Ármeán Otília: Hét csütörtök

(Fotó: Rab Zoltán)

Dobálják egymásnak a labdát, mintha nem tudnák eldönteni, ki is kezdje, pedig azért gyűltek össze, hogy mindenki elmondja a maga történetét. Úgy tűnik, hogy az „akiknek-az-élete-egy-csütörtökön-fordult-meg” önsegítő kör egyik találkozójára csöppentünk, ahol semmi különös nem történik, csupán történetmesélés. Színházban azért eléggé különös: semmi kellék, hétköznapi szereplők, akik csak beszélnek. Egyszerűen csak mondják, s addig mondják, míg elmondják azt, ami akár valaki mással is megtörténhetett volna.

Nem az a döbbenetes, hogy éppen velük, hanem az, hogy egyáltalán megtörtént. És ahogyan mesélik, végig a tárgynál és saját érzéseiknél maradva, a történet maga lendül működésbe. Az a történet, ami úgy tűnik fel, mint minden színházi előadás magja, aminek ott kell lennie, hogy a lehetséges világ illúziója megteremtődjön – viszont amit így, lecsupaszítva elmondani talán mégsem olyan egyszerű. És ahogyan egymást meghallgatják, az sem egyszerű. Nem szólnak közbe, nem ítélkeznek. Nézővé válnak egymás számára, a jelenlétükkel, figyelmükkel teremtve meg az esélyt arra, hogy a történetek ilyen pontosan, kínos részleteikkel együtt elhangozhassanak.

Mert ezeket el kell mondani. Nem elég a tükör előtt, nem elég magunkban. Nem elég valakinek, aki jól ismer, és máris tudja, el sem kell mondani. Idegeneknek kell, másoknak kell, ahol nincsenek elvárások és megfelelni akarások, ahol érezhetjük, amit érzünk, és mondhatjuk, amit mondunk. „Csütörtök volt…” –  talán kezdődhetne így. Folytatódhatna akár annak a csütörtöknek a történetével, amikorra a bemutató esett, aminek a végén átdobták nekünk, nézőknek a labdát.

(Egy csütörtökön történt – Elise Wilk. Yorick Stúdió, rendezte Sebestyén Aba)