ALUDJ JÓL, SZÍNHÁZ! – ÁLOMSOROZAT NR. 2.

Új sorozatunkba, amelyben színházi témájú álmokat/rémálmokat gyűjtünk, Fodor Györgyi küldte el nekünk álmát, amely a nemrég bemutatott szentgyörgyi Tamási Áron Színház Tóték előadásához kötődik. Köszönjük neki, és mindenkinek, aki eddig megosztotta velünk az álmát. Ha téged is meglátogat éjjelente a színház, és szívesen megosztanád velünk tudatalatti tapasztalataidat, várjuk álmodat a jatekter.editorial@gmail.com e-mail címre. Jelige: #aludjjólszínház.
Az álomsorozat többi része itt olvasható: 1. rész, 3. rész, 4. rész, 5. rész, 6. rész

Az Őrnagy

A COVID miatt hosszú hezitálás után jutok el Szentgyörgyre a Tótékra, szinte 8 hónapos terhesen, tudva, hogy hosszú-hosszú időre lehet, ez lesz az utolsó színházi élményem. Pont emiatt nem bírok ellenállni, nagyon kívánkozok. Pár napja volt a bemutató, idejében érkezünk a második előadásra, senki nem kér jegyet, nem is kell venni, pedig a helyek száma korlátozott. Kiderül, az első felvonást csak az nézze meg, akinek kedve van. Kevesen is vagyunk, nem is értem, miért. Az első felvonás kb. egy óra, tele vetítésekkel, és arról szól, hogy mindenki elmondja: megérkezett. Kivéve az őrnagyot. Kiderül, a szentgyörgyi színháznak legalább 5-6 terme van, minden felvonás máshol játszódik. A másodikra rohanni kell, mint valami koncertre, hogy beférj, mielőtt becsukják a kaput. Hallom, csak a második felvonás körül van ez a hiszti. Ülünk egy olyan térben, ami leginkább egy konferenciateremhez hasonlít, a neonok is fel vannak kapcsolva. Az előadás, mintha továbbra sem a Tóték lenne, inkább a szentgyörgyi színészek hol egyéni, hol csoportos improvizációja. Mégis nagyon jól esik nézni. Aztán át a nagyterembe. Kicsit bánom, hogy nem siettünk, mert csak egy követő mögött, a kábelek közt van hely. Két sorral előbb ül Caramitru, szól, üljek mellé. Önző vagyok és nem akarok lemaradni az előadásról, ezért mondom, Zsombinak, bocsi, de muszáj, mert látnom kell. Meg is bánom rögtön, mert ő unja és csacsogni akar. Mondjam el, honnan ismerhet engem. Ja, a Figurától? Oké, s akkor meséljek, mi van a Figurával. Közben odajön Bence, köszönünk egymásnak, ahogy szoktunk: szia, barátom. Jön Hobó, ő is mondja, úgy megörült, hogy itt vagyok, mert biztos jó darabig nem lesz lehetőségem. Nem értem, ez miért előadás közben történik. Szünetben mondja Zsombi, hogy kusza volt ez a felvonás, mert Albu Annamari annyira üvöltött, hogy nem lehetett hallgatni. Mindenkinek be volt dugva a füle. Érdekes, nekem fel se tűnt. Viszont kiderül, ez az egész szerzői utasítás hatására történt. Zsombi utánanézett, mert pont nála volt a Tóték, és tényleg ott volt ez a megjegyzés Tótnéra vonatkozóan. Telik az idő, már az ötödik felvonásnál tartunk, azaz kb. az ötödik-hatodik órában. Beleszólnak a nézők is, mintha közönségtalálkozón lennénk. Zsombi is feláll, mond valamit. Megállapítják róla: jó kamera arca van. Naná! De már nem is bírom követni, mi történik. Bejön Löki, hülyéskedik, s örülök neki. Aztán egyszerre csend. Nyílik egy ajtó, megjelenik egy hatalmas ember, egyenruhában, csizmában. Megjött az Őrnagyot játszó Mátray. De olyan magas, hogy a fejét nem is látni. A hangjáról ismerni fel, ami mintha a magasságával arányosan most jobban betölti a teret, mint valaha. Két mondat, és aztán nem történik semmit. Az ügyelő szól, hogy arrébb kellene álljon, de ő nem akar. Hirtelen belső késztetést érzek, hogy mentsem a helyzetet, és beállok a fénybe a kijelölt helyre. Én vagyok az Őrnagy. De ez így nem oké, hülyeség volt ezt csinálni. Csak már nem tudom eldönteni, hogy ki vagyok. Györgyi vagy az őrnagy Mátray.

Hirtelen eszembe jut a megoldás: megszólalok a belső hangomon, de rájövök, ez a sajátom, nem a Mátrayé. Megkönnyebbülve visszaülök a helyemre. Arra gondolok, ha már a hatodik órában vagyunk, és csak most érkezett az őrnagy, mennyi lehet még hátra. Eszembe jut, Bocsárdit biztos az a hat vagy nyolcórás Sirályinspirálta, amit a Reflexre is meghívott, és amit azóta is bánok, hogy nem láttam. Látom, Zsombi kezdi elveszíteni a türelmét, mert még valami papírokat is el kellett volna intézzünk előadás után. Ő úgy dönt, hogy megy, de én nem akarok. Látni akarom végig. Visszafutok a színházba, de már nem találom a termet, ahol az épp aktuális felvonás megy, a személyzet hiába magyarázza, merre kell mennem. Majd egy tengerparti öbölben találom magam. Oda kellett vinnem Mátrayt, mert egy sátort béreltek neki. Kérdem, elégedett-e a szállással, zavarja-e ez a latin zene, ami ezeknek a tengerparti szállásoknak az állandó velejárója. Mert így legalább nem lesz csend sosem. Mondja, nem, így én is nyugodtan tudok szólni neki, hogy akkor siessen, készüljön el, mert Ágika várja. Felébredek.

Az álmokat illusztrálta: Deák Katalin
Az álmokat gyűjti: Biró Réka