Adorjáni Panna: Mi fán terem a független?

A Játéktér 2013. tavaszi számából

Beszélgetés Imecs-Magdó Leventével (Váróterem Projekt) és Kelemen Kingával (Groundfloor Group) arról, hogy mit jelent független színházi alkotónak lenni Kolozsváron.

Váróterem: „Ha nem lett volna bennünk elég vakmerőség, éretlenség és a józan mérlegelés képességének teljes hiánya, akkor most nem lenne Váróterem Projekt.”

Kinek szól és milyen űrt tölt be Kolozsvár színházi palettáján a Váróterem Projekt?

Imecs-Magdó Levente: Kolozsvár egyetemi város, és a pezsgését egyértelműen az év nagy részében őt belakó diákságnak köszönheti. Ezt a nyári üres utcák szemléletesen bizonyítják. Amikor úgy döntöttünk, hogy független színházi társulatot hozunk létre, ez nagyon fontos szempont volt. A feltételezéseink beigazolódtak: a közönségünk túlnyomó része egyetemista. De természetesen igyekszünk mindenkihez szólni. Amikor a Váróterem létrejött, Kolozsváron nem volt – és tudtommal most sincs – színházi társulatként működő független csoport. Tehát mi voltunk az elsők, és ez már önmagában egy űrnek a betöltése. Az őszinteséghez azonban az is hozzátartozik, hogy nem voltak egyértelműen körvonalazott céljaink. Közvetlen színházat szerettünk volna létrehozni, ami nézőt és játszót egyaránt érdekel, ami fiatalosan, lendületesen és érthetően közelít a dolgokhoz, és cél volt az is, hogy új, szokatlan terekkel kísérletezzünk. De csak most, szűk három év után kezd kiderülni, hogy mi az, ami tulajdonképpen érdekel minket: és ez a szociális témák improvizációs feldolgozása. A Mit csináltál három évig? című előadásunk például az egyetemistákat célozza meg, a legújabb, cím nélküli előadásunk pedig a hajléktalan-kérdéssel foglalkozik. A végeredmény természetesen különböző, de a munkafolyamatban nagyon sok hasonlóság fedezhető fel. A jövőre nézve például a román-magyar vegyes házasság ígérkezik nagyon izgalmas színházi anyagnak. Emellett az idei és a jövő évadban Botos Bálintnak és Bertóti Johannának is bemutatjuk egy-egy drámáját. Ebből jó lenne hagyományt csinálni.

Váróterem Projekt – Mit csináltál három évig?
Fotó: archív

Teret biztosítotok a fiatal drámaíróknak, a legújabb előadásotokban pedig több új arcot is látni. Bővül a társulat? Vagy amolyan befogadó színházzá alakultok, ahol a főiskolából újonnan kikerült színészek, dramaturgok, rendezők kipróbálhatják magukat?

 IML: Rendkívül érzékeny kérdés. A célunk természetesen az, hogy egy egységes és viszonylag hosszú életű társulat jöjjön létre olyan emberekből, akik látnak lehetőséget az együttgondolkodásra és a közös fejlődésre. Ez szerintem kizárólag csak társulatban történhet meg. Viszont nagyon nehéz kivitelezni, többek között az anyagiak miatt is. Ez a munka nem jelent biztonságot, és senkitől sem várható el, hogy évekig önkénteskedjen. Még a szent színházért sem. A társulat viszont bővül. És igyekszünk lehetőség lenni a főiskolások számára a szakmában maradásra, mint ahogy annak idején a magunk számára is lehetőség voltunk.

Egy nagyváros esetében elengedhetetlen az, hogy sokféle művészeti élmény közül válogathassanak az érdeklődők. Nagyváros-e Kolozsvár ilyen értelemben?

IML: A mi esetünkben Kolozsvár nagyvárosnak bizonyult. Teljesen nyitott volt a közönség az első pillanattól kezdve, és az érdeklődés nem lankadt, sőt. A szakma és a kritika már keményebb dió – mindenki üdvözölte a kezdeményezésünket, viszont az éretlen kamasz fiataloknak kijáró vállveregetést még mindig nem tudták levetkőzni. Bár ezt minden bizonnyal megérdemeljük, hiszen nekik pont az a feladatuk, hogy utat mutassanak. Kolozsvár nyitottsága egyébként elsősorban a diákságnak köszönhető, bár kétségtelen, hogy ez ragadós, és most már az idősebb korosztályba tartozó értelmiségiek is eljárnak például az Ecsetgyárba. Ugyanakkor véleményem szerint a város kulturális befogadóképessége véges. Közel sem tartunk ott, mint mondjuk Budapest, ahol több mint száz színházi társulat működhet egyszerre. Bár most kicsit magunk ellen beszélek, hiszen nemrég lett saját munka- és játszóterünk a Brassai utca 5. szám alatt. Tény azonban, hogy erre hatalmas szükségünk volt: öt futó előadásunk van, és a díszletek már nem férnek el az otthoni garázsban.

Váróterem Projekt – Cím nélküli előadás
Fotó: Révész Rebeka

Bár már meghatároztad a célközönségeteket, de a témaköröket illetően az előadásaitok akár más rétegeket is érdekelhetnének. Hiszen mondhatjuk, hogy véges egy város kulturális befogadóképessége, de ilyenkor mindig elfeledkezünk egy jelentős százalékról, aki valamilyen okból kifolyólag (már) nem jár színházba. Például egy vegyes házasságban élő munkásember és családja – hogy az általad feldobott példára reflektáljak.

IML: Ez természetesen így van. Egyébként a rom-magyaros ötlet pont ebből a megfontolásból jutott eszébe, ha jól emlékszem Vetési Nándinak. Sokat agyaltunk például azon, hogy miként hozható be egy központi színházba a városi lakónegyedek, az ún. kártierek magyar ajkú lakossága. Rendkívül izgalmas kérdés, és nem is kivitelezhetetlen; persze nem számítunk arra, hogy majd kiürül a Monostor, amikor a Váróterem játszik. A Maratoni Sorsjátékunk jó példa erre. A Farkas utcában tartott tizenkét órás impró-előadás közönségnövekedést eredményezett: ismertebb lett a nevünk. S lévén, hogy nyáron játszottunk, a Kolozsvári Magyar Napok keretében, nemcsak egyetemisták, hanem tősgyökeres kolozsváriak is láthattak bennünket. Ugyanakkor a Bánk bán? Jelen! című tantermi előadásunknak egyértelmű célja a színházkedvelő közönségréteg szélesítése. Bízunk benne, hogy sikerül majd megnyernünk egy-két sulist a színháznak.

Hogyan él meg az a színházi alkotó, aki a függetlenek mellett teszi le a voksát?

IML: A függetlenkedés nem egy munkahely, a független színházi alkotó – és ez nagyon fontos – nem él meg a társulaton belül kifejtett munkájából. A munkát általában lelkesedés, hit és a sok pozitív visszajelzés teszi lehetővé, ami egyáltalán nem arányos a fizetséggel. Vagyis hogyha a befektetett munka mennyiségét tekintjük, akkor az, amit csinálunk, kimondottan munkahelynek mondható, a honorálás viszont általában elmarad. Ezért mindenkinek van egy civil foglalkozása is: vagyunk bábszínészek, rádiósok, felszolgálók, bébiszitterek, bentlakási nevelők, sőt sztriptíz bár menedzserei is (a félreértések elkerülése végett mondom, hogy a vetkőzős számok „megrendezése” a feladat, a „többi” nem). A társulat finanszírozása egyébként pályázatok útján történik. Fennállásunk három évében sokat fejlődtünk ebben is, idén már viszonylag jelentős összegekhez jutottunk hozzá. Ez viszont megint egy véges dolog – hiszen a pályázatok száma és a kiosztandó összeg is korlátozott –, illetve kockázatos is, mert mi van akkor, ha nem nyerünk. Ugyanakkor a pályázati pénzek a produkciós költségeket fedezik, illetve mindenkinek szolgáltatnak egy kis zsebpénzt. De hogy az új tér fenntartási költségeit miből fogjuk állni, arra én is kíváncsi vagyok. Kidolgozásifélben van egy tervünk, amely kifejezetten a tér felújításával és fenntartásával foglalkozik, és amely támogatásokra, adományokra alapoz. Az már alkotón múlik, hogy elkötelezi-e magát egy független társulat mellett. Mi megtettük. Ha nem lett volna bennünk elég vakmerőség, éretlenség és a józan mérlegelés képességének teljes hiánya, akkor most nem lenne Váróterem Projekt. Csepei Zsolt barátomat idézem, aki egy hasonló kérdésre azt a választ adta, hogyha „az ember szerelmes lesz valakibe, nem azon gondolkodik, hogy mit csinál, ha majd nem lesz az”. S főleg nem, ha már három éve az.

Váróterem Projekt – Bánk bán? Jelen!
Fotó: K.B.G.

Beszéljünk az új játszóhelyről. Az ember azt hinné, hogy valami jó kis pénzhez jutottatok hirtelen, másrészt ez azt is jelzi, hogy megállapodtatok, nem akartok eltűnni. Amikor támogatásokról, adományokról beszélsz a tér kapcsán, akkor mire gondolsz? Hiszen a közönségeteknek valószínűleg még a belépőjegy kifizetése is gondot okozhat.

IML: Kis pénz az lett, ezért is mertünk belevágni, de nem látjuk ennek az egésznek a végét. A meglévő összeg pedig vajmi kevésre elég. Talán az elindulásra. Talán. Fontos tisztázni, hogy a felújítandó teret nem akarjuk teljesen kisajátítani. Rengeteg lehetőség rejlik egy ilyen központi fekvésű, közel 300 négyzetméteres térben. Ez a tér az egész kolozsvári közösségnek hasznára válhat. A kérdéseidre ugyanakkor nem tudok válaszolni. Remélem, fél év múlva bölcsebb leszek, és gazdagabb.

Groundfloor Group: „Tulajdonképpen az előadásaink azoknak szólnak, akik megteszik azt a néhány száz lépést a központtól az Ecsetgyárig, és ez akár szimbolikusan is értendő.”

Kinek szól és milyen űrt tölt be Kolozsvár színházi palettáján a Groundfloor Group?

Kelemen Kinga: Azért nehéz erre válaszolni, mert nem a többiekhez képest „pozicionáljuk” magunkat. Persze el lehet mondani rólunk, hogy függetlenek vagyunk, ami több mindent jelent. Például azt, hogy nincs fenntartónk, vagy azt, hogy nincs állandó támogatásunk, vagy hogy sok – főként önkéntes – munkával működtetjük az egyesületet, meg azt is, hogy nem mondja meg senki, hogy mit kell csinálnunk. Ha meggyőzünk egy támogatót egy-egy ötlet izgalmasságáról, megvalósíthatóságáról, ha sikerül sikeresen pályáznunk, akkor vannak programjaink, ha pedig nem, akkor nincsenek. Egyszerre vagyunk kiszolgáltatottak és szabadok. Visszatérve a kérdésedre, hogy kinek szól… Tulajdonképpen az előadásaink azoknak szólnak, akik megteszik azt a néhány száz lépést a központtól az Ecsetgyárig, és ez akár szimbolikusan is értendő. Azok számára, akik a városközpontban kínált kultúra mellett a perifériára is kíváncsiak, az újra, a másra, a kortárs megközelítésre. Az előadások mellett workshopokat is szervezünk, amelyek egyrészt a színházi profiknak szólnak: színészeknek, táncosoknak, rendezőknek, koreográfusoknak. Másrészt pedig a táncolni vágyó nagyközönségnek: ilyenek például a kontakt improvizációs programjaink. A kontakt-tánc egyetlen romániai fesztiválját egyébként 2006 óta szervezzük, ez Trans-Contact néven vonult be a köztudatba.

GroundFloor Group – Trans-Contact
Fotó: Bartha Lóránd

Nagyon tetszik az Ecsetgyárba való kilépés mint a mainstream művészeti élménytől való eltávolodás metaforája. Szükséges valamiféle „közönségnevelés” ahhoz, hogy a potenciális közönség kilépjen a megszokott mederből?

KK: Úgy gondolom, hogy a közönséget nem kell nevelni. Legalábbis nem abban az értelemben, hogy egyirányú közléssel mi, a művészek megmondjuk a tutit, amit ő megért, és ezáltal majd jobb ember lesz. Ez nagyon távol áll attól, amit mi csinálunk. A „nevelés” sokkal inkább a másik irányból, felőlük érkezik. Ez talán demagógnak is hangozhat… mondok egy példát. A tavaly volt egy projektünk: ötször játszottuk el a Dívák című előadásunkat, öt különböző közönségrétegnek, majd szociológusok segítségével, egy előre megírt forgatókönyv alapján beszélgettünk a látottakról a közönséggel. Hatalmas élmény volt, szinte leírhatatlan. Nem az volt feltétlenül az érdekes, hogy hogyan „olvasták” az előadást, hanem az, hogy hogyan szembesültünk estéről estére alkotókként azzal, hogy mennyire egyéni minden befogadási folyamat. Nagyon tanulságos és izgalmas munka volt.

Hogyan lehet hasznosítani az ilyen típusú élményeket a színházcsinálásban?

KK: Ez a projekt rendesen kizökkentett bennünket az intellektuális burokból. Az őszinte és nyers erő, amellyel például a 16–18 éves fiatalok nézték, és kommentálták a látottakat előadás közben, ha úgy tetszik, „élőben” – igen megrázó volt. El kellett gondolkodnunk arról, hogy mit is jelent a színház azok számára, akik először találkoznak vele. És arról is, hogy hogyan fogadjuk be művészként azt az élő, szerves reakciót, ami teljesen mentes a megszokott és elvárt színházba járási kliséktől. Ez a közönség nem csendben ülve nézte végig az előadást, hanem folyamatosan és hangosan kommentált, beszólt, fütyölt. Olyan energiacserék voltak a nézők és játszók között, hogy megállt a kés a levegőben, és nem voltunk biztosak benne, hogy sikerül végigjátszani. Egy ilyen élmény után másként játszik a színész, és másként rendez a rendező, hiszen kikerül az intellektuális komfortzónából. És ez nagyon jó.

GroundFloor Group – Dívák
Fotó: Révész Rebeka

Egy nagyváros esetében elengedhetetlen az, hogy sokféle művészeti élmény közül válogathassanak az érdeklődők. Nagyváros-e Kolozsvár ilyen értelemben?

KK: Kolozsvár kulturális sokszínűség szempontjából izgalmas város. Kínálat van, és a közönség is egyre inkább felzárkózik. A városban zajló nagy nemzetközi fesztiválok, a TIFF, a Temps d’Image, az Interferenciák telt házasok voltak az idén. Nagy ajándék, hogy ezek vannak, referenciát jelentenek a saját munkáinkhoz is. De hogy a fesztiválokon kívül van-e élet, van-e közönség az előadásokra, van-e érdeklődés, az nagyon változó. És nagyban függ attól, hogy van-e ereje és erőforrása egy szervezetnek láthatóvá tenni magát a programokkal túlzsúfolt Kolozsváron. Október-november környékén volt olyan időszak, amikor négy-öt kulturális rendezvény zajlott ugyanazon az estén. Nem mondhatom, hogy könnyű ebből kitűnni.

Hogyan él meg az a színházi alkotó, aki a függetlenek mellett teszi le a voksát?

KK: Hogy miből él a független színházi alkotó, az egy jó kérdés. Nem a független színházi létből, ez eléggé egyértelmű. Persze, helyzete válogatja. De úgy vettem észre, hogy a tendencia az – és itt a színészekről, táncosokról beszélek –, hogy van egy állandó munkahelyük, amely néha kapcsolódhat a szakmához, de gyakran nagyon távol áll tőle, és szabad idejükben „függetlenkednek”. Sikeres pályázás esetén pénzért, kevésbé sikeres pályázás esetén pedig kreatív lendületből. A rendezők és koreográfusok esete más, ők eleve szabadabban mozognak, hiszen ha alkalmazottai is egy-egy színháznak, a kötelező penzum lejártával bárhol dolgozhatnak. A színészek ebből a szempontból kötöttebbek. Nehezebb is őket egyeztetni.

Mit gondolsz, a jövőben lesz-e változás ezeket a nehézségeket illetően?

KK: Nem tudnám megjósolni, hogy lesz-e változás, és ha igen, milyen irányba. Inkább abban reménykedem, hogy minden marad úgy, ahogy van, és nem lesz rosszabb. A pályázati rendszer, legalábbis a romániai Nemzeti Kulturális Alap (Administraţia Fondului Cultural Naţional) a maga hibáival és hiányosságaival együtt elég jól működött eddig. A tavaly nyáron sürgősségi eljárással meghozott kormányrendelet viszont gyakorlatilag az Alap igazgatóságának pénzügyi függetlenségét szüntette meg azzal, hogy a szerencsejátékokból származó illetéket, az Alap bevételének 90–95 százalékát a központi költségvetéshez kapcsolta. Ezáltal pedig közvetlenül veszélyeztetik a független alkotók számára elérhető pályázati forrásokat. A politikusok irányából érkező ígéretek értéke pedig kontextus-függő. És ott van a Román Kulturális Intézet (ICR) vezetőségváltása körüli botrány, valamint az új vezetőség által meghatározott irányelvek… Elolvasásukkor az lehet az ember érzése, hogy húsz évet léptünk vissza az időben.

GroundFloor Group – Trans-Contact
Fotó: Balázs Balla

 Milyen volna az ideális közeg a független színházi alkotók számára?

 KK: Azt hiszem, ez szorosan összekapcsolódik a társadalom higiéniájával, ha lehet ilyet mondani. Ideális esetben a kortárs alkotót – akár független, akár nem – azért szereti a közönség, és azért tiszteli a környezete, mert radikális, kényelmetlen, aktuális, izgalmas és nem utolsósorban hiteles. Kevésbé higiénikus környezetben mindezekért üldözi. Csak ezután jönnek a konkrét alkotási folyamat elősegítői: egy átlátható(bb) kritériumokkal bíró támogatási rendszer, egy, a magáncégek hathatósabb támogatását elősegítő törvényes keret, elérhető infrastruktúra és hasonlók.

Mik a tervek 2013-ra?

 KK: Mindenképp szeretnénk a Trans-Contact fesztivált idén is megrendezni, ez lesz a nyolcadik kiadás. Továbbra is játsszuk a Post.Sync és a Dívák előadásokat, remélhetőleg majd utazunk is velük. És mindeközben gőzerővel készülünk egy új előadással. Illetve koprodukciós partnerei vagyunk egy izgalmas nemzetközi projektnek, amely remélhetőleg befut a Kultúra keretprogram idén támogatott projektjei közé.

 Erről a nemzetközi projektről, ha szabad, mesélsz egy kicsit?

 KK: A projekt neve Solihendas, és egy közönséggel, színházzal és közterekkel kapcsolatos interaktív projekt, amelynek partnerségi ajánlata a budapesti Mu Színházon keresztül érkezett a Franciaországban élő Cserháti Gabriella rendezőtől. A partnereink között francia, görög, magyar illetve holland alkotók és csoportosulások is találhatók, és a projekt részeként megalkotunk egy képzeletbeli közös nyelvet, amelyen „titkos” színházi előadásokat fogunk létrehozni. Talán ennyi elég is lesz az érdeklődés felkeltéséhez.