Adorjáni Panna: Kritika, halál, szórakozás

Adorjáni Panna: Kritika, halál, szórakozás

Kisvárdai fesztivál(napló), június 24.

Fotó: Szkárossy Zsuzsa

Könnyebben megy a felkelés, sikerült belezötykölődnöm ebbe a furcsa görbenapos menetbe, sőt, tegnap még egy sör is belefért az éjszakába. Igazi luxus, és kicsit lelkifurdalásom is volt, hogy biztos nem csinálok valamit jól, ha ilyenekre van időm.

A szakmain aztán meg is kapom a magamét, bár nem a sörözésért, hanem egy kritikámért, ami a bírált előadás alkotójában nagyon mély nyomokat hagyott. Kissé heves vitában próbáljuk megérteni egymást, közben és utána egész nap erről gondolkodom, és megpróbálom megérteni, hogy mi is történt.Nem fogalmazom megfelelően, megmondó vagyok vagy esetleg túlságosan szigorú és kemény? Hogyan lehet vajon úgy megfogalmazni a bírálatot, hogy az alkotó el tudja fogadni – ha mást nem, a különböző nézőpontot? Ilyen gondolatok kavarognak bennem, miközben igyekszem elengedni azt a bántó hangvételt, amivel a számonkérés társult. Utána sokat beszélgetünk még erről, főleg Ritával, aki megfogalmazza számomra a nap tanulságát, amibe mindezek után bele tudok kapaszkodni: soha nem tudjuk megváltoztatni a másikat, hanem mindig csak magunkat, azt, ahogyan a különféle helyzetekben viselkedünk, és ahogyan az emberekkel kommunikálunk.

Délután a szabadkaiak játszanak. A halál nem bicikli (hogy ellopják tőled) c. előadásnak már a címe is nagyon tetszik. Vicces és költői, ironikus és mélyen igaz. És ilyen az előadás is. Mindig üdítő kortárs darabot látni színpadon, Biljana Srbljanović szövege pedig az egyszerű vonalvezetésével, feszes ritmusával és kifinomult humorával egyszerre juttatja eszembe a német és román kortárs drámákat. Jó nézni a színészeket is, süt róluk, hogy remekül érzik magukat ezekben a szerepekben, vagy talán a karakterek időbeni és kulturális közelsége miatt tudnak szinte kivétel nélkül hitelesek lenni. Akkor a legjobbak, amikor mernek kevesek lenni: nem ismerem behatóan a szerbiai magyar színészképzést, de az bizonyos, hogy a magyar színházi kultúrától némileg távol áll ez a szinte már filmes közvetlenség és laza visszafogottság. Nálunk a románok csinálnak ilyet (filmben főleg, de színházban is), ezért arra tippelek, hogy az előadásban ez a szerb szöveg és rendezés (Tanja Miletić Oručević)jótékony hatásának tudható be. Az előadás után többekkel beszélgetünk arról, hogy miről is szólt ez a dolog, és páran említik, hogy üresnek és semmitmondónak érezték a produkciót. Izgalmas kérdés, hogy mit várunk el attól az előadástól, amire beülünk, és hogy kinek mi jelenti a valamit: A halál nem bicikli kis történetrészleteken keresztül beszél az emberi kapcsolatok sikertelenségéről és a családok lehetetlenségéről anélkül, hogy egyértelmű választ vagy gondolatot fogalmazna meg minderről. Számomra ez tulajdonképpen elegendő: néha elég csak nézni, mint aki kibámul a világba vagy bebámul a saját nyavalyás életébe, és közben szabadon elmélkedik arról, amit éppen lát. Ez a kicsi dolgok színháza, ami nem gondolja magáról, hogy meg lehetne bármit is egyértelműen fogalmazni, és ezért a nézőt sem áltatja holmi „örökérvényű”mondandóval.

A csíki Játékszín A revizorát ma este kénytelen vagyok kihagyni, mert dolgoznom kell (A revizorrról írott kritikánkat, illetve a beszámolót a szakmai beszélgetésről elolvashatják a Kisvárdai lapokban – szerk. megj.), illetve el szeretném érni az esti Portugált, ami furcsamód a várszínházas előadások közül eleddig talán a legsikeresebb. Pedig azt gondolnánk, hogy nem lehetkönnyű felülmúlni a Székely Csaba-féle Hogyne, drágám! tapsos sikerét vagy a stílusosan parádés Római vakációt. És, állítólag térdcsapkodósan frenetikus volt az Ilja próféta is, amelyről én ugyancsak lemaradtam. A Portugált a Kassai Thália SzínházDudás Péter rendezésében palócos akcentussal mutatta be. Irgács átkerül Szlovákiába, ahogyan Pestből is gyakranKassa lesz. Nem tudom, hogy én vagyok túl fáradt vagy szerencsétlen helyen ülök a Várszínházban, de az akcentus miatt a poénok jelentős részéről lemaradok. Nehezen kapcsolódom be, és bár egyértelműen érzem azt, ahogy a közönség együtt hömpölyög az előadással, és már-már szinte előre nevet, én mindegyre kimaradok a szórakozásukból. Nehéz azt is eldöntenem, hogy az Omega-dalok, amelyek a jelenetközöket kitöltik, ironikus gesztusként értendőek vagy sem, hiszen maga a darab alapvetően a nevetségességre épül. Mindenesetre,ha én nem is tudok vele menni, a közönség nagyon veszi minden pillanatát, olyannyira, hogy bele-beletapsolnak, a végén állva éljeneznek, az egyik színésznőnekpedig még virágot is hajítanak. Engem viszont nem hagy nyugodni a gondolat, hogy ez a darab/előadás mégiscsak arról szól, hogy a pesti/kassai srác lemegy falura, elcsavarja egy „buta” vidéki lány fejét, majd otthagyja őt, mert elvégre miért is kéne foglalkoznia egy ilyen uncsi csajjal. És utána jön városról afelesége, akivel a „buta falusi liba”jól összeverekedik, egymást csapkodják és visibálnak hozzá. Ez a jelenet pontosan felmutatja a főváros-vidék ellentét elitista narratíváját, amely a darab szervezőelve, és amelyet az előadás egyébként megkísérel fölülírni. Többé-kevésbé sikeresen.