Ármeán Otília: Rezeg tovább

(Fade out, Györfi Csaba)

Fotó: Bereczky Sándor

Próbálom úgy nézni az elején a három táncost, mint különböző viszonyulási módok bemutatóit: ugyanaz a pohár víz, és arra egyiknek esőköpenye, másiknak esőernyője, harmadiknak semmije (sapkája) van válaszként. Különbözőek, semmi közük egymáshoz, csupán a körülmények hozzák össze őket. Kerülik egymást, s éppen ez az “egymást kerülés” az első, ami egy különös táncban összehozza őket. Nem, nincs igazam – míg mi elfoglaltuk helyeinket, míg a zenész elfoglalta a helyét, míg csak a zene szólt, ők a nézőtéren, egyféle kívülállásban, egyek voltak. A színpad, váróterem, menedékhely esélyt jelentene tehát arra, hogy a közös kívülállásból valami egyéni elvonulásba meneküljenek. De ebben a zenében ezt nem lehet. A zene hozza össze őket. A zene megszüntetésének az igénye. És amíg táncolnak, összefognak, tapsolnak, szövetséget kötnek, kudarcot vallanak, nekivetkőznek, előnyhöz jutnak, énekelnek, versengenek, feldühödnek –  éppen a zenét használják, ezzel csengenek egybe, ez hajtja őket, ez épül be, hallják, látják, beszélik.
Végül eljutnak oda, hogy kivetkőznek (magukból), és nincsen tovább, a cselló elhallgat, mert megszólaltatója elmenekül. De akkor már szereplőink nem ugyanazok. Így, köpeny és esernyő ellenére is vizesen, a húrok bennük rezegnek, a zene beléjük írta, hogy egyek. Van víz, van valami ennivaló, van cselló. A hangszer a csendben most jel: visszautalás a történtekre, de annak bizonysága is, hogy akinek csellója van, annak, márpedig, játszania kell.