"Az élő játéknak megvan a maga varázsa..."- interjú Sramó Gáborral

„Az élő játéknak megvan a maga varázsa…”- interjú Sramó Gáborral

A pécsi Bóbita Bábszínház igazgatója, Sramó Gábor viszi színre a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának Brighella Bábtagozatával a Joel Chandler Harris művei alapján írt Mesék a nyúlról és a rókáról című bábszínházi előadást. Az előadás apropóján Végh Balázs irodalmi titkár beszélgetett a bábrendezővel.

– Hogyan került kapcsolatba a Brighella csapatával?

Bodor Judit tervezővel már többször dolgoztam együtt Debrecenben, illetve Pécsett, és ő beszélt nekem először a szatmári bábosokról. Judit már évekkel ezelőtt megemlítette nekem, hogy nagyon örülne, ha valami közöset tudnánk alkotni Szatmárnémetiben. Először tavaly, egy kecskeméti bábfesztiválon találkoztam a társulattal, és akkor kért fel Bandura Emese tagozatvezető, hogy adjunk be közösen egy pályázatot.

– Miért esett a választása éppen Chandler meséire?

Régóta dédelgetett vágyam volt a Rémusz bácsi meséi alapján elkészítendő bábelőadás. A róka és nyúl történetekből kiváló kesztyűsbáb-előadás készíthető, és ez az ötlet a szatmári bábosoknak is nagyon tetszett. Egyébként én korábban még sohasem jártam ezen a vidéken, de tudtam a színházról, és nagyon kíváncsi voltam az itteni munkára. Kifejezetten örülök, hogy sikerült itt dolgoznom, boldogan tettem eleget a felkérésnek, hogy rendezhessek a Brighellánál, és nagyon jól érzem magam Szatmárnémetiben.

– Az itteni munkafolyamattal sikerült kissé megismerni a szatmári bábműhelyt. Hol tudná elhelyezni a bábszakma térképén a Brighellát?

Igazából azt látom, hogy egy nagyon kicsike bábszínházról van szó. Magyarországon az a megszokott, hogy a bábszínházaknak legalább húsz vagy huszonöt munkatársa van, emellett pedig rendelkeznek kiegészítő személyzettel is. Régebben egyébként nálunk is divat volt tagozati formában működtetni a bábosokat, de az elmúlt húsz évben sikerült azt elérni, hogy nagyjából önállóak legyenek a bábszínházak. Természetesen ez nem mindenkire érvényes, hiszen még találni olyan bábszínházakat, amelyek valamilyen anyagi vagy adminisztratív kötődéssel kapcsolódnak a nagyobb színházakhoz. Ezek laza kapcsolatok, igyekszik minden bábszínház megteremteni a saját helyét, működési lehetőségét. Ezzel szemben látom, hogy Szatmáron nem ilyen egyszerű a helyzet, hiszen olyan fokú szimbiózisban működik a báb- és prózai tagozat, hogy sokszor nem egyszerű összeegyeztetni a munkát, hiszen a műhelyek is mindkét oldalnak gyártanak. Egyébként nagyon jónak tartom a társulatot, színészileg, emberileg kitűnő csapatról van szó. Maximálisan együttműködőek, öröm velük dolgozni.

– Bábszínház alapítóként és igazgatóként hogyan látja, mennyire van ma szükség a klasszikus bábszínházra?

Eddigi pályám során én is végigjártam már a szakma különböző stációit. Fiatalabb rendezőként például nagyon szerettem az újdonságokat, minden előadásban kitalálni valami pluszt a többiekhez képest, ami persze képtelenség, mert gyakorlatilag már minden elképzelhetőt megcsináltak korábban, csak a régebbi megoldásokat lehet újrahasznosítani. Azt utóbbi egy-két évben jutottam el oda, hogy elkezdett nagyon érdekelni a klasszikusabb forma, amelyhez általában olyan pejoratív jelzők kapcsolódnak, hogy paravános játék, kesztyűs játék. Munkatársaimmal észrevettük, hogy szinte eltűnt már a szakmából ez az alapnak számító játékstílus. Mindenki emlegeti, hogy a legnagyszerűbb a Vitéz László Kemény Henrikkel, illetve követőivel, de érdekes módon nagyon kevés bábszínház él azzal a lehetőséggel, hogy ezt a technikát mai formájában gyakorolja. Több olyan előadásom is született, amely hagyományosabb formákra épít, és ez a szatmári is ebbe a vonulatba illeszkedik. Természetesen a mai elvárásoknak megfelelően készülnek ezek az előadások, a kellő dinamikával, játékossággal rendelkeznek. Azt kell mondanom, hogy tapasztalataim szerint ez a klasszikus technika a mai gyereknézők megszólítására is nagyon alkalmas.

– Mit érdemes tudni a most készített előadásról?

Előfordul, hogy egy rendező már a darabválasztásnál gyakran merít a saját gyermekkorából. Én is így vagyok ezzel, hiszen anno nagyon sokszor ismételték a Magyar Televízióban ezt a klasszikus bábfilmet, és nagyon megszerettem Rémusz bácsi meséit. Évek óta foglalkoztatott, hogy ezt valahol, egy kis létszámú csapattal jó lenne színre vinni. Az elvárások is találkoztak ezzel az igényemmel, hiszen Szatmáron az volt a cél, hogy kis létszámú csapattal, technikailag könnyen kivitelezhető előadást készítsünk. Emellett pedig az állatmesék soha nem hiányozhatnak egy bábszínház repertoárjából, hiszen ez a műfaj örök, és a gyermekek számára mindenhol és mindenkor követhető, könnyen lehet azonosulni velük. Ezek a mesék már kiállták az idő próbáját, hiszen az amerikai szerző még a 19. században írt őket, és azóta is ébren tartja a gyerekek fantáziáját, hiszen a nyúl és a róka örökös küzdelme a csalafintaság, a játékosság révén igazi kikapcsolódást nyújt. Fabulaszerű történetekről van szó, amelyek pár állatszereplőre vannak kihegyezve, és ez kivitelezés és játék szempontjából egyszerűsíti a munkát, hiszen csak hárman lesznek a paraván mögött, a negyedik szereplő zenészként, élőben kíséri a produkciót.

– Mennyire sikerül a bábszínháznak elvonnia a gyermekek figyelmét a tévében éjjel-nappal sugárzott mesecsatornák bűvöletétől, vagy a számítógép varázsától?

Ez mindig egy komoly dilemmát okoz, hiszen rengeteg hatás éri a mai gyerekeket, amelyekkel nem könnyű versenyezni. Én mégis azt gondolom, hogy a szülőkön, illetve a pedagógusokon nagyon sok múlik, hiszen a kicsiket – főleg a bábszínház közönségét a három évesektől a tíz éves korúakig – viszik az előadásokra, és nem önmaguktól döntenek amellett, hogy mit néznek meg. Azt látom, hogy bárhova megyek bábszínházba, a gyerekeket ugyanúgy elvarázsolja ez a műfaj, mint húsz vagy ötven évvel ezelőtt. Az élő játéknak megvan a maga varázsa, és az a csoda, hogy ott, előttünk születik meg az előadás, felülír minden egyéb előre gyártott műsort. Nagyon fontos azonban odafigyelni az előadások összeállítására, hiszen, ha megnézünk régi szövegkönyveket vagy bábelőadásokat, azonnal feltűnik, hogy a dramaturgiában van alapvető változás, a mai produkciókban kevesebb a szöveg, gyorsabb a tempó. A ritmus az az egyik alapvető tényező, amely meghatározza a mai bábelőadások milyenségét. Ebből is érződik, hogy a gyerekek gondolkodása a világgal együtt felgyorsult, hamarabb akarják megkapni az impulzusokat, de a mesék szerkezeti felépítése, a történetek maguk ugyanazok, mint amilyenek korábban voltak. Ugyanúgy működnek az alapigazságok, ugyanúgy háromszor kell kiállni egy próbát a végső győzelemhez, csak a kornak megfelelő dramaturgiával és vizualitással kell ezt előadni.

– Mennyire fontos az interaktivitás a mai bábszínházi munkában?

Úgy gondolom, hogy jó, ha van ilyen is és olyan is: annak is megvan a maga vonzereje, ha a gyerek úgy érzi, elvarázsolták és csak élvezi a mesét, belefeledkezik abba, és annak is megvan a maga érdekessége, ha a kis nézőket is aktívan részeseivé tesszük a játéknak, bevonjuk őket az előadásba. Az a lényeg, hogy jól csináljuk, amit kitaláltunk, működjön az elképzelés a gyakorlatban is, és ne öncélúan, csakis azért legyen valami interaktív, mert mostanság az divatos, ugyanis az kényszeredetté teszi az előadást. Ez a helyzet a bábhasználattal is, el kell dönteni, mi az, amit érdemes bábbal eljátszani, és mi az, amit élőben sokkal hasznosabban meg tudunk mutatni.

– Hogyan lett önből hivatásos bábos?

Mondhatni a véletlen műve volt, ugyanis az egyik barátom révén kerültem kapcsolatba a bábozással. A színházzal már korábban megismerkedtem, ugyanis középiskolás koromban jártam színjátszó körbe. A színházi szakmán belül mindig is a rendezés volt az az aspektus, amely engem érdekelt. Pécsett indult egy bászínész-képző stúdió, ahova a barátom ösztönzésére felvételiztem, felvettek, majd diplomaosztás után bekerültem a Bóbita Bábszínházba. Ez idén éppen harminc éve volt. Amikor belülről jobban megismertem ezt a műfajt, rádöbbentem, hogy sokkal több lehetőség rejlik benne, mint ahogyan azt elsőre gondolná az ember. Nagyon erősen élt bennem korábban a pedagógiai jellegű bábjáték annak minden negatív tulajdonságával, és kiderült, hogy ez a műfaj korántsem erről szól. Örömmel látom, hogy szakmán belül is egyre jobban kezd beívódni a köztudatba, hogy rengeteg izgalmas lehetőséget rejt a bábozás, és sokkal több van benne, mint amit elsőre gondolnánk. Egyre több társművészet bekapcsolódik, és használja a bábszínház adta lehetőségeket. Nagyon örülök a bábszínházi munkának, és abszolút nem hiányzik a drámai színház nagysága.

– Mennyire látja fontosnak a felnőtteknek szánt bábelőadásokat?

Személyesen is érint ez a kérdés, ugyanis elég sok felnőtt bábelőadást rendeztem már. Borzasztóan nehéz megszólítani a közönséget ezzel a műfajjal, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy a nézősereg dörömböl a bábszínház ajtaján, és kéri az újabb és újabb előadásokat. Tényleg kuriózumszámba mennek a hasonló produkciók, viszont annak a szűk nézői körnek, amelyet érdekel a műfaj, érdemes hasonló előadásokat készíteni, mert rádöbbennek, hogy nem csak a gyerekeket lehet megszólítani ezekkel az eszközökkel. Elég csak arra gondolnunk, hogy az alternatív színházi műhelyek nagyon erőteljesen használnak bábos elemeket, és ettől a gondolkodásmódtól lesz újszerűbb, izgalmasabb a történet, mint a klasszikus módszertannal elkészített színházi forma. Az is segíthet a felnőtteknek szánt bábelőadások népszerűsítésében, hogy olyan helyekre visszük el a produkciókat, például kocsmákba, ahova szívesebben bejönnek megnézni az abszurd humorral, élőzenével kombinált előadásokat.