Adorjáni Panna: Idegennek lenni

25. THEALTER (Szabad Színházak Nemzetközi Találkozója), Szeged

Fotó: Révész Róbert

A fesztivál első napján két olyan előadást nézek, amit már láttam. Az egyikre azért ülök be ismét, mert hírlik, hogy dolgoztak még rajta, és kíváncsi vagyok, hogyan változott. A másodikra pedig azért, mert az első megnézés után teljes zavarban távoztam a színházból. Ez a második esélyek napja, ugyanakkor lehetőség a mélyebb megértésre. Akkor is, ha a végső ítélet kimenetelét közvetlenül nem befolyásolja, az értelmezés árnyalását annál inkább. Az elsőről, a Bojan Jablanovec rendezte Manipulációkról végül úgy érzem, nem tudok többet mondani, mint amit a TESZT kapcsán a Színház folyóirat augusztusi számába írt kritikámban megfogalmaztam. Alább viszont a második előadás, az újvidéki Bánk bán újranézésének eredménye.

Urbán András Bánk bánja radikálisan újraírja a Katona József-drámát. Ennek eredményeképpen a lehető legszűkebbre meghúzott darab alig két óra alatt és szünet nélkül úgy megy le, hogy még arra is marad idő, hogy népdalokat, operett-dalokat és himnuszokat énekeljen a társulat, vagy hosszú intermezzót tartson, amelyben a társulat tagjai felidézik a próbafolyamatnak azt a szakaszát, amikor a haza fogalmáról kellett gyakorlatokat készíteniük, majd pedig rendesen összevesznek azon, hogy ki hogyan oldotta meg a feladatot. Az előadás végén újabb improvizált jelenet, ezúttal az egyik színész (Gombos Dániel) hívja játékra a nézőket. Mint kiderült az előadás másnapján megtartott szakmai beszélgetésből, ez a jelenet eredetileg próbára hozott etűd volt, de mára már (l. a POSZT-on történő vendégszereplés „botrányát”) szinte önálló életre kelt, híre messze megelőzi az előadást. A színészek ráadásul elmondják, hogy Szegeden konkrétan érezték a közönség reakcióján a kíváncsi várakozást a játék megkezdésekor. A játék lényege, hogy Gombos több olyan eseményt sorol fel, amelyek az elmúlt huszonöt évben megtörténtek Szerbiában, és arra kéri a nézőket, hogy úgy hallgassák ezeket a történéseket, mint amik ismét bekövetkezhetnek, majd annál az eseménynél, amelynél úgy érzik, elhagynák az országot, hagyják el a színháztermet. Most, és az első megnézés során is nehezen tudtam eldönteni, mikor menjek ki: egyrészt már „kint vagyok” a „saját országomból”, és még kintebb áll a szekerem rúdja, másrészt az elmondottak többnyire hangsúlyosan politikai és gazdasági történések, amelyek egyelőre még csak közvetetten befolyásolják a döntéseimet, de legalábbis nehezen tudom konkrétan ezekhez kapcsolni az elmeneteleimet.

A politika mint téma az egész előadást alapjaiban véve meghatározza, a magyar identitás, a haza és az idegenség kérdései a politika és különféle ideológiák mentén fogalmazódnak meg. Mind Bánk bán személyes és szakmai válsága, mind Gertrudis hatalmi ténykedései ebben a szigorú környezetben artikulálódnak. A szűkre vágott szövegben keményen és élesen szólnak az idegen, magyar, nő, király szavak, ahogyan a „civil” színészek intermezzójának körülbelül tizenöt perce alatt a korunk és térségünk legterheltebb szavai is szinte mind elhangzanak: Trianon, zsidó, cigány, határok, Nagy-Magyarország, ex-Jugoszlávia, kivándorlás stb. Ami pedig az előadás képi világát illeti, folytatódik a sor: a csupasz fekete tér egyetlen díszlete egy impozáns Árpád-sávos címer a háttérben, de a békétlenkedők hol az Anonymus hackercsoport által elterjesztett Guy Fawkes-maszkot viselik, hol fekete harisnyát húznak a fejükre, máskor a maszkhoz ugyancsak az Árpád-sávot idéző piros-fehér csíkos focimezben pózolnak. A színészek egyébként a politikusok és diplomaták kedvenc öltözékét, vagyis öltönyt hordanak – ebben az ideológia- és idea-kavalkádban minden fekete-fehér (néha piros), a jelenetek pedig letisztultak. Pontos rajzot lehetne szerkeszteni arról, hogy milyen jól meghatározott útvonalakon járnak a térben a játszók. Hasonló szikárság jellemzi a szövegmondást, koppannak a Katona József írta mondatok, és a „civil” részekben sincs improvizáció, a szöveg szigorú kotta szerint megy le.

Nagyon kell figyelnem, hogy ebben a feszes ritmusra szerkesztett hangzásvilágban mindent megértsek, és a második megtekintés után is zavaros fejjel jövök ki az előadásról. Ebben a magával ragadóan tiszta konstrukcióban nem találom a gondolati tisztaságot. Első és legalapvetőbb kérdésem a drámánál kezdődik: mit kezdünk az eredeti szöveget alapjaiban szervező idegengyűlölettel és nemzeti felsőbbrendűség-érzéssel? Urbán a békétlenkedőket mintha szélsőjobboldali politikai csoportosulásként mutatná, akik egyszerre xenofóbok és nőgyűlölők, de akiknek az élén mégis egy nő áll. Örvendetes a gender-blind casting bevetése (Tiborcot is nő játssza, és bár az alak a drámához hasonlóan alaposan meg van vágva, ott működik a nem-csere), de ebben a konstellációban a nőnemű Petúr szájából értelmezhetetlen az, ahogyan harsogva kiáltja a színpadra helyezett pulpitusról, „le onnan, édes asszonyom”. Bánk eleinte egyértelműen elhatárolódik a csapattal való azonosulástól, de Melinda megrontásának híre után ő is felbőszül, majd Gertrudis nem annyira pillanatnyi indulatból, hanem sokkal inkább féltékenységből és gyűlöletből történő, ugyanakkor kimérten kivitelezett meggyilkolásakor a békétlenkedők már piros-fehér focimezben drukkolnak a borzasztó tettnek és tettesének. Bánk tehát talán akarata ellenére is radikalizálódik, tettét pedig kisajátítja az a szélsőséges csoportosulás, amelynek elveivel a bán valamelyest igen, módjaival azonban egyáltalán nem azonosulna. A darab és előadás végén meghal egy másik idegen is, a bojóthi Melinda, halála által pedig felmentést kap a királynő-gyilkos Bánk, és lezárul egy korszak, az előadásban pedig felolvassák az Aranybullát, amelyben immár törvényként hangzik el – egyéb rendelkezések mellett – az idegengyűlölet (l. zsidókra, izmaelitákra, országon kívül valókra vonatkozó kitételek) is.

A fentiekben elemzettekkel ellentétben azonban nem egyértelmű, hogy ez a Bánk bán arról szólna, hogy a békétlenkedők által előidézett királynő-gyilkosság és az Aranybulla valamely szélsőséges csoportosulás győzelme volna a regnáló hatalom felett, ahogy az sem állítható teljes bizonyossággal, hogy kinek lehet igaza. Ez az eldöntetlenség potenciálisan erénye az előadásnak, amennyiben különféle vélemények és világnézetek ütköztetése által polarizáltan fogalmaz a haza(szeretet) és magyarság kérdéséről. A darab sajátos ideológiai hátteréből (is) kifolyólag azonban a különféle szólamok tulajdonképpen egy tőről fakadnak, amely értelmében a haza és nemzeti identitás valamely normatív rendszerben válik csak értelmezhetővé. A magyarság alapvető értékként jelenik meg, a Bánk bán pedig úgy szól valamely elképzelt és egységes többségi magyar kontextusból, hogy közben az előadás különféle kiszólásai minduntalan emlékeztetnek arra, hogy Szerbiában vagyunk (magyarok). Kritika tárgyává lesz a hatalmon levők önkénye, de a kritika egy hasonlóan hierarchikus nyelven szólal meg, egy hasonlóan bántó ideológia nevében. A függetlenség és szabadság jelképe, a Guy Fawkes-maszk a radikális jobboldal arcán ugyanolyan zavaró és értelmezhetetlen, ahogy a női Petúr ön- vagy nőgyűlölete. Himnuszok sora hangzik el, illetve operett-betétek autentikus népdalokkal karöltve, és hosszan taglalják a haza vagy otthon fogalmát, de nem esik szó arról, hogy hogyan artikulálódik mindig az idegennel és a mássággal szemben, illetve annak rovására ez a haza. Számomra, akinek ezzel a fogalommal meglehetősen ellentmondásos a viszonya, ez a vita csak azt bizonyítja, hogy a problémát illetően csakis végletes válaszok bizonyulnak elfogadhatónak. A különféle álláspontok egymásnak ütköztetése nem eredményez bonyolultságot és részletességet, a szélsőséges vélemények és meglátások mintha csak a miheztartás végett jelennek meg, hogy lám, ilyen is van. Az igazságok tehát az előadás világához mérten feketék-fehérek, és mint ilyen, tulajdonképpen meglehetősen egyhangúnak bizonyulnak.

Urbán nem teszi fel azt a kérdést, amely a Bánk bán kapcsán és a dráma eredeti kontextusát és lehetséges színházi feldolgozását illetően talán az egyik legalapvetőbb kérdések egyike, tudniillik, hogy ki (ma) az idegen és mit kezdünk vele? (Ez ma Szegeden, a vasútállomás menekültjeitől pár kilométerre minduntalan eszembe jut előadásnézés közben.) De egyáltalán: hol vagyunk? Hogyan szólalhat meg a (szerbiai) magyar kisebbségi létből az a dráma, amely tulajdonképpen a reformkor által megálmodott, de mára már kiüresedett és meghaladott nemzetállam égisze alatt íródott? Elválasztható-e, és ha igen, hogyan a hazaszeretet a nacionalizmustól? Hogyan lehet magyarság(ok)ról beszélni anélkül, hogy azt nosztalgikusan stabil értékként és valamely egységes létmódként értelmezzük? És végül: mi legyen a dráma megerőszakolt, meggyilkolt, megalázott nőivel? Urbán talán nem is szeretne föltétlenül foglalkozni ezekkel a kérdésekkel, és ilyen módon az előadásról tulajdonképpen lepereg mindaz, amit én hiányérzetként megfogalmazom róla. Mondhatjuk azt is, hogy ebben a Bánk bánban én magam is idegen voltam.

Bánk bán. Újvidéki Színház (SRB); Rendező: Urbán András; Dramaturg: Gyarmati Kata; Díszlettervező: Urbán András; Jelmeztervező: Tijana Porobić; Fénytervező: Majoros Róbert; Hangtervező: Bíró Tibor és Lukács Attila; Zeneszerző: Mezei Szilárd; A rendező munkatársa: Lénárd Róbert; Szereplők: Balázs Áron, Crnkovity Gabriella, Elor Emina, Ferenc Ágota, Figura Terézia, Gombos Dániel, Huszta Dániel, Krizsán Szilvia, Magyar Attila, Mészáros Árpád, Német Attila, Pongó Gábor, Sirmer Zoltán.