Adorjáni Panna: Háborúk

25. THEALTER (Szabad Színházak Nemzetközi Találkozója), Szeged

Fotó: Révész Róbert

Második nap, első külföldi előadás. Az izraeli Niv Sheinfeld and Oren Laor Dance Projects másodjára jár a Thealteren, a múlt évben hozott Kétszobás lakás című előadásról az hírlik, hogy frenetikusan jó volt. Sheinfeld és Laor táncosok, de az idei Bolondok hajója című előadást koreográfusként jegyzik. A Régi Zsinagóga üres terében játszott produkcióra betérve három táncost látok, két férfit és egy nőt, már melegítenek. Elektronikus zene szól, a tér hátsó felében három szék, rajtuk, körülöttük ruhadarabok, kellékek, például egy gitár is. Az egyik férfin fejhallgató, ő a saját zenéjére mozog (később hallani, hogy a Daft Punk-féle Get Luckyt hallgatja), de egyébként mindhárman külön dolgoznak, és az előadás ötven perce alatt három szuverén egyént látunk, akik úgy léteznek egymással és egymás mellett, hogy közben teljesen egyedül vannak. Hárman háromfélék, jól felismerhető karaktereket jelenítenek meg: a fejhallgatós férfi kigyúrt, macsó kinézetű férfi, kemény arcvonásokkal. A lány kissé vaskos alkatú, karakteres és izmos, aki az egyik jelenetben komplett balett-szólót produkál úgy, hogy közben két férfi támasztja, fogja, mozgatja az utasításai szerint. Légiesség, kecsesség, könnyedség helyett három hozzá nem értő vicces próbálkozását látjuk, ahogyan megpróbálkoznak az európai tánchagyomány klasszikusával. Az ő balettozásuk azonban korántsem amatőr munka: a direkt ügyetlenkedések, elrontott forgások, erőltetett nyújtások és lábemelgetések egy nagyon más, de a baletthez hasonlóan nehéz technikát és precizitást igényelnek. A harmadik férfi vékonydongájú, fiús hanggal és csillogó szemekkel. Ő az, aki az előadás egyik jelenetében a tér elejére hozza a székét, és kezében gitárral betanítja a nézőknek ABBA The Way Old Friends Do című dalát. A sing-along egyszerre rendkívül vicces és szívmelengető, jólesik így részt venni az előadásban.

Ez a jóleső érzés egyébként szinte végigkíséri a Bolondok hajóját, és talán pontosan a finom humor miatt lehetséges az, hogy a játékidő második felében meglepően szívszorongatóvá váljon az, amit látunk. A látszólag játékos szekvenciákba ugyanis be-beszövődnek olyan elemek, amelyek közvetve vagy közvetlenül Izrael (és nemcsak) aktuális helyzetét juttatják eszünkbe. A Michael Jackson Billie Jeanjére járt dinamikus és ritmusos tánc például szinte észrevétlenül megy át szelfizésbe, hogy aztán a macsó férfi térdre rogyva ott maradjon a tér közepén, szeme kendővel bekötve, kezei a háta mögé csavarva és leszorítva. Többször kell szólnia, hogy a társai észrevegyék, hogy a nagy marháskodásban ott felejtették mozgásképtelenül. Egy másik alkalommal a macsó poénkodik azzal, hogy megüti a lányt, aki rezzenéstelen arccal áll előtte, és feltűnés nélkül próbál távolodni tőle. Aztán pedig a vékony férfi a gitárral kezd el ugyancsak vicceskedve „lövöldözni”, a nézőtérre is, a macsó provokálja és kényszeríti, a lövések általuk produkált hangjai egyre hangosabbak és fenyegetőbbek. Mindenki kicsit önző, mindenki kicsit túllő a célon, mindenki kicsit megbántja a másikat. Minden kicsit félresikerül. A darab végén ismét a színpad elejére ül a vékony, ismét gitárral a kezében, ismét azt mondja, hogy meg szeretne tanítani nekünk egy dalt. Megpróbálja elkezdeni, de el-elcsuklik a hangja. Mintha hazugnak érezné az énekelt mondatokat, hogy we will always see it through, hogy I don’t care what comes tomorrow, hogy we will make it together the way old friends do. De mire befejezhetné, felhangzik az eredeti, és elnyeli a vékony próbálkozását, végigmegy a dal, és közben lassan lemegy a fény. Egyszerű, kicsi, szinte semmi ez, három gyerek élcelődése, egymás ártalmatlan szívatása. De közben bent háborúk dúlnak, belül az erőszak tombol és pusztít. A Bolondok hajója anélkül beszél arról, hogyan is állunk, mi emberek, hogy bántana, agresszívvé válna vagy ujjal mutogatna. Érzékenysége egyszerre gyönyörű és borzalmas.

Háború tombol a harmadik napon látott Lola Blauban is, amely musical-monodráma a zsidó származású és világsikert üldöző, de mégis szerencsétlen sorsú művész életútját mutatja be a második világháború kontextusában. Lola Blau útja ismerős: miközben szakmai sikerekről álmodozik és Linzbe szerződne, azzal szembesül, hogy nemkívánatos személlyé válik először a saját bérelt lakásában, majd később Svájcban is. Sikerül vízumot szereznie Amerikába, ahol tovább folytatja énekesi karrierjét, de úgy tűnik, hogy Hollywood helyett csupán kétes táncosnői karrier vár rá. A háború végeztével hazaköltözik Ausztriába, de itt már annyira sem ismerik (el), mint azelőtt. Alkoholizmusba fojtja bánatát, ráadásul régi szerelme is tragikus halált hal.

A térben jobboldalt elől elektromos zongora zongoristával, hátul mikrofon állvánnyal, baloldalt hátul paraván, előtte fogas, elől szék, középen asztalka. Kellékek, ruhák vannak a fogáson, a paraván mögött, a zongorán, a helyszínek pedig improvizatív és meglehetősen random módon jelenítődnek meg, ahogy az egyes szereplők is csak különféle tárgyak (sapka, kalap, sál, kabát, esernyő) és a színésznő kissé elváltoztatott hangja nyomán különíthetők el. Relatíve gyorsan végigszaladunk a történeten, alig másfél óra alatt elkezdődik, megtörténik és véget ér a második világháború, de a főhős életútját és belső világát többnyire tánc, musicaldalok sora és kevés, többnyire leíró jellegű monológ helyettesíti. Bartha Boróka fel-alá szaladgál a térben, énekel, táncol, átöltözik, mégis leginkább harisnyában, korszettben, combfixben és magassarkúban látjuk, mindegyre szét-szétnyitogatja a lábát, lengeti a fenekét, csábítóan néz a közönségre, néha a zongoristával is flörtölget. A holokauszt hátterében elképzelhetetlen disszonanciát képeznek a pornográf dalszövegek, például a jöjj el, szex, és olyan érzés, mintha valami rémálomban volnék, amikor az egyik jelenetben Lola Blau arról énekel, hogyan táncolt (és valószínűleg nemcsak táncolt) Mussolininek vagy Goebbelsnek a New York-i klubban. Harsogó üresség, ami csak akkor elviselhető, ha nem gondolok semmire, ha tudomást sem veszek arról, amiről szól (miről szól?) ez a mono-musical. A rémes alapanyagot nem segíti színészi tudás sem: Bartha énekes, táncos és színészi munkája mind hagy kivetnivalót maga után. Nincs itt sajnos semmi látnivaló, inkább csak mérhetetlenül szomorú, hogy tényleg bármi ürügy lehet arra, hogy egy nő hiányos öltözékben, önmagát kéjelegve simogatva és különféle fallikus szimbólumokat lengetve ténferegjen a színpadon. Próbáltam keresni benne az iróniát, hogy hátha ez mégsem az, aminek látszik, de nem találtam.

Az igencsak lehangoló holokauszt-kabarét este Horváth Csaba szikár Bűn és bűnhődése követi. Fél órás késéssel kezdünk, megint a zsinagógában, megint csupasz térben. A földre helyezett hatalmas, fekete szivacslapok alkotják a táncpadlót, kétoldalt széksor, ide ülnek a színészek, amikor éppen nem táncolnak. De nemcsak tánc van, hanem mozgás, zene és szöveg bonyolult és izgalmas egyvelege, ahol a gyakran veszélyes mozdulatsorok és a szűkre vágott Dosztojevszkij-mondatok egyazon szigorú pontosság szerint mennek le. A másnapi beszélgetésen a színészek elmondják, hogy sokat dobtak ki a már eleve adaptált szövegkönyvből is, és hogy még mindig vannak benne olyan terjengősségek, feleslegek, amikből lehetne faragni. Az adaptáció nehézségét magán hordozza az előadás: roppant erősen indul, majd ahogy haladunk előre a történésekben, egyre jobban rátelepszik az elmondandó szöveg a színészekre, a jelenetekre, egyre nehezedik, fárad. A szinte négy óra alatt én is sokat fáradok, egyre nehezebb figyelnem, a zsinagóga fülledt hőségében valósággal csurog rólam a víz, együtt izzadok a játszókkal.

Horváth Csaba mintha nem szeretne mást, csak pontos mozdulatokra és képekre fordítani azt, ahogyan számára olvashatóvá válik Raszkolnyikov rettentő története: kemény és veszélyes érintések, ugrások, forgások, támasztások sorát látjuk. Ismétlődő elemek és formák, a színészek fel-felkapnak egy-egy szivacslapot, hogy ajtót, ágyat, lépcsőt, falat, szobát, asztalt formáljanak belőlük, egymásnak tartják, egymást tartják, szoros és komplex hálójukból egyetlen elemet sem lehet kivenni, mert akkor minden borul. Illetve talán pontosan egyet: Luzsint, aki kívül áll ezen a világon, nem részesül ebből a keserves egymásrautaltságból. A többiek azonban mintha mind egyetlen borzalmas sors variációi volnának, nők és férfiak, gyermekek és felnőttek, alkoholisták és betegek, szegények és kilatástalanok. Raszkolnyikov is mintha csak a több elmondandó szöveg által emelkedne ki közülük. A gyilkosság, halál, erőszak, szerencsétlenségek magától értetődőek, és mintha az is csak nézőpont kérdése volna, hogy ki a rendőr és ki a gyanúsított, ki a szerető és ki az áldozat. Hasonló halvány és földszínű öltözékben vannak mindannyian, hasonló termetűek és magasságúak mind (kivéve a magasabb Szvidrigaljovot), hasonlóan mozognak és beszélnek. Néha vannak kilengések, például a tipikusabban karakteresebbre vett, akcentussal beszélő Amália Ivanovna, de ezek inkább zavaróak; sokkal jobbak azok a részek, amikor ravaszul mindenkit mintha csak egy gramm különböztetne meg a másiktól, akkor, amikor heterogén kórust látok, amely közös, de polifón kotta szerint énekel együtt. (És a színészek többször tényleg énekelnek is.)

A beszélgetésen az is elhangzik, hogy a próbafolyamat elején hosszú ideig metronómmal dolgoztak. Ebből a kezdeti munkából lett az előadás első jelenete, amelyben ismétlődő jobbra-balra lépkedéseket látunk, a színészek csupasz talpa alatt sifitel a száraz szivacs. Ezek az első képek leírhatatlanul erősek, zsigerileg hatnak: a feszes ritmus, a tökéletes szinkronitás, az egyszerű koreográfia egyszerre letisztult és csodálatosan részletes, benne a szöveg részeire hullva hangzik el, kiüresítve, mintegy automatikusan. Kár, hogy nem gyakoroltak végig metronómmal. Így a Bűn és bűnhődés mint alapanyag lassan legyőzte az előadást, és megfojtotta benne azt, ami az első fél órában tökéletesen tudott működni. Aztán a színészek azt is elmondják, hogy szerintük ez még nincs kész. Nagyon drukkolok, hogy legyen folytatás.