Adorjáni Panna: The State of Mind, avagy esszé színházról és szabadságról

Temps d’Images Fesztivál #8, Kolozsvár. A The State c. bolgár előadásról (koncepció: Alexander Manuiloff)

Fotó: Robert Puțeanu, Mălina Molnar, Mia Stark

2013. február 20-a reggelén Plamen Goranov fényképész felgyújtotta magát a várnai városháza előtt. Önégetésével a bolgár politikai rendszer ellen tiltakozott, illetve Várna polgármestere, a szervezett bűnözésben is résztvevő Kiril Jordanov lemondását követelte. Mire Goranovot kórházba szállították, testének nyolcvan százalékát égési sebek borították: a tüntető tizenegy nap kóma után belehalt sérüléseibe. Tiltakozását a 2013-as bolgár tüntetések során még hat másik hasonló önfeláldozás követte, ezek közül egyetlen tüntető maradt életben. A bolgár dramaturg és író Alexander Manuiloff a bolgár fiatalok áldozathozatalát dolgozza fel: a The State (Az állam) című produkció rendező és színészek nélkül, a nézők által „játszott” előadás/performansz (a darabot a fesztivál az ún. „performance” szekcióba sorolta) áldozatról, szabadságról, az államról.

Alexander Manuiloff performanszában a stúdiótér közepén asztal, rajta fadoboz, az asztal lábánál ezüstszínű veder. Fentről mikrofon lóg az asztal felé és, miután a nézők elfoglalják helyüket körben a térben, a fények kihunynak, csak az asztal marad megvilágítva. Így ülünk egy ideig, ameddig fel nem bátorodik egy néző: odamegy az asztalhoz, elveszi a fadoboz csukott tetejére helyezett fehér borítékot, és felolvassa a benne rejlő – egyébként angol nyelvű – üzenetet. „Az előadás öt perc múlva kezdődik.” Ekkor már nagyjából tudni lehet, hogy mi a felkínált dramaturgia: vegyük sorra a fadobozban levő hatvanegynéhány borítékot, és olvassuk fel egyenként a benne rejlő szövegeket, amelyek egyrészt mintha Plamen hátrahagyott búcsúlevelei volnának, másrészt az előadásra vonatkozó utasítások, megállapítások. Ahogyan az is nyilvánvalóvá válik, hogy senki nem fog sem bejönni, sem beleavatkozni abba, ami történik a teremben: az előadást mi, a nézők csináljuk, és olyan lesz, amilyenné mi tesszük. Ezután a nézőközönségben alapvetően a következő típusú magatartásokat észlelem: vannak, akik látszólag passzívan ülik végig az előadást, nem mennek ki felolvasni a levelekből, nem avatkoznak látványosan közbe, de lehet, hogy bekiáltanak, ha egy másik néző, kezében egy ollóval, éppen készül szétvágni az összes borítékot, vagy ha többen azon morfondíroznak, hogy ne gyújtsák-e fel a leveleket úgy, ahogy vannak. Vannak, akik visszafogottan, rendszerint egyszeri beavatkozással vesznek részt az eseményen: felolvasnak egy levelet, elrendezik az asztalt, a dobozra helyeznek egy filctollat vagy egy doboz gyufát, kikeresik a vederbe dobott, elolvasott levelek közül az odakeveredett olvasatlanokat. Az ő megnyilvánulásaik jelzik a viszonyulásukat az előadáshoz, ez pedig lehet erőteljes gesztus vagy árnyalt közbelépés. Vannak, akik aktívan és többszörösen tevékenykednek az eseményen, csoportosulva vagy egyénileg bizonyos időközökre átveszik a vezetést az előadás felett, és akik vagy megpróbálják érvényesíteni a levelek tartalmát és megcsinálni az előadást úgy, ahogy a felkínált forma szerint „kellene”, vagy – hol játékosabb, hol brutálisabb módszerekkel – mindegyre eltérítik a produkciót a feltételezett formát és dramaturgiát illetően. Ez utóbbiak, úgy tűnik, felismerik a felkínált szerkezetet és értik az előadás provokációját, de ellenállnak neki, és szabadságuk jogán folytonosan megakadályozzák a közös(ségi) színházi élmény létrejövetelét.

A The State mint előadás két dolgot ír elő. Egyfelől a produkció konkrét elemeiből (a nézői székek használata és elhelyezése, továbbá a térbeli tárgyak, a levelek tartalma, illetve a világítás milyensége) kiolvasható egy lehetséges előadás, amely engedelmes nézőket feltételez, akik figyelmesen felolvassák a leveleket, és elgondolkodnak arról, ami azokban megfogalmazódik, a tartalmat akkurátusan összeolvasva a színházi helyzettel, a néző pozicionálásával, illetve saját személyes asszociációikkal. Ez az engedelmes néző elfogadja a neki felkínált szerepet, hogy hangot adjon a bolgár fiataloknak, miközben a levelek felolvasásakor arra is reflektál, hogy (ahogy az a levekből kiderül) az előadás nem tud megtörténni, mert nincs rendező és nincsenek színészek, mert az előadás irreleváns, hiszen semmit nem képes változtatni, hiszen mást nem tudunk tenni, mint tapsolni, és így tovább. Ez a néző elégedetten konstatálja azt a színházi bravúrt, amellyel Manuiloff megteremti a nézőkben és a nézők által a reprezentáció terét. Evidens számára, hogy a bolgár önégető tüntetők történetét azért nem lehet megcsinálni színházban, mert ezek az emberek nincsenek – meghaltak, elégtek. A bolgár önégető tüntetőket nem lehet csak úgy a színházban reprezentálni. A hiányuk tátongó seb, amitől elvérzik az előadás. Zseniális színházi gondolat: tűpontos, érzékeny, bonyolult.

Másfelől Manuiloff teljes szabadságot is ad a nézőnek, és ezáltal valamelyest le is mond annak az előadásnak a megvalósításáról, amelynek elemeit mégiscsak elhelyezte a térben. Nem véletlen, hogy a The State nem kiállítótermi installáció, ahol a látogatók szabadon járnak-kelnek, beleolvasnak a levelekbe vagy csak nézik a kiállított tárgyakat (asztalt, széket, vedret, borítékokat). Nem véletlen, hogy leülünk a székeinkre, mintha rendes előadásra jönnénk, hogy lemegy a nézőtéri fény és sötétben várakozunk a kezdésre. A szinopszis és stáblista ugyan egyértelmű az előadás formáját és a színészek hiányát tekintve, a szerkezet mégis provokatívan hat. Ez a keretezés egy másik típusú előadást ír elő, amelyben az engedetlen néző tökéletesen él a saját szabadságával, és annak rendje s módja szerint ellehetetleníti az engedelmes néző előadásának létrejöttét. Ezáltal az engedetlen néző elutasítja a felé irányzott provokációt és ugyanolyan agresszíven lép fel ellene, mint amennyire erőszakosnak érzi azt. (Megjegyezendő, hogy az engedelmes nézőtípus is tud erőszakos lenni, ha a saját előadás-értelmezésének érvényesítése forog kockán.) Felforgató jelenléte által viszont azt az erőszakot és megsemmisítést is megismétli, amelyet az előadás egyébként tematizál – felgyorsul a szívverésem, amikor fel akarják gyújtani a leveleket, és reflexszerűen kiabálok be többedmagammal, hogy ne tegyék. Elképzelem, ahogy égnek Plamen levelei a vederben, ahogy az előadás ürügyén újra felgyújtjuk és megöljük őt.

Az előadás tehát látszólag szabaddá tesz, miközben mindvégig kondicionál – enged dönteni, de mégis a mi rovásunkra bizonyítja az igazát: hogy ilyen az állam, hogy ilyenek az emberek, hogy ilyen a világ. A The State pontosan azért felkavaró élmény, mert nem vagyunk mind engedelmes nézők, mert nem hozzuk létre a kívánt előadást; miközben az is nyilvánvalóvá válik, hogy a provokációt elutasító engedetlen nézők is tulajdonképpen az előadás játékszabályai szerint játszanak, bár azt hiszik, hogy függetlenek annak előírásaitól. Egy néző mondhatja el, hogy nem adta be a derekát: az a férfi, aki a játékidő körülbelül tizedik percében távozott a teremből. Mi, a többiek ott voltunk, játszottunk benne: szétvágtunk leveleket, vitatkoztunk, nevettünk, idegeskedtünk, erőszakoskodtunk, elloptuk a vedret, bosszantottuk a többieket, olvastunk együtt és külön, a helyünkön és az asztalnál, gyötörtük egymást és próbáltunk valamit létrehozni, hogy végül magunkba hullva vagy érzéketlenül, feldúltan vagy lemondóan, tovább beszélgetve vagy elnémulva magunk után hagyjuk azt, amit a teremben együtt csináltunk.

A The State tehát izgalmas színházi kísérlet, amely bravúros színházi csellel jön létre, és amelyben a néző helye egy, az előadás által előírt hierarchikus rendben kap helyet. Ilyen módon a látszólagos tökéletes nézői szabadság helyett a néző az előadás erőszakosságának kitett, amely erőszakosságot egyedül az előadásból való radikális kilépés által lehet felszámolni. A The State ezt a formát előrebocsátja, de nem leplezi le – az előadás ugyanis csakis ezáltal jöhet létre. A néző – ha bent marad a térben – dönthet, hogyan szeretne viszonyulni a kialakult helyzethez, és bár nem föltétlenül ismeri fel, de mindvégig szerepben van. A felvett szerepek által viszont furcsa univerzum teremtődik meg, ha úgy tetszik, rögtönzött állam, amely nem teljesen leválasztható a nézők valóságos környezetéről. Az általam látott előadás ilyen szempontból furcsa, fájdalmas kontextussal bír.

A Bolgár Tavaszként is nevezett eseménysornak ugyanis a produkcióban tematizált pillanata több más eseményt is eszünkbe jutatthat. Mondjuk a tunéziai Mohamed Bouazizi önégetését, amely közvetlen katalizátora volt a tunéziai forradalomnak, illetve az Arab Tavasznak. Annak az Arab Tavasznak, amely kitermelte a szíriai polgárháborút, és amelynek pusztító hatását és borzalmát az Európába érkező menekültek sorsán keresztül mi magunk közelről is megtapasztalhatjuk. 2015. november 8-án, a kolozsvári Ecsetgyár stúdiótermében azonban még ennél is élesebben hangzik a bolgár fiú tragikus halála. Az előadás egyik pontján valaki elkezd valamit felírogatni fekete filctollal a borítékokra: #colectiva. Ez az egyik olyan pillanat, amikor megfagy a levegő a térben. A lángok által felemésztett Plamen képére ráíródik egy másik lángtörténete is: az alig több mint egy hete történt bukaresti Colectiv szórakozóhelybeli halálos tűzvész.

Mivel részt szeretnék venni az előadáson, tehetetlen vagyok az engem nézőként érintő erőszakosságot illetően, de elgondolkodtató, ahogyan az elnyomás és agresszió megállíthatatlanul boruló dominók sorozataként folytatódik különféle terekben, emberekben és szituációkban. Az előadás hatása hosszantartó: egyesek fél órával a lezárás után is ott toporognak az asztal körül és beszélgetnek, mások hazamennek és egyedül maradnak a gondolataikkal, megint mások még másnap és harmadnap is erről beszélnek. Újra és újra elmondani, erre gondolok, hogy még egyszer ne történhessen meg. Sem Bouazizi, sem Plamen, sem a Colectiv.