ha nem is képes ennyivel megoldani és eltörölni a diszkriminációt, legalább elkezdünk beszélni és gondolkodni róla, és már ez értelmet ad az alkotók befektetett munkájának.
Nem mellesleg az előadás olyan esetet is bemutat, amikor a roma nő valóban durva, szokatlan módon próbálja elintézni, hogy bejusson az anyaszállóba. Fenyegetőzéssel próbálja megoldani a problémáját, miután szép szavakkal nem sikerült. Ez ismét egy sztereotípia a romákról, hogy csúnyán beszélnek, verekednek, félni kell tőlük, mert agresszívak. Szerintem azonban ez is a társadalom hibája lehet, mert talán ezt ragasztottuk rájuk, „ezt várjuk el tőlük”, tehát ők is eszerint az elvárás szerint cselekednek. Egy idő után bármennyire is próbálnak kitörni ebből, ha a körülöttük lévők nem adnak rá esélyt, hogy tisztességes módon járjanak el, akkor nyilván a könnyebb, bejáratott utat választják, és „cigány módszerekkel” érvényesülnek. A társadalom válasza erre meg ismét csak az elutasítás, és kezdődik elölről ez az ördögi kör. Valóban vannak negatív példák is, de szerintem ez nem fajtól függ, hanem személyiség kérdése, és mert egyikük durva, nem biztos, hogy az összes többire is igaz. Az anyaszállós szituáció esetében például a roma nő először szépen próbált helyet kérni, de (az ott dolgozók ránézésre megállapították, hogy ettől az ügyféltől nem lesz kenőpénz) azt hazudták neki, hogy nincs már üres hely, tehát alapból nem kezelték egyenlő félként az odaérkezőt. Ezt a szituációt ismét Liza oldja meg, aki annyira kiügyesedett, hogy tudja, hogyan járnak el a nem romák, és az ötezrest látványosan felmutatva sikerült kiegyeznie az ott dolgozókkal.
A szervezők gondoltak a résztvevők projekt alatti és utáni biztonságára is, ezért volt néhány olyan témájú történet (pl. bántalmazó házastárs, falubeli roma–nemroma viszony), melyekről úgy döntöttek, biztonságosabb kihagyni őket a végső produkcióból, mert: „Bár az előadásnak a hangadás volt az egyik legfontosabb célja, a szomolyai hierarchikus viszonyok firtatása, illetve a rasszista társadalmi környezet direkt bemutatása olyan helyzetbe hozta volna az asszonyokat, amiért nem tudtunk felelősséget vállalni.”[24] Ezt a résztvevők is tudták, hiszen az előadásban is benne van, hogy mennyire különleges, rendhagyó dolog az, ha valaki közülük továbbtanul (a Lizát alakító Zsani története által). A társadalom nem tudja befogadni. Az előadás erre is felhívja a nézők figyelmét, hogy engedjük el a sztereotípiákat, mert léteznek olyanok, akikre nem igazak.
A teljes projekt, ahogy maga az „eredménye”, vagyis az előadás is a hangadásban segíti a résztvevő roma nőket, ők maguk állnak színre és állnak ki magukért. Az együtt töltött tíz hónap alatt és a színházi körülmények között eljátszott előadásokkor ott van mellettük a „támogató erő” a projektvezető, a rendező és Sárosdi Lilla (később az ő szerepét átvevő Háda Fruzsina) személyében. Kérdés azonban, hogy a színházi közegben biztonságot jelentő projekt mennyire és hogyan tudja megvédeni a diszkriminációtól és rasszizmustól bűzlő hétköznapokba visszatérő roma nőket. Ezzel az előadással ugyanis a szereplők már nem a megszokott romákként fognak hazamenni, hanem ki fognak lógni abból a roma közösségből, ahonnan ők kiszakadtak a próbafolyamat ideje alatt. Ők már nem azok, akik az előadás létrejötte előtt voltak. Társadalmi szerepük legalábbis biztos, hogy nem ugyanaz.
Hogyha a társadalom képtelen úgy tekinteni egy tanult, tisztességes, munkavállaló romára, mint egy „fehérre”, akkor ezzel csak mélyül a rasszok közti szakadék. Szomorú, hogy csak azért megbélyegzünk valakit, mert van esetleg pár rossz tapasztalatunk a hozzá hasonlókkal – ettől függetlenül egy másik embernek más erényei lehetnek, csak kíváncsinak és nyitottnak kellene lennünk. Felvetődik az ellenkező lehetőség is, hogy a roma közösség nem tudja visszafogadni őket, mert ezek a nők felülemelkedtek a roma sorson azzal, hogy a társadalom lehetőséget adott nekik, hogy a hangjukat hallassák. Elszomorítóan abszurd a helyzetük. Bármerre is akarnának mozdulni, valaki gátolja őket.
Következtetés
Összességében, úgy gondolom, a Sajátszínház program keretén belül létrejött több hónapos SzívHANG projekt sikeresen zárult az Éljen soká Regina! előadással. Olyan roma nők kaptak lehetőséget így a magyar színpadokon való fellépésre, akiknek másképp soha nem lett volna terük arra, hogy hangjukat eljuttassák a nyilvánossághoz. Megoszthatták másokkal azokat a lelki terheket, melyeket a magyarországi intézményrendszerekben vettek magukra, és amikről tudják, hogy következő alkalommal is ugyanúgy meg fognak kapni csomagban mint marginalizált csoport. A szociodráma és a digitális történetmesélés foglalkozások lehetőséget adtak a roma szereplőknek arra, hogy feldolgozzák és elfogadják az ott feltört és újraélt tapasztalatokat, traumatikus élményeket, amik aztán kutatás céljával átgondoltan, szelektálva egy kompakt forgatókönyvvé alakultak át színdarabépítés közben. A Horváth Kata által vezetett projekt társadalmi változást akart elérni, ezért egyszerre tette láthatóvá a romákat ért megalázásokat, illetve teremtett terápiás közeget az ezeken való túllépésre.
[1] Varga Anikó, Előszó, Színház és Pedagógia 10., Kutatás alapú színház, Parforum, KÁVA, Budapest (é. n. – 2017), 4. old. (utolsó megnyitás dátuma: 2022.06.21.)
[2] Varga Anikó, i. m. 5. old.
[3] Mitchell Jonas-Simpsont és Ivonoffskit idézi Graham W. Lea A kutatásalapú színházi munka megközelítései című tanulmányában a Színház és Pedagógia 10., Kutatás alapú színház c. kötetben. Parforum, KÁVA, 24. old.
[4] A felismerhetetlen ellenállás. Gayatri Chakravorty Spivak és Suzana Milevska beszélgetése. In: Lettre, 71. szám (utolsó megnyitás dátuma: 2022.06.21.)
[5] Horváth Kata, Sajátszínház: SzívHANG. Nyolc roma nő saját színházának megszületése Borsodban, Színház és Pedagógia 10. – Kutatás alapú színház, Parforum, KÁVA, Budapest (é. n. – 2017), 94–116. old.
[6] Uo.
[7] Uo.
[8] Uo.
[9] Uo.
[10] Uo.
[11] Uo.
[12] Uo.
[13] Uo.
[14] Uo.
[15] Uo.
[16] Varga Anikó, i. m. 5. old.
[17] Horváth Kata, i. m. 109. old.
[18] A Trafó weboldala, Éljen soká Regina! (utolsó megnyitás dátuma: 2022.06.21.)
[19] Fehér Anna Magda: Eufória. Sajátszínház.org – SzívHANG / Éljen soká Regina! és JövőKÉP / Remake Bodony – Trafó, Színház folyóirat, 2017. május (utolsó megnyitás dátuma: 2022.06.21.)
[20] Kovács Bálint: Cigány asszonyoktól ugrik össze a gyomrunk, Index.hu, 2018. április 26. (utolsó megnyitás dátuma: 2022.06.21.)
[21] Kricsfalusi Beatrix: Asszonyok az önbecsülés szélén, Revizor, 2017. május 15. (utolsó megnyitás dátuma: 2022. 02. 02.)
[22] Uo.
[23] Uo.
[24] Horváth Kata, i. m. 110. old.
