Adorjáni Panna: Röhej és rettenet

25. THEALTER (Szabad Színházak Nemzetközi Találkozója), Szeged

Fotó: Révész Róbert

Thealter, harmadik felvonás, k2 Színház. A többnyire a Kaposvári Egyetem színészképzéséről származó, jelenleg Budapesten állandó társulatként működő, immár ötéves, de mégis pimaszul fiatal (vagyis kábé velem egyidős) csapat a fesztivál díszvendége, ezért a hét folyamán mindhárom idei bemutatójukat eljátsszák, a fiúk – a rendezők: Benkó Bence és Fábián Péter – pedig workshopot is tartanak. A három előadás időrendi sorrendben a fesztiválon: Bakfitty, Züfec, Apátlanok. Első ránézésre talán nem úgy tűnik, de ezek az előadások nyomokban Dürrenmatt-, Bulgakov- és Csehov-darabokat tartalmaznak.

Alaptábor, Bakfitty. A Dürrenmatt A nagy Romulus c. drámáján alapuló és a Stúdió K-val közösen létrehozott előadásban Romulus római császár (Nagypál Gábor) a birodalom kormányzása helyett leginkább a tyúkjaival van elfoglalva, egész nap egy fürdőköpenybe csavarva fekszik az ágyán, és egymás után falja a keményre főzött tojásokat, amiket minden nap Marcus Aurelius tojik. A cézárt az sem tudja kizökkenteni Róma sorsa iránti érdektelenségéből, amikor fogságba esési pecséttel lezárt levél érkezik, amelyet csak a császár nyithat fel, és amely valószínűleg szoros kapcsolatban áll Róma egyre fenyegetőbb bukásával. Romulust nem izgatja a levél tartalma, és az egész udvar agyára (és kicsit a nézőkére is) megy azzal, ahogy feltűnően hanyagolja uralkodói teendőit, majd mindenki bosszúságára a hírhedt német ellenségről, Odoakerről elnevezett tyúk tojási hajlandóságából olvassa ki a közelgő veszélyt. A római harci helyzet kilátástalanságáról számol be az első felvonás végén betoppanó Aemilianus (Viktor Balázs), a hercegnő Rea (Pallagi Melitta) három éve elveszettnek/halottnak hitt jegyese, és nemsokára beindul a végletes helyzetekre használt hadművelet, amelynek során először felégetik a levéltárat, majd egy hajón kimenekítik a császári udvart a fővárosból. Mindeközben megjelenik egy Caesar Rupf (Spilák Lajos) nevezetű nadrággyáros is, aki felajánlja, hogy megveszi a Római Birodalmat, ha Romulus hozzáadja lányát. A hazafias lelkületű Aemilianus át is adná jegyesét a nemes cél érdekében, de a császár nem hagyja. Nemcsak a lánya iránti feltételezett szeretet vezérli ebben: ő tulajdonképpen mindig is Róma bukását szerette volna. Amikor tehát végre megérkeznek a germánok, élükön Odoakerrel (Rózsa Krisztián), és leül egymással szemben a két uralkodó, kiderül, hogy ők igazából világbékét szeretnének, és csak azért vannak hatalmon, hogy ezt elérjék, ha eszközeik nem is föltétlenül erre engednek következtetni.

Benkó és Fábián rendezők Kautzky-Dallos Máté dramaturggal együtt úgy dolgozzák át a Dürrenmatt-drámát, hogy az egyszerre szól Róma elkerülhetetlen bukásáról és a mindenkori (nagy)hatalmak bukásának szükségszerűségéről. A különbség csak annyi, hogy melyek azok az erők, amelyek elérik az összeomlást: az önpusztító uralkodó képe ilyen szempontból egyszerre romantikus és borzasztóan vicces. A hit és elszántság, illetve a fásult cinizmus végigkíséri az előadást, és váltakozva látunk térdcsapkodós, aktualizáló jeleneteket („több tiszteletet a rómaiaknak!”), illetve feszült ritmusban felépített és kihívást jelentő gondolatokkal teli párbeszédeket. A Bakfitty azonban nem mindig találja el a megfelelő egyensúlyt: míg az első felvonás többnyire poénokra kihegyezett marháskodással van teli, Aemilianus megérkezésével mintha egy másik előadás kezdődne – ő talán az egyedüli karakter, akinek nem jut vicces jelenet, poén. Viktor karakterének szikársága mintha csak a második felvonásra terjedne át a többiekre, amikorra végre összerázódik a szöveg, a darab, a karakterek, a történet is. Igazán ekkor válik izgalmassá Nagypál Romulusa is: a lusta, akaratgyenge uralkodó képét lassan felváltja a tehetetlen depressziós császáré, aki egyedül legfőbb ellenségével, Odoakerrel ért szót. A Bakfittyet akkor igazán jó nézni, amikor a harsány és röhejes udvartartással szemben mintegy ellenpontként láthatóvá válik a császár(ok) magánya.

Hegygerinc, Züfec. A címből ismét nem lehet rájönni, de a Szkéné Színházzal koprodukcióban létrehozott előadás Bulgakov Színházi regényét veszi alapul. Ebben Makszudov, a szorongó és bizonytalan írójelölt (Domokos Zsolt) próbálja az Egy fecske nem, avagy egy bolond százat c. drámáját eladni. A szövegről aztán kiderül, hogy ez pont az, amit mi színpadon látunk, és amelynek végén a főhős annak rendje s módja szerint főbe lövi magát. A szövegkönyv elkerül az extravagáns és őrült Rudolfihoz (Horváth Szabolcs), általa pedig a nagybetűs Független Színházhoz, ahol a hírhedt fiatal rendező, a kávébabtól begyorsult és egzaltált Foma Sztrizs csinálná meg, és ahol két igazgató regnál, az egyik több ezer kilométer távolságból, a másik pedig diktátorként az igazgatói szobából. A két igazgató egyébként valamin egyszer csak összeveszett, azóta nem beszélnek egymással, ezért az alkalmazottaknak is el kell dönteniük, hogy melyikük pártján állnak. Az előadás egyik legfrenetikusabb jelenete, amikor a színész Bombardov (Viktor Balázs) szenvtelen monológban próbál választ adni arra, hogy mi a jóistenen veszhettek össze az igazgatók: nehéz nem kihallani belőle a bipoláris magyarországi színház unalomig ismert és értelmetlen viaskodásait.

Önirónia és felszabadultság jellemzi nemcsak ezt a jelenetet, de a Züfec egészét. Egyfelől kapunk egy klasszikus színházi sztorit, benne a legközhelyesebb és legtipikusabb részletekkel, amelyeket viszont az előadás egyszerre túloz el a végtelenségig és forgat ki önmagából. Állandó játékban van a negyedik fal, például bejön Rudolfi egy csokornyi növény mögé bújva („beszélj hangosan, hátha elmennek [a nézők]”), hogy aztán az előadás végén civil ruhában jöjjön vissza és önelégülten bejelentse, hogy megtalálta az öltözőt („találtál egy öltözőt egy színházban, gratulálok”, válaszolja unottan Makszudov), majd kijelenti, hogy mindebből ki lehet szállni. A cselekmény többszörösen fordul vissza önmagába: elméletileg azt a darabot látjuk, amit az első jelenettől kezdődően hordoz magánál és szorongat a kezében Makszudov, de amelyet az előadás során ugyanúgy szétírnak, ahogyan feltehetőleg a Züfec próbafolyamata előtt és során Benkó és Fábián (valamint Kautzky-Dallos dramaturgként) a Bulgakov-szöveget. Így aztán tényleg nem hal meg senki a végén,vagy talán mégis, hiszen Makszudov maga is megtalálja az ajtót, elhagyja a színháztermet, s vele együtt a szerepét is; ugyanakkor Foma is mindegyre elpakolja a székeket, miközben a Fecskéről beszél, mondva, hogy „ez a Színházi regény díszlete”, ami „nagy bukta volt”, „félházzal ment” – az elmesélt Színházi regény, a papíron létező Fecske és az általunk éppen nézett Züfec állandóan egymásra íródnak, hogy aztán néhol mégiscsak egyértelműen leváljanak ezek az előadások. „Vicceltem”, mondja Bombardov, minket pedig minduntalan emlékeztetnek, hogy ez csak színház, csak egy előadás, és nem, nem Magyarországon, hanem „Moszkvában vagyunk”.

A Züfec egy másik erős pillanata, amikor bejön Igor, a pék, a „civil”, és elmond egy bevallottan előre megírt monológot arról, hogy vajon miért kell ezeknek a művészeknek állandóan saját magukról beszélniük, ő bezzeg nem tart előadást arról, hogy drágul a liszt. Ajánl szerinte fontosabb témákat is: miért nincsenek például pedagógus-drámák vagy előadás a méhekről? A Züfec nem pedagógus-dráma és nem is szól az olyan, egyébiránt valóban fontos problémákról, mint a méhek kihalásának veszélye, de ennek ellenére nem is hat belterjes színházi köldöknézegetésnek. A rendezés egyrészt inventíven és lazán, sokrétűen dolgozik egy meglehetősen tipikus, de mégis ígéretes szöveggel, másrészt ez az előadás felvállaltan arról szól, ami ezeket az alkotókat – és feltehetően azt a generációt, amelyhez ők tartoznak – személyesen és közelről érinti. Nem csak az artikulálódik, hogy milyen pályakezdőnek lenni a színházban, de az is, hogy egyáltalán milyen fiatalnak lenni ma (Magyarországon). Makszudov tehetetlensége a rendszerrel, a más generációbeliekkel és egyáltalán a szakmával szemben sokunk közvetlen tapasztalata: a pénztelenség, kilátástalanság, frusztráció, a kiszolgáltatottság és meg nem értettség egyszerre jelennek meg a színház mint technika szintjén és az előadás gondolati szövetében. Ebben a megtévesztő világban sodródik Domokos Zsolt csodálatosan érzékeny és torokszorítóan humoros alakításában Makszudov, és miközben a főhős szorosan gyűri a mellkasához a legalább négyszáz oldalas drámáját, a Züfec mégsem lesz fásult panaszkodás. Hiszen Makszudov végül mégiscsak kiszáll ebből az őrült játékból, mert egy fecske nem csinál tavaszt, de mi van, ha mégis?

Egy dolog nagyon hiányzik mind a Bakfittyből, mind pedig a Züfecből: az izgalmas női színészek, illetve szerepek. Ami a legvonzóbb a k2-ben, tudniillik, hogy azzal foglalkoznak, ami őket személyesen és közvetlenül érinti, jelen esetben úgy tűnik, hogy a csapat legnagyobb veszélyét is jelenti – minthogy akarva-akaratlanul ők a fiúk, ezért úgy tűnik, hogy a lányok nehezen érvényesülnek az előadásaikban. A Kritikus Szekció beszélgetéséből kiderül, hogy mint mindenben, itt is valamiféle szervesség vezeti őket: ha majd szükség lesz több lányra, lesz több lány. Miközben erről beszélnek, arra gondolok, hogy szerintem meg nem kéne engedjék, hogy a drámairodalom orruknál fogva vezesse őket, de közben türelmes és megbocsátó is vagyok, mert tudvalevő, hogy tudnak ők, ha akarnak. Példa erre a Mielőtt az éj leszáll (értsd: Brecht Szecsuáni jólélek) című előadásuk, és ilyen az Apátlanok is, mindkettő csodálatos női szerepekkel.

Csúcstámadás, Apátlanok. A kevésbé (Bakfitty) és pompásan (Züfec) sikerült agyeldobós előadások után meglepően és üdítően hat az a komolyság és szigor, amivel Csehov Platonovját játsszák négy és fél órán keresztül (egyébként a k2 mindenik előadása meglepően hosszú, legalább két óra) – Szegeden a Cooltour kávézóban, Budapesten pedig rendszerint a Hátsó Kapuban. Nem arról van szó, hogy az Apátlanok jobb, fontosabb vagy értékesebb volna, mint mondjuk a Züfec, inkább csak annyi, hogy azokhoz képest nagyon más. A beszélgetésen erről is szót ejtenek: őket a felismerhető rendezői stílus nem érdekli, hogy aztán pár év múlva önismétlővé váljanak az előadásaik; elutasítják az elődökre való utalásokat is, például hogy a Mohácsi Testvérekhez hasonlóan ők is állandóan a drámák átírásával foglalatoskodnának. Erre egyébként jó példa a fentebb említett Brecht-darab, illetve az Apátlanok is – mindkettő szinte „érintetlenül” viszi színre az eredeti drámát.

A Benkó–Fábián-féle Csehov-klasszikusban az talán a legfájdalmasabb és -gyönyörűbb, ahogy a boldogtalanságot és romlottságot ezekbe a roppant fiatal és ígéretes emberekbe oltja (ezt a közelség-érzetet segíti Radnai Annamária fordítása is). Az Apátlanok ártalmatlanul unalmas beszélgetéssel és némi csipkelődéssel indul, Trileckij doktor (Rózsa Krisztián) és Anna Petrovna (Kopek Janka) sakkoznak, miközben Glagoljev (Borsányi Dániel játszik egyedül nála egyértelműen idősebb szerepet) panaszkodik, és mindannyian várják Platonov (Horváth Szabolcs) érkezését, mintha az ő állítólagosan érdekfeszítő és lehengerlő személyisége kiszabadíthatná őket ebből a felőrlő semmiből, amelyben mindennapjaikat élik. Platonov érkezése azonban nemhogy feljavítaná az együtt eltöltött időt vagy akár egyesek számára az élet minőségét, jelenléte inkább bombaként hat ebben a szunnyadó ember-vulkánban. Ebbe a férfiba mintha nemtől és elkötelezettségtől függetlenül mindenki szerelmes volna, de Horváth Platonovja, bár vonzó és értelmes férfinak tűnik, ugyanakkor durva és arrogáns is, aki pocsékul bánik mindenkivel maga körül, aki tudatában van saját gyarlóságának, de aki ugyanúgy át is engedi magát a sodródásnak. Főbűne talán az, hogy a többiek számára valamiért egy jobb élet illúzióját jelenti, amibe szépen sorban belekapaszkodnak, hogy aztán még mélyebbre zuhanjanak. Vojnyicev (Viktor Balázs) mintegy kisgyermekként borul a lába elé és könyörög a feleségéért, Anna Petrovna vakon lohol utána és követeli a szerelmét, Marja (Tenki Dalma) naiv rajongással engedi magát megalázni, Szása (Boros Anna) pedig feltétlen bizalommal és tudattalanul engedi át férjét nők sora számára.

Valahogy mindenik színész másként jó ebben az előadásban. Piti Emőke Szofjája könnyes szemű, remegő hangú, mégis kemény nő, aki egyszerre lomha és élénk, végtelenül szerelmes és hidegen elutasító. Feketében jár, visszafogott kontyot hord, tekintetében düh és szomorúság vibrál. Kopek Janka Anna Petrovnaként egyszerre csitri és dáma, ahogyan mindenki felett bölcsen őrködik, de a saját dolgait tekintve lányosan naiv; mindegyre megalázza magát az érdektelen szerető Platonov előtt, de soha nem válik röhejessé, ő éhes ragadozó madár. A szigorú és okos Marja Tenki Dalma alakításában acélos, de könnyedén befolyásolható nő – mind a testében, mind pedig az előadás hálózatában úgy jár-kel, mint aki mindig mindenben idegen. Viktor Balázs Vojnyicevként magával ragadó fiú, aki egyetlen érintéstől összeomlik, a mimóza, a romlatlan gyermek, akitől mindenki csak elvesz, ameddig teljesen el nem fogy. Borsányi Dániel vén és unalmas Glagoljeve szánalomra méltó és szomorú öregúr, akinek mintha nem volna se helye, se dolga már ebben a világban. Rózsa Krisztián doktora az egyik legnagyobb meglepetés: míg az első felvonásban viccesen részeges, rosszfiús és morcos, addig a második felvonásban szigorú és szeretetteljesen dühös; az az ember, aki minden hibája és ballépése ellenére a fontos pillanatokban százszázalékosan jelen van. Aztán ott van Horváth Szabolcs, ez a szétszórt és koszos Platonov, akinek a szájából érthetetlen könnyedséggel jönnek a mondatok, és ugyanilyen természetesen cselekszik is, csak néha torpan meg, hogy elborzadjon saját magán. Gyáva és rámenős, bonyolult és felszínes, vonzó és undorító. És végül az előadás két legszerethetőbb alakja: Szása, aki Boros Anna alakításában önzetlen és jóhiszemű, mégis mélyen emberi, illetve Domokos Zsolt szomorú Oszipja, a számkivetett, aki néha be-benéz ebbe a világba, aki megvehető, de nem korrumpálható, és akit utálnak és agyonvernek, mert állítólag velejéig rossz ember volna, miközben ebben az Apátlanokban inkább olyan ő, mint egy furcsa angyal vagy rosszul tartott, de hűséges kutya.

A Cooltour kávézó fülledt esti termében négy ventilátor sem csillapítja azt a hevességet és fullasztó érzést, ami belengi az előadást. A hőség kifejezetten jót tesz az Apátlanoknak. Az általam Pesten látott hűvös tavaszi előadáshoz képest most minden és mindenki sokkal durvább és keményebb. Az első felvonás végén összeesik Glagoljev, és körülötte a nézők pár másodpercig azt nézik, vajon a melegtől ájult-e el a színész. A második felvonás végén a pisztoly nem a megszokott helyen van, a Szofját játszó Piti Emőke hirtelen nem találja, a hirtelen felindulás most már nem is annyira hirtelen, a színésznő (vagy Szofja) egy pillanatra hezitál, majd megtalálja a fegyvert, felveszi, egyet lő a földbe, majd Platonovra. Most nem is annyira a gyors tett és a hangos lövés miatt, hanem a totális zavartságtól rezzenek össze. Aztán sötét, egy pillanatra mintha megtorpanna az idő vagy a világ, valami, amitől hirtelen nem vagyok biztos ebben a vakságban, hogy mi történt, csak azt érzem, hogy feldúlt, szomorú, zavart vagyok én is. Az előadás fizikai közelsége is teszi, hogy szinte a lábam előtt történik minden, gyorsan átveszem a színészek rezdüléseit, látom az izzadságcseppeket a nyakukon, az ajkaik remegését két mondat között, a másik test után kapó kezeken az inakat, az ordibáló fejeken a dülledő ereket. Az Apátlanok egyszerre olvasható a testekből, hangokból, mozdulatokból, szagokból és fényekből, kívül-belül megtörténik mind a játszókban, mind pedig bennem. Ez is olyan előadás, ahol konkrétan érzem, nekem, a nézőnek is idő kell, ameddig levegőhöz jutok.