,,Azt érzem, hogy kinyílt előttem a világ” – Sajter Bernadett-Gabriellával Ozsváth Zsuzsa beszélgetett

Borítókép: Scheiter Szabolcs Zsolt

Interjú az éterben: Zoom meeting 2.0. Sajter Bernadett-Gabriellát faggattam életről, színészetről, vágyakról. 

2019-ben végeztél alapképzésen. Mesélj kicsit az előzménytörténetedről, első körben mi vonzott a színire? És az akkori énedhez képest hogyan látod a mostani önmagad?

Én a színi előtt négy évig zeneiskolába jártam klasszikus ének szakra. Operaénekesnek készültem. Aztán valamikor tizenkettedikben éreztem, hogy ez nem teljesen az, amit én szeretnék csinálni. Mert oké, szeretek énekelni, kiállok énekelni, szeretem a színpadi teret, de nem kedvelem azt a stílust. Ezért találtam ki, hogy menjek inkább színire. Az egyik tanárnőmhöz, meg egy akkori mesteris diákhoz jártam felkészítőre. Ha nem vettek volna fel, halasztok egy évet, és újra megpróbálom, de szerencsére elsőre sikerült a felvételi. Az biztos, hogy rettentő nagyot fejlődtem, és nem csak szakmailag, hanem ez alatt az öt év alatt emberileg is radikálisan megváltoztam. Esküszöm, azt érzem, hogy kinyílt előttem a világ. Nem is tudom már, milyen az, amikor nem vagyok részese a színháznak. 

Ballagás után sikerült elhelyezkedned valahol, még mielőtt beköszöntött volna a világjárvány okozta káosz? 

A mi osztályunk abban a szerencsés helyzetben volt, hogy még a régi rendszerbe csöppentünk bele, ami azt jelentette, hogy reggel 8-tól este 8-ig, hétfőtől vasárnapig bent vagyunk az egyetemen, mert dolgozni kell. Nyilván ez az elején rémisztő volt, mert senki nem így járt anno iskolába. Aztán úgy megszoktuk, hogy miután elballagtunk, majd elkezdtük a mesterit, nagyon furcsa volt a kevés és ráadásul tömbösített óraszám. Szóval elballagtunk, jött egy szabad nyár, nem kellett semmivel sem törődni, és az volt a nagyon fura, hogy utána jött egy nagyon szabad tél, aztán tavasz, és nem láttam magam előtt, mi történik majd a továbbiakban. Belekerültem valamiféle kiégett állapotba, és jóformán nem tudtam, mit kezdjek az életemmel, mert nem volt elég az, amit a mesterin csináltunk. Ez nagyon rossz periódus volt, de aztán páran összeálltunk a volt és jelenlegi osztálytársaimmal, és kitaláltuk, hogy indítsunk útjára önerőből egyfajta lakásszínház-kocsmaszínházi projektet – amire a városban nem is nagyon van példa. Lett dramaturgunk, rendezőnk, terünk, igazából mindenünk megvolt. Két hetet tréningeztünk, aztán jött a karantén. Egy ideig úgy nézett ki, hogy ez a dolog megdöglött, de mostanában úgy tűnik, hogy újraindítjuk az elképzelést. Mert ez nem állapot, hogy színészek vagyunk, és mégsem dolgozunk. 

Akkor te is a függetlenség irányába indultál el…

Igen, de azt hiszem, csak azért, mert egyelőre nem látok magam előtt más választási lehetőséget. Nem húz a szívem sem a kőszínház, sem a független fele jobban. Én csak dolgozni szeretnék. 

Mivel foglalkozol a disszertációdban? Olyan téma, amellyel a későbbiekben is foglalkoznál? Esetleg meghatározza a szakmában való mozgásirányod?

Nincsenek véletlenek, de mégis véletlenek során alakult úgy, hogy amikor kitaláltam, miből szeretnék disszertációt írni, még mindig eléggé halott volt ez a kocsmaszínház-ötlet, de a témám mégis ez lett: színház a nemkonvencionális terekben. Ez engem továbbra is nagyon foglalkoztat, hogy milyen az, amikor nem egy fekete térben négy fal között színpadon játszunk. Izgatnak ezek a dolgok.  

A színészet mellett foglalkozol valamilyen társművészettel? Akár hobbiszinten.

Pont a napokban eszméltem rá, hogy azért én mégiscsak énekelgetek, és kaptam erre képzést. És azért az egyetemen is nagyon sok énekóránk volt, csak azóta, az utóbbi két évben ez is elhanyagolódott, de most elkezdtem tréningezni, hogy hozzam vissza a szintet és fejlődhessek tovább. Szóval az ének van. És némileg tudok zongorázni, gitározni. 

Bár azt mondod, jelenleg nem dolgozol próbafolyamatban, de kiemelnél kedvelt munkákat régebbről?

Összességében a harmadév volt nekem igazán meghatározó. Volt öt előadásunk, amelyeket még turnéztatni is tudtunk. Mi 15-en voltunk az osztályban, és azt gondolom, az rengeteg ember együtt naponta, 12 órán keresztül. De harmadév vége fele sikerül összekovácsolódtunk, és a veszekedések, meg összezörrenések ellenére végül is jó szájízzel fejeztük be a képzést, és születtek jó és maradandó közös munkák. Azt gondolom, hogy sok minden rejlik ebben, ha sikerül maradandót alkotni.  

Hogyan jellemeznéd a színészkollégáiddal való együttműködésed? Milyen típusú kolléga vagy?

Én ragaszkodom ahhoz, hogy ne keverjük össze a szakmát a magánélettel. Ha például nem vagyok valakivel a legjobb viszonyban, attól én még nem fogom a másikat megölni a színpadon. Azt gondolom, hogy jó viszonyban vagyok a többiekkel, és szerintem én is korrekt kolléga vagyok. Az tény, hogy kicsit nehéz személyiség vagyok, de nem hinném, hogy túl nagy károkat, vagy fejtörést okozok a többieknek.

Mi az, amit elvársz egy rendezőtől, és mi az, amit nem fogadsz el?

Olyan rendezővel szeretnék leginkább dolgozni, aki nem dirigál, hanem együttműködik. Hogy nincs meg feltétlenül ez a hierarchikus rendszer, hogy na, most én megmondom, mit csinálsz, és te azt csinálod. És ezzel meg is válaszoltam, mit nem fogadok el, de végül is nem mondhatom, hogy nem fogadom el, mert nem én választom meg, ki rendezzen, ha esetleg bekerülök egy színházba. De számomra ez lenne az ideális, hogy együtt hozzunk létre valamit, és ne egy előre lekottázott valami legyen az előadás.     

Egy ideális világban hol vagy szakmailag? Milyen típusú színházban? Milyen lehetőségekkel? Milyen szerepeket játszol?

Hú, hát akkor felsorolom ezeket: Hedda Gabler. Ő a top. Ha egyszer eljátszhatnám, azzal megfognám az Isten lábát. Nóra. Capuletné. Lady Macbeth. Ők négyen régóta motoszkálnak a fejemben. Egyszer mondta is az egyik tanárnőm, hogy Detti, azért nem szeretnél egy kicsit kisebb szerepekben is gondolkodni így első körben? S mondtam neki, de hogy ha nekem ezek tetszenek? Ez még nem jelenti azt, hogy meg is fogom ezeket kapni. Társulat szintjén semmiképp sem szeretnék olyan közegbe kerülni, ahol megkülönböztetve érzem magam a korom miatt, mert fiatal vagyok. Hiszen ha felvesznek valahova, nyilván valamiért vesznek fel. Nem szeretném úgy érezni magam, mintha kitúrnék például egy idősebb kollégát a helyéről. Mert ilyen hozzáállásról is hallottam már. Kölcsönös elfogadáson alapuló környezetbe szeretnék kerülni, így alkotni a közösségben. 

Ha jól veszem ki a szavaidból, neked fontosak a nőalakok, női témák a színházban.

Igen, végül is az államvizsgám is erről szólt. A boldogtalan női alakokról. 

Akkor megint nincsenek véletlenek.

Igen, ebbe bele sem gondoltam még így.

Mi az eddigi legnagyobb lecke, amit megtanultál az élettől, mármint szakmailag.

Azt hiszem az, hogy soha nem hihetjük el, hogy annyira fantasztikusak vagyunk, hogy nálunk senki nem lehet jobb, mert abból biztosan bukás lesz. Abból pedig nagyon nehéz kimászni. És én ezt az egyetemen tanultam meg, és talán még most is hordozom magammal. Ez nem egy olyan könnyen múló dolog.