Adorjáni Panna: Jobb-e a művészet a beszélgetésnél?

Adorjáni Panna: Jobb-e a művészet a beszélgetésnél?

A Játéktér 2014. téli számából

Interjú Wendy Lathrop Meyerrel

Wendy Lathrop Meyer Los Angeles-i születésű norvég–amerikai drámatanár, a norvégiai Hedmark University College docense. 2005-től 2011-ig az ún. Norad Programme in Arts and Education keretében Tanzániában tanított közösségi művészetet a marangui tanárképző főiskolán. Jelenleg a főiskola és a Dar es Salaam-i Egyetem Szép- és Színművészeti Tanszékével közösen egy újabb projekten dolgozik, amelynek célja a színművészet és kulturális nevelés feljavítása Tanzániában. Az interjúban többnyire az alkalmazott színházi munkáról és a tanzániai projektekről beszélgettünk.

Hogyan kerül egy norvég–amerikai drámatanár Afrikába?

1998-ban voltam először Afrikában egy bizonyos IDEA-konferencián (International Drama and Theatre in Education Association), ott rengeteg izgalmas előadást láttam, és akkor úgy döntöttem, hogy nem láttam eleget, vissza szeretnék térni. 2003-ban aztán a férjemmel meglátogattuk a barátainkat a Kilimandzsáró tövében levő Maranguban. Akkor bukkantam rá egy tanárképző főiskolára, ami azért izgalmas, mert én magam is tanárok képzésével foglalkozom. Kiderült, hogy a suliban nem volt semmilyen színházművészettel vagy drámával kapcsolatos óra, ezért megkérdeztem, hogy mit szólnának ahhoz, ha tartanék nekik egy workshopot legközelebb, amikor jövök. Egy év múlva, 2004-ben mentem vissza, és megtartottam a műhelyt: a HIV-vírus és az AIDS megelőzése volt a téma. 2005-től 2011-ig a Norad-program (Norwegian Aid for Development Abroad) keretében tanítottam rendszeresen a tanárképzőben, azóta pedig az egyetemem (Hedmark University College, Norvégia) támogatásával folytatok ugyanott a kutatást-fejlesztést. Amikor a hedmarki egyetemen a Norad-program egyik bizottsági tagjával az afrikai terveimről beszélgettem, elmondta, hogy a programban részt vevő számos projekt közül egy sem foglalkozik a tanárok művészeti képzésével. Egy dolog kinevelni egy művészt, és teljesen más dolog az, hogy ezt a tudást hogyan tudod átadni a következő generációnak, és az is jó kérdés, hogy hogyan tartható fenn a művészeti képzés, ha nem foglalkozunk a tanárok képesítésével. Úgyhogy amikor 2005-ben én is jelentkeztem a programba, úgy éreztem, teljesen új világ nyílik meg előttem. Ami mindebben a legjobban izgatott, az a kommunikáció, talán pont azért, mert jómagam is idegen vagyok Norvégiában.[1] Számomra ez a legfontosabb kérdés: hogyan tudjuk felhasználni a művészetet arra, hogy különféle problémákról beszéljünk? Jobb-e a művészet a beszélgetésnél?

Az alkalmazott színházról sokszor még a színházközelieknek is felületes a tudása, és többen gondolják azt, hogy ez kevesebb, mint a „rendes” színház. Mit gondol erről a különbségtételről?

Eleinte tanárképzéssel és gyermekek tanításával foglalkoztam, majd egy meghosszabbított mesterképzés során szakosodtam gyermekszínházra. Pályám során iskolákban, óvodákban, szakmabeliekkel is sokat dolgoztam már, és elmondhatom, hogy Norvégiában is különbséget tesznek azok között, akik egyetemen tanulják a színészetet, rendezést vagy táncot és azok között, akik elsősorban tanárok és a pedagógiai munkájukban használják a színházat. Azt gondolom, hogy ez a két csoport bizonyos értelemben ugyanazt, más értelemben ugyanakkor valami teljesen különbözőt ért a művészet alatt. Régóta és sok vita folyik arról, hogy kinek áll jogában gyakorolni a színházat, illetve másokat tanítani, és sokan vélekednek úgy, hogy ha a színházat alkalmazod valamire, akkor csak eszközként használod, ezért a művészet eltűnik belőle.

Ön szerint ez igaz?

A művészet nekem örömet okoz, ezért soha nem fogom csupán eszközként használni. De tegyük fel, hogy elvégeztem egy alkalmazott színházi képzést és tanár vagyok, de nincs túl mély ismeretem a művészetekről. Ebben az esetben csakis eszközszerűen használhatom a színházat, hiszen soha nem tanultam másként. Bizonyos mértékben egyet tudok azzal érteni, hogy ha nincs elég tapasztalatod, akkor ez megtörténhet.

A kérdés tehát az, hogy kevesebbek-e azok a színházi nevelési programok, amelyeket olyan tanárok vezetnek, akiknek nincs túl sok művészeti tapasztalatuk?

Igen.

Megfelelőbb tehát a művészet felől közelíteni a dologhoz?

A színházi tapasztalat esztétikai, érzéki. Ha nem látod értelmét annak, hogy ezen a médiumon, játék és interakció által átérezz valamit, akkor az élmény nem lesz esztétikai, a médium pedig csak eszköz marad. Így szerintem elveszíti az értelmét. Azt gondolom, hogy a tanároknak el kell kissé engedniük a pedagógiai szakértelmüket és a tanításról való gondolataikat, és helyette a színházból merítkezve kellene újrakezdeniük a munkát. Szerintem ez működik.

Hogy néz ki egy ilyen színházi nevelési program Tanzániában?

2004-ben, amikor az AIDS és HIV kapcsán először dolgoztam Tanzániában, kis jeleneteket csináltunk, amelyek az ott élők valóságából és elgondolásaiból merítettek. A legfontosabb tanulság ebben a szakmában, hogy ugyan te rendelkezel az eszközökkel, a történetet ők írják. Nem az a cél, hogy én valamit elültessek a fejükben, vagy meggyőzzem őket, hogy azt csinálják, amit én mondok, hanem sokkal inkább az, hogy elbeszélgessek velük, megnyíljak a számukra és meghallgassam a történeteiket. Rengeteg nonprofit szervezet dolgozik Afrikában, sok közülük művészeti is, akik például egészséges életmódról vagy biztonságos szexről próbálnak az ott élőkkel kommunikálni. De ha úgy közelítesz egy közösséghez, hogy te jobban tudod, mint ők, akkor nem fogsz sokra jutni. Az általunk is gyakorolt közösségi művészet lényege a következő: egyrészt hangot adni a közösség tagjainak, hogy a művészeten keresztül a saját problémáikról beszélhessenek, másrészt valamely régi kultúra felélesztésében segédkezni. A globalizáció hatására Tanzániában mára nagyon eltünedeztek a kulturális gyakorlatok. Az országban legalább százhúsz törzs él, valamikor mindeniknek saját nyelve és rituáléi voltak. Amikor 1961-ben Julius Nyerere felmentette az országot, akkor eltörölte a törzsfőnökséget, és úgy döntött, hogy egyetlen hivatalos nyelve lesz az országnak, a szuahéli. Ez egyrészt azt jelentette, hogy a többi afrikai országgal ellentétben, ahol a törzsek állandó harcban vannak egymással, Tanzániában a törzsfőnökök szinte teljesen elveszítették a hatalmukat; másrészt viszont a szuahéli nyelv hivatalossá tételének köszönhetően az elmúlt ötven év alatt a kulturális gyakorlatok egyre kevésbé vannak jelen, kiváltképpen az olyan közösségekben, ahol a művészi rituálékat hagyományozódás által sajátítja el a fiatalabb generáció az idősebbektől. A Kilimandzsáró környékén élő csagáknak van egy iringi nevezetű táncuk, amit rendszerint egy idősebb tanít meg egy fiatalabb generációbelinek, és ez a tánc ma például kihalófélben van. Vannak ugyanakkor bizonyos történetek, amelyeket valamilyen babona miatt csak az őshonos nyelven lehet elmondani, vagyis nem szabad szuahélire lefordítani. Ezekből és az ehhez hasonló esetekből nagyon korán kiderült számunkra az, hogy a tanzániai művészet és kultúra igencsak bizonytalan állapotban van, ápolására nem szentelnek elegendő figyelmet sem a családban, sem pedig az iskolákban. Egyrészt tehát megkíséreltünk segíteni a kultúra helyreállításában, másrészt kezelni próbáltunk egyéb figyelemre méltó területeket a színház és a dráma segítségével. Mára tizenöt egyetemet végzett tanárt képeztünk ki, akik most már maguk is taníthatják a színházi nevelést. A projekt másik kézzelfogható eredménye, hogy 2011-ben újból bevezették a színházat a tanárképzőbe és az ugyanitt működő általános iskolába.

 Milyen módszerekkel közelíti meg a közösségben felvetődő problémákat?

 A módszerem középpontjában a játék áll. A játék feloldja a feszültségeket, az emberek ellazulnak, szabadjára engedik a kreativitásukat. A lényeg, hogy olyan feladatot kapjanak, amit itt és most kell teljesíteni, hogy ne kezdhessenek el azon gondolkodni, hogy mit szeretnének csinálni. Sokat táncolunk is egy ilyen csoporttal, mert a tánc műfajilag sokkal közelebb áll hozzájuk, mint az európai színjátszás, amit eleinte nem is nagyon értettek, és ez megnehezítette az előadások befogadását. A foglalkozásokon pedig sokat kérdezek tőlük, és van olyan, hogy egyáltalán nem tudnak válaszolni, de nem azért, mert nem tudják a választ, hanem mert valószínűleg még sosem gondolkodtak el rajta. De az is megeshet, hogy valami magánéleti dologra kérdezek rá: a szex például még mindig tabunak számít, az iskolákban sincs semmiféle szexuális nevelés. A csodálatos tehát az, amikor ezeken a játékokon keresztül úgy beszélünk a szexről, hogy nem a szexről beszélünk, hanem mondjuk arról, mitől szenvednek a nők. Erre az egyik lehetséges válasz az, hogy a nem kívánt terhességtől, ami hatalmas probléma Afrikában. Rengeteg lány hagyja abba az egyetemet a nem kívánt terhesség miatt: aki terhes lesz, azt automatikusan kidobják az iskolából, és utána már nem mehet vissza. Nagyon nőellenes környezet ez. És soha nem lehet tudni, hogy a nem biztonságos szex miatt történt, vagy mert megerőszakolták őket. Gyakori az incesztus is a családban. Szóval, ha a téma a nem kívánt terhesség, akkor körbenézünk, hogy milyen egyéb dolgok kapcsolódnak hozzá. Ilyenkor például folyamatdráma (processdrama) vagy tanár szerepben (teacher in a role) módszerekkel dolgozom. Az utóbbi esetében a tanár felveszi a történet egyik kulcsszereplőjének a szerepét, és így próbálja rávenni a csoport tagjait, hogy reagáljanak. Egyszer megkíséreltünk feldolgozni egy ilyen történetet: akkor fórumszínházzal (forumtheatre) kezdtünk, úgy próbáltunk megoldásokat találni a helyzetre. Az érintett személy egyébként maga is tanár volt, a csoport egyik tagja. De bármiről is beszéltünk, semmi nem működött, hiszen tudtuk, hogy mindenképpen kiteszik az iskolából. Hiába próbáltunk arról beszélni, hogy mit tehet ilyenkor egy tanár, mert a válasz az, hogy semmit. Arra a következtetésre jutottam, hogy vagy azt mondom, ez ennyi volt, nincs megoldás erre a problémára, foglalkozzunk inkább valami egyébbel, vagy megpróbálok másik utat találni. Ebben a helyzetben nagyon fontos volt a tapasztalatom, az, hogy nem csak eszközként használom a színházat. Úgy döntöttem, módszert váltok. Másnap tanár szerepben-t játszottunk: én voltam a lány, az elnyomott, a többiek pedig a barátaim. Elkezdtünk arról beszélgetni, vajon én mit tehetnék, hogyan tudnék javítani a helyzetemen, és hirtelen azok az emberek, akik előző nap teljesen tanácstalanok voltak, elkezdtek ötletekkel előrukkolni, építőek és kreatívak lettek. Nagyon jó élmény volt.

Volt olyan téma, amiről nem tudott velük beszélgetni? Például mert kulturálisan megközelíthetetlennek bizonyult vagy annyira súlyos volt?

Nem tudom, mert soha nem kérdeztem meg, hogy miről beszélhetünk. De az én európaiságommal és az ő afrikaiságukkal kapcsolatban az első és legnagyobb akadály a tény, hogy ott vagyok; a jelenlétem ebben a közösségben. De a lányok szerepeltetése is nagyon körülményesnek bizonyult eleinte. Ha például az egyik lány prostituáltat játszott, akkor a közönségből rászóltak, hogy „rossz lány, menj haza”. Nem értették, hogy amit látnak, színház és nem valóság. A másik nehézség egy olyan előadáshoz kapcsolódik, amit egy kórház felkérésére csináltunk, és amiben kritikával illettük az ott dolgozókat, akik természetesen nagyon megsértődtek emiatt. A kórház ráadásul a lutheránus egyház fenntartása alá tartozott, az egyházaknak pedig ezekben a térségekben igen nagy hatalmuk van. Ugyanakkor rengeteg pénz megy át egy ilyen intézményen a nonprofit egyesületek révén, ami rendszerint eltűnik a vezetők zsebeiben ahelyett, hogy eljutna oda, ahova küldik. Korrupció. Erről beszélni talán a legnagyobb kihívás. A megoldás az, hogy olyan vagy, mint egy kígyó: bemutatod a helyzetet, hogy az emberek rálássanak arra, ami történik, de nem mutogatsz senkire ujjal. Mindig okosabbnak kell lenni annál, mint letámadni őket azért, amit csinálnak.

Hogyan mérhető egy-egy program eredményessége?

A közösségi művészet lényege, hogy olyasmiről szóljon, ami felkavaró a közösség számára, ezért a témákat mindig ők hozzák. Az előadások egyébként rendszerint tánccal kezdődnek, azután két-három komikus jelenet következik, amik stílusukban és a karaktereket illetően a commedia dell’artéra hasonlítanak, és csak ezután kezdődik el a tulajdonképpeni előadás. Ugyanaz a koncepció, mint a vásári komédiásoknál, akik énekkel és játékkal hívják össze a piacon tartózkodókat. Ha egy ilyen előadás vitákat és beszélgetéseket vált ki a közösségből, akkor tulajdonképpen eléri a célját, és ha a beszélgetés elkezdődött, akkor máris történt valamilyen változás. De mindig be kellett vallanom magamnak, hogy ebben az életben egymagam nem tudom Tanzániát megváltoztatni, csak segíteni tudom néhányukat abban, hogy másképpen gondolkozzanak és bizonyos dolgokban lépni tudjanak. Ami most a legfőképpen izgat, hogy az iskolai rendszerben a gyerekeknek lehetőségük legyen erre a másfajta tanulásra. A tanzániai oktatás egyébként nagyon frontális, abból áll, hogy a tanár, akinek teljes hatalma van, beszél a diákokhoz, akik egyáltalán nem aktívak az órákon. Azok, akik részt vesznek a mi foglalkozásainkon, öntudatosabbak, magabiztosabbak lesznek: nem félnek nagy közönség előtt játszani, a lányok pedig, akik eleinte alig mertek játszani, most már bátran kiállnak beszélni, viccesek és izgalmasak. Amikor ezt látom, azt gondolom, hogy igen, itt történt valami, erősebbekké tettük ezeket a lányokat.

Mik a tervei a jövőre? Mi a következő lépés?

A művészeti oktatás helyzete igencsak problematikus Tanzániában, mert nem tanítják az iskolákban, ezért a diákok nem választják ezt a tantárgyat az egyetemen sem, következésképpen az egyetemek nem fognak ösztöndíjakat kiírni erre a témára. Ez így működik Afrikában. De hogy is akarna valaki olyasmiről tanulni, amiről nem tudja, micsoda? Most a legnagyobb kérdés a számomra, hogy hogyan lehetne ezen változtatni. A kezdeményezésünket, hogy visszaiktassák a tanrendbe a művészeti oktatást és a színházat, ki szeretnénk terjeszteni más iskolákra is. Van még egy iskola, ahol ismét tartanak ilyen órákat, ott egy volt növendékem tanít. Így kezdődik: azok, akik részt vettek a mi képzéseinken, most valamilyen formában folytatni szeretnék és fogják, és ha szerencsések vagyunk, 2015 februárjában kezdődik egy újabb projektünk, ami pont ezt tűzi ki célul. Nem hiszek abban a típusú külföldi segélyben, amikor egy egyesület három-öt évre odamegy, majd a projekt végeztével elhagyja a térséget. Ez nem így működik. Csak akkor lehet bármilyen hatást elérni, ha hosszú távon gondolkodsz. És bár lehet, hogy nem mindig jó ötlet Afrikába mennem, mégis azt érzem, hogy folytatnom kell, sőt, másokat is be kell vonnom ebbe a munkába. Hogy ne hagyjuk őket magukra. Még van néhány olyan egyesület, akik tíz-tizenöt éve dolgoznak a térségben, de egyik sem művészeti. Ugyanakkor hozzá kell tennem azt is, hogy nekem jó dolgom van, hiszen az egyetem támogat ebben a munkában: amit én csinálok, az tulajdonképpen a tudományos kutatómunkám része. Egyfelől a szívem odahúz, másfelől viszont a hátam mögött van egy intézmény. Ez nagyon sokat jelent, és tekintélyt is ad. Az emberek látják, hogy ki vagyok, honnan jövök, és hogy komolyan gondolom.

_______________________________

[1] Wendy Lathrop Meyer Amerikában született, gyerekkorától él Norvégiában. (szerk. megj.)