Marton Orsolya: Amikor a színház elmegy moziba

Fotók: Horia Grigoraș 

Hang forog, kamera forog, és tessék! Tessék: egy ötlet, egy kamera, hangfelszerelés. Csinálj rövidfilmet! Ezt az utasítást kaptuk, tíz filmkedvelő fiatal, a marosvásárhelyi vár egyik bástyájában ülve. 

Tilos az átjárás?

Egy teatrológia szakos hallgató miért csinál filmet? Ilyen és ehhez hasonló kételkedő kérdéseket és véleményeket hallhatunk, amikor egy művészeti ágról tanulva egy másik fele is kacsintgatunk. Ezt akár a több évtizedes konfliktusnak is felróhatnám a film és színház között, ami többek között a filmművészet rohamos fejlődésének és a nagyközönség igényeinek, kulturális szokásainak megváltozásából fakad. 

Sokak számára kérdés, hogy hogyan lehet a színházat a film technikai szintjére emelni. A kérdés számomra az, hogy egyáltalán miért kellene. A film ugyanis számos olyan eszközzel operál, ami nem alapfeltétele a színházi élmény megteremtésének. És ez igaz fordítva is. 

Még a technika rohamos fejlődése sem tudta annyira eltávolítani egymástól a film- és a színművészetet, hogy egyik művelése ne hasson konstruktívan a másikról való tudásunkra. Ez pedig fokozottan érvényes most, a streamelt előadások világában, ahol az alkotók kénytelenek a film dramaturgiáját alkalmazni, ahhoz, hogy megteremtődjön a színházi élmény. A megoszló figyelem és energiabefektetés tapasztalataim szerint nem akadályozzák egyik művészetben való elmélyülést sem, hiszen megvizsgálva az ezek közötti különbségeket egyértelművé válhat egyik vagy másik működése. Nem beszélve arról, hogy az alkotót egy külső nézőpont kialakulása segíti abban, hogy megértse a nézői igényeket is. Egy művészeti ágtól való ideiglenes eltávolodás áthelyez minket életünk egy másik valóságába, ugyanolyan hirtelen, mint ahogy a néző belehuppan egy színházi székbe és egy új világ része lesz. 

Szorgalmas álmodozók kerestetnek!

„A 3G Hub 2020 őszén fogja útjára indítani a Call for dreamers@Work in Progress elnevezésű projektet, ahol Julien Javions, francia színész, rendező segíti majd az érdeklődőket, hogy betekintést nyerjenek a filmkészítés világába.” Ennyi elég is volt ahhoz, hogy rákattintsak egy Facebook hirdetésre. A projekt egy egyhetes (szeptember 14 és 23 közötti) műhelymunkából állt Juliennel, amelynek fő célja egy közös rövidfilm elkészítése volt. Ennek lejárta után pedig két hónapunk volt arra, hogy felhasználva a műhelymunkán szerzett tudást, megírjuk, leforgassuk, megvágjuk saját rövidfilmünket. 

Addig csupán filmnézőként, kíváncsian vártam, hogy milyen technikai bravúrokat lesz lehetőségem eltanulni, megfigyelni. Hamar rá kellett jönnöm, hogy a filmművészet nem a technikai bravúrokról szól. Ahogy Julien mondta: a technika igen fontos, de csak egy eszköz, ami hozzásegít ahhoz, hogy kihámozzuk a kamerával felvett jelenetek igazi lényegét. Julien filmszínészből lett rendező, autodidakta módon tanulta ki a technikai eszközök működését. Azzal, hogy sok forgatáson ott volt, első kézből láthatta és figyelhette meg azokat a módszereket, trükköket, amik a vágóképek sorozatát összefüggővé teszik. Már az első találkozás után egyértelművé vált számomra, hogy ez a műhely nem arról fog szólni, hogy ki tud jobban írni, vagy ízlésesebben játszani. Csupán a csoportmunka és a jó munkamorál képes egy hét alatt megírni és leforgatni egy rövidfilmet. S mi, tanulni- és dolgoznivágyó fiatalok, pontosan ezt tettük.

A film puzzledarabokból áll össze, amelyek többféleképpen is kirakhatók. Azt, hogy a képek milyen sorrendben fognak megjelenni a képernyőn, a film dramaturgiája fogja eldönteni, vagy éppen az az ember, aki az asztal fölé görnyedve rakosgatja a papírlapokat egymás után. A közösen kitalált történet részleteit cetlikre felírva tettük logikai sorrendbe. A képekben való gondolkodás módszerével írtuk meg két nap alatt a történetet, ezzel improvizatív képességeinkre bízva a színészi játékot. Nem volt előre kidolgozott forgatókönyv, a történet flexibilitása kísérletezésre, alkotói szabadságunk kiélvezésére ösztönzött bennünket. A helyszínekre érkezve nagyrészt filmszínészi pozícióból szemléltük a történetet, de részt vettünk a hang felvevésében is: a hangkeverőt kezeltük vagy a mikrofont tartottuk. Amint megteremtődött a technikai biztonság, koreográfiaszerűen gyakoroltuk be a mozgásokat a kamera elhelyezkedésétől függően: Amint érzékeled, hogy Julien pont a hátad mögött van, sétálj el a kamera előtt. A kamera veled fog mozogni, amíg nincsen fókuszban a sarokban álló két szereplő. Amint ők elkezdenek beszélni, meg se mozdulj, nehogy a lépteid hangja elnyomja a két szereplő párbeszédét. Mivel két napig csak a történettel foglalkoztunk, mindenki tudta karakterének a feladatát, viselkedését. Így, amint elindult a felvétel, csak a beszédünk tisztasáságára kellett figyelnünk. Az első felvétel után a párbeszédet megtisztítottuk a fölösleges szavaktól, arcunkat a fölösleges rezdülésektől, majd megismételtük a jelenetet többször, minden szögből. Megtapasztalhattuk, hogyan lehet valakinek úgy a szemébe nézni, hogy közben a falat bámulod, vagy hogyan lehet valakihez közel lenni úgy, hogy valójában egy méterre áll tőled. Ilyen és ehhez hasonló szögcsalások teremtették meg a kapcsolatot a forgatási helyszínek és a kamerán megjelenő valóság között.

A közös rövidfilm leforgatása után mindenkinek két hónapja volt arra, hogy elkészítsen egy saját kisfilmet. A lencse elfordításával a homályból körvonalazódni kezd egy alak, majd annak minden rezdülése élesen látható lesz. Két hónapunk volt arra, hogy nevet, identitást, környezetet adjunk saját alakunknak. Két hónapunk volt arra, hogy kísérletezzünk történetekkel, emberekkel, érzésekkel. Lehetőségem volt egyszerre írónak, rendezőnek, operatőrnek, vágónak lenni. S annak ellenére, hogy ez akár identitásválsághoz is vezethetett volna, a szerepek felcserélődése mégis inkább teret adott annak, hogy közelítsek saját stílusom megtalálásához. Mivel a workshopon való részvétel előtt semmilyen filmkészítési tapasztalatom nem volt, a karakterválasztás és a forgatás lebonyolítása alatt is a megérzéseimre kellett hagyatkoznom. Anna karaktere milyen színű nadrágot hordjon? Hány szögből láttassam a második jelenet párbeszédét? Az elejétől vagy a harmadik mondattól kezdjük? A fejemben megjelenő képkockák ezekre mind választ adtak. 

Rájöttem arra, hogy a vágás tulajdonképpen a film újraírása. Nem elhanyagolható megjegyezni, hogy a vágó feladata (természetesen a rendező közreműködésével) merőben hasonlít a dramaturgi munkához. Magunk előtt kiterítve a nyersanyagot, elkezdhetünk azon gondolkodni, hogy a papírra írott párbeszéd milyen képi formát fog kapni. A forgatókönyv most már a felvett jelenetek függvényében létezik. A beszélő vagy a hallgató reakciója a fontos? A képek a zene ütemére változzanak, vagy éppen azzal ellentétesen? Ezek mind olyan kérdések, amelyek megválaszolása meghatározza a képsorozat gondolati ívét. A hang sokszor híd két képkocka között, a színezés hangulatteremtő. Egy filmkészítő arra törekszik, hogy a vágások ne akadályozzák a nézőt a teljes élmény átélésében, ne zökkentsék őt ki a megjelenített valóságból. Érdekes paradoxon, hogy bár a filmművészet egyik alapfeltétele a technika, amióta innovatív jellege nem idéz elő rácsodálkozást, a néző fókuszpontja visszafejlődött a történet szintjére. 

Dobozolás

A film egy dobozba zárt világ, ahol elég a cselekvés elvégzése ahhoz, hogy érzelmek jelenjenek meg a képernyőn. A színház ennél jóval nagyobb doboz, ahol megszokott, hogy az érzelem fel van nagyítva annak érdekében, hogy a néző egy sűrített életet lásson a most pillanatában. 

Mindkét művészeti ág emberekkel dolgozik, az ő életeikkel, érzéseivel foglalkozik. Az alkotó feladata az, hogy hangot adjon ezeknek. Hogy ez egy vagy több művészeti ág keretein belül valósul meg, az alkotó alkalmazkodói, befogadó képességeitől függ. Ezért gondolom, hogy az önkifejezés egy térbe való bedobozolása akadályozza annak a szabadságnak a megélését, amit sokak szerint a művészetnek nyújtania kell.