Aludj jól, színház! – álomsorozat nr. 1.

2021-11-08 · by Játéktér · in Egyéb

Új sorozatot indítunk, amelyben színházi témájú álmokat/rémálmokat gyűjtünk. Köszönjük mindenkinek, aki eddig megosztotta velünk az álmát. Ha téged is meglátogat éjjelente a színház, és szívesen megosztanád velünk tudatalatti tapasztalataidat, várjuk álmodat a jatekter.editorial@gmail.com e-mail címre. Jelige: #aludjjólszínház.
Az álomsorozat többi része itt olvasható: 2. rész, 3. rész, 4. rész, 5. rész, 6. rész

A törzs
X [színész] egy falusi környezetbe került meztelenül, tél volt, jég és hó, őt meg befogadták, tűz mellé vitték, állati bőrt adtak rá, és utána befektették az ágyba, egy nagyon csúnya és nagyon nagy öregasszony mellé, aki kicsit fogyatékos volt, de látszott rajta, hogy X-hez ragaszkodni fog.

Előtte volt egy társulati gyűlés is egy sátorszerű térben, ahol Y [színésznő] mintha azzal vádolta volna Y-t [színész], hogy nem adott neki pénzt gyerekkorában, pedig ő az apja. Eléggé ki volt akadva, ahogy előadta a mondandóját. Én nem bírtam ezt a hangnemet, kimentem, kicsit súroltam Y-t kifelé menet.

A levél
Megérkezett hozzám apukám, az öcsém és anyum is. Nekem előadásra kellett menni, ők is jöttek velem. Rájöttem, hogy az előadást csak apukám nem látta, de nem gondoltam, hogy foglaljak helyet neki. Írtam face-en az irodai csoportba, hogy van-e hely. Azt írták: a b s z o l u t h e a y.

Erre próbáltam egy választ pötyögni, de nem ment. Beérkeztem a színházba. Az ügyelői iroda előtt lepakoltam a cuccaimat. Láttam Y-t, aki rollerrel jött, mindenki a rollert nézte. Aztán X megdicsérte a napszemüvegtokomat. Majd bemondták a hangosba, hogy próba lesz az egyik dalból, felirattal, és kérnek engem a fülkébe.

Elindultam lassan, de hirtelen azt vettem észre a tükörben, hogy bár előre lépkedek, mégis egy helyben haladok. Csak a lábaimat láttam. A tömeg meg ott állt az előcsarnokban. Megszólalt mellettem Z – aki szintén az előadást jött nézni –, hogy vigyázzak, mert egy levél gurul felém. De én nem láttam. Kértem, hogy segítsen rajtam, mondván, hogy nem hallok. És mivel semmit nem értettem, nem hallottam, látni is alig, leültem a földre, hogy értsék: bajban vagyok. Nem hallok semmit. Aztán felébredtem.

Pályázati elszámolás mindig kéznél
A szobámban alszom. Megébredek egy zajra, a sötétben pedig a színházigazgatót látom, amint áll az ágyam mellett. A másnap leadásra váró pályázati elszámolás dossziéját kéri.

Magától értetődő természetességgel felkelek és a kávézóasztalon sorakozó mappák közül, szinte büszkén kiemelem az említett pályázati elszámolást. Az arcán mintha a csalódottságot látnám, hogy nem oktathat ki, hogy nincs kész az elszámolás, de nem mond semmit, komótosan leül a fotelembe és lapozgatni kezdi. Míg ő a sötétben lapozgat, nemes egyszerűséggel visszafekszem az ágyba.

Dúdolj velem
A nagyszínpadon vagyunk. Én és az évfolyamtársaim. A függöny be van húzva, mi a függöny mögött állunk, nem látjuk a közönséget, de halljuk, hogy zsivaly van kint, telt ház. Valamire nagyon készülünk. A színpadon olyan fény van, mint egy osztályteremben, ilyen sárga erős fény, cseppet sem színházi hangulat. Mindenki jön-megy, igazából fogalmam sincs, mi fog történni. Egyszercsak felemelkedik a függöny és ott állok én a mikrofonnal a kezemben. Látom magam előtt a sok sustorgó embert. A zenekar játssza a dalt, amit nem ismerek. Énekelnem kéne. Próbálom jelezni a többieknek, hogy nem ismerem a dalt, nem tudom se a szöveget, se a dallamot, mire ők intik, hogy improvizáljak. Bele is nyögök a mikrofonba, valami fura hangokat ki is adok nagy gátlástalanul. Biztos azért, mert rájöttem, hogy álmodok, s ki akartam próbálni.

Ó, szép fenyő…
Egy görög amfiteátrum s egy tornaterem keverékében voltunk, késő este. Fújt a szél, poros földút volt alattunk, de jobb híján a földön ültünk. Vártunk. A színészekkel azt beszéltük, hogy haza kellene menni, de semmit nem tudunk a programról, mi van, ha mégis lesz próba. A rendező egyszercsak megjelent, s szó nélkül, elégedetten nyugtázta, hogy kitaláltuk, mégis próbálni akar. Az egyik színésznő késett tíz percet, mert nem tudta, ugye, hogy próba van. Őt büntetésből kirendezte a soron következő jelenetből. A színésznő sírva elviharzott. Folyt tovább a próba, majd kiderült, hogy az előadáshoz szükséges fenyőfát (?!) még nem szerezte be a kellékes.

A rendező ideges volt, abba akarta hagyni a próbát, majd a helyzetet megoldandó, gyorsan odamentem és biztosítottam róla, hogy felelősséget vállalok (én?!), hogy bemutatóra meglesz a fenyőfa, addig pedig szívesen behozom a tavaly decemberben vásárolt műfenyőnket, ami amúgy is a teraszon van, mert máshova nem fér el. Választ nem kaptam, de tudtam, hogy valószínűleg azért nem, mert úgy érezte, ez a minimum, amit megtehetek a produkcióért. – Ha jobban belegondolok, a rendező az egész álom alatt nem szólalt meg, elvárás volt, hogy szavak nélkül kitaláljuk, mit akar…