Ármeán Otília: Az ember – több annál

Fotó: Biró István

Ha valaki folyton retteg a büntetéstől, nem mer hibázni. Aki hibázott, annak viszont ezt meg lehet bocsátani. De mit is kell megbocsátani egy hajléktalannak, egy lecsúszott bárónak, egy börtönbüntetését letöltött gazembernek, valakinek, aki mindenét elveszítette? Semmit. Rég megbocsátottunk nekik mindent, de ettől a megbocsátástól nem változott semmi. Attól a megbocsátástól változna talán, amit ők tudnának egymással szemben, magukkal szemben érezni.

Padláson vagyunk, nem pincében. Közel az ég. Vannak távlatok, láthatnak kicsit messzebbre Luka segítségével, az Anna Karenina kicsinyítőtükrének a segítségével. Fájdalmas, hogy ez nem elég, hogy a külső segítség kevés ahhoz, hogy ne történjenek meg a tragédiák. Felemelő viszont az, hogy ezek a tragédiák mind sorsbeteljesítőek, súlyosak, igazak. „Hát, gyógyulj meg!” – bátorítja Luka a színészt, bátorít bennünket is. Nincs szanatórium, ha van is, nem elérhető. A felszólítás viszont érvényes: ott akarj, ott gyógyulj, ahol vagy, végső soron minden benned tükröződik. Szatyin mondja ki: „Mi az ember? Nem te, nem én, nem ők… Nem! Hanem te, én, ők, az öreg. Napóleon, Mohamed… minden egyben!”

A mélység bennünk van, ahogy a gyógyulás lehetősége is. Csak néha éppen a halál jelenti a gyógyulást. Valaki másé a miénket, a miénk valaki másét. A színház tanítása ez számomra: ha változol, az is te vagy, ha feladod, az is te vagy, ha elhagyod önmagad, hogy megbocsáss valamit, ami (talán jogosan) megbocsáthatatlan, az is te vagy. A másik ember, aki elbukott, az is te vagy. Nem több. Ember.

(Makszim Gorkij: A mélyben, Kolozsvári Állami Magyar Színház, Rendezte: Yuri Kordonsky)