Ármeán Otília: Nagyszerű együgyűség

Fotó: Rab Zoltán

Vajon nem ugyanilyen együgyűek vagyunk-e mind abban a történetben, ami a mi ügyünk? Vajon nem ugyanúgy alulnézetből látunk-e mindent, ami éppen nagyon érint bennünket? – Ezek a kérdések foglalkoztatnak, amint kilépek az előadás nézőteréből, és elveszítem annak a nézőnek a státuszát, akinek Veres Robert elmesélte történetét egy intézet belső terében, ahol ő is egyike a beutaltaknak. A többi beutalt pedig mi vagyunk, előlünk rejtőzik, amikor megtölti palackját, és velünk néz szembe, amikor meséinek hatását fürkészi. Ugyanolyan beutaltak, ugyanolyan együgyűek vagyunk. Hogy ki miért van itt? Most éppen Robert mesél, ám elképzelhető, hogy mindaz, amit mond, csak kitaláció, és az egyetlen valóságos pont az apjának tett ígéret, miszerint arról, ami van, nem fog beszélni másoknak (nem mond „igaz meséket”). Robi viszont mást sem mond, csak éppen azt, ami van. Nem bocsátkozik értelmezésekbe afelől, hogy miért sír az anya, nem spekulál azon, miért viselkedik így az apa, nem kapcsol össze okká és okozattá összefüggéseket.

És ha majd elkopnak értelmezéseink, hiteltelenné válnak spekulációink, és maradnak a tények, az „ez volt” egyszerűsége, akkor talán az, amit elmondhatunk magunkról, ugyanolyan megdöbbentő és mégis nagyszerű lesz, mint ez a mostani vallomás. Hiszen akkor is lesz hallgatóság, és ezzel esély is arra, hogy valakiben ok és okozat összekapcsolódjon. Valaki megérti majd, hogy miben vagyunk benne. Együgyűen, de beszélni kell, hogy az a valaki megérthessen. Ana, akit Robert keres, bármelyikünkben ott lehet –  valamelyik előadás valamelyik intézetében.

(Székely Csaba: Szeretik a banánt, elvtársak? Marosvásárhelyi Yorick Stúdió, Sorin Militaru)