Ármeán Otília: „Évek múlva is emlékezni fogok erre a pillanatra”

(Retromadár, Radu Afrim)

Fotó: Rab Zoltán

Nincsen olyan emberi nézőpont, ahonnan egyszerre lehetne egy tömbház minden lakásának életébe betekinteni. Nézőként nem is láthatunk mindent, bár sokszor párhuzamosan ott történik minden a szemünk előtt. Elbámészkodva a harmadikon, könnyen lemaradhatok például arról, hogy min akad ki Jóska anyja, amikor rányitja fiára az ajtót a második emeleti lakásban. Arról viszont nem maradok le, amit előre elmesélnek. Márta akkor meséli el, hogy miként ér össze először a kezük Sergiuval, amikor Sergiu még csak épp új lakóként beköltözik a tömbházba. Aztán később látjuk, hogyan tekerik ketten a kazettát, ceruza, kisujj, összeér. Időben ér itt össze a történet, abban az időben, ami néha nincs (tabló, tömbházablakok és életek szimultaneitása), néha meg sajátosan megnyúlik (Lajost a felesége már látja is, amint majd jön haza, és jön is, de amikor kiderül, hogy még csak szerda van, akkor Lajos megnyugtatóan visszateker a jövőbe). Mintha egy folyamatos presque-vu érzést vetítenének: a szereplők tudják, hogy valami mindjárt megtörténik, átlépnek a jövőbe: „Két lépéssel a divat előtt jártam.” – „Én már az ajánlatod előtt igent mondtam.” – „Azért pofoztál fel, amit holnap fogok elkövetni.” – „Nem félek, ez a 70-es évek. Az ózonréteg még nem lyukadt ki.” Életük, tárgyaik, ruháik, gondolataik is ebből az általunk, nézők által valós közelmúltként felismert jövőből kapják meg a retró jelzőt. A jövő itt nem a vágyak, célok, képzelet ideje, hanem az a konkrét idő, ahonnan az emlékezés mostani életükre lehetségessé válik: s hogy biztos legyen, hogy emlékeznek majd rájuk, ők előre emlékeznek arra, amire majd emlékezni fognak.