Adorjáni Panna: Ex-szerkesztői utószó

A Játéktér 2022/4. számából
#10év  

2015 végétől 2017 végéig voltam szerkesztője a Játéktér nemzetközi színház rovatának, ez idő alatt kilenc szám előkészítésében vettem kisebb-nagyobb intenzitással részt (a lap évente négyszer jelent meg). A munkám ebben a relatíve rövid időszakban az alábbiakból állt: igyekeztem rendszeresen felkutatni és lefordíttatni külföldi tanulmányokat és esszéket. Ezek egyrészt az én szakmai érdeklődésemet, másrészt a lapszámok tematikáját követték. 

A megfelelő szöveg megtalálása már önmagában komoly feladat volt, a jogok elkérése és az ezzel kapcsolatos adminisztrációs munka pedig időigényes, és ha nem tudtam jól beosztani az időmet, az akár bizonyos fordítástervezetek meghiúsulásához vezetett. Ezt követte a fordítók megbízása és a fordítások lektorálása, a munka izgalmasabb része, amely során kapcsolatba kerülhettem és együtt dolgozhattam számomra értékes szerzőkkel, szakmabeliekkel, kollégákkal. 

A Játéktér szerkesztéséhez való hozzájárulásom másik vonala az új cikkek, recenziók, interjúk, esszék megrendelése volt valamilyen nem magyar nyelvterületről. Itt tudtam igazán bevetni a szakmai kapcsolataimat, és utólag visszanézve a lapszámokat, tetszik, hogy nem csak a nyugat-európai vagy amerikai dolgok érdekeltek, hanem megpróbáltam a szomszédos országokból is izgalmas projekteket, embereket keresni (ha jól látom, volt cseh, szerb és ukrán kitekintés is).

Hogy a Játéktér nemzetközi rovatáért felelhettem tulajdonképpen pályakezdőként, az azért is volt lehetséges, mert ebben az időszakban roppant szerteágazó volt az érdeklődésem, sokféle színházi munkában próbáltam ki magam, és különösen fontos volt számomra a nemzetközi színházi körforgásba való bekapcsolódás. A nemzetközi eseményeken való részvétel egyrészt kritikusi pályámnak volt köszönhető (amikor egy folyóirat megbízásából mentem el egy fesztiválra), másrészt a mérhetetlen mennyiségű pályázásnak (amelyek által beválogattak bizonyos találkozókra, szakmai platformokra, fesztiválokra), harmadrészt az egyéb színházi megbízásaimnak (amikor például a dunaParton vagy a TESZT-en dolgoztam, és úgy ismerkedtem meg külföldi alkotókkal), negyedrészt pedig a ritka, de annál értékesebb meghívásoknak (amikor valaki valahol meglátott, megszeretett, és elhívott rezidenciára vagy egy munkára, ezek voltak általában az alkotói melók).

A Játéktér szerkesztőjének lenni szimbolikus jelentéssel bírt számomra. Szerkesztőnek lenni valamilyen értelemben a kritikusi pályám legitimálását, elismerését jelentette, ugyanakkor újszerű hatalmi pozícióba is kerültem általa. Itt nem felkérést teljesítettem, hanem én voltam az, aki indítványoz, ráadásul egy olyan terepen, ahol elememben éreztem magam. Mozgósíthattam a nemzetközi szakmai kapcsolataimat, behozhattam külföldi esszéket, tanulmányokat, érvényesíthettem olyan szempontokat, amelyeket hiányoltam a színházról való diskurzusainkból vagy a színházi oktatásból. És mindezek mellett csatlakozhattam az erdélyi színházi közeghez, megjelenítődtem annak terében annak ellenére, hogy akkor éppenséggel nem laktam Erdélyben. 

A szerkesztési feladatokhoz való viszonyomat érzelmesség, hevesség, intimitás jellemezte, ahogyan abban az időben az erdélyi és pesti szakmával való kapcsolatomat is. Ennek az ára az volt, hogy személyes és szakmai, magánélet és munka között elmosódtak az egyébként is hagyományosan lazára engedett határok, és hajlamos voltam – társaim, tanáraim példájából is okulva – kizsákmányolni és túlhajtani magam.

A szerkesztői feladataimat a Játéktérnél akkor mondtam vissza, amikor felhagytam a kritikaírással. 2017-ben egyszer csak felébredtem, és eszembe jutott, hogy én 2009-ben nem azért iratkoztam be dramaturgia szakra, hogy színikritikus váljék belőlem. Ez a furcsa és intenzív időszak, amelyben mindenféle színházi munkát elvállaltam, miközben a megélhetés okán egyre egyértelműbben haladtam a színikritikusi identitásba való bebetonozódás felé, azonban mégis csak fontos szerepet játszott az alkotói és szakmai identitásom kialakulásában és megerősödésében. A hagyományos színházi képzésrend szigorúan vett alkotói vonala (rendezés, színészet), illetve az intézménybe való korai betagozódás ugyanis nem igazán tette volna lehetővé számomra, hogy olyan sokat lássak és tapasztaljak, mint amennyit így sikerült. 

Bár lehetőségem volt izgalmas dolgokkal gazdagítani a lap nemzetközi rovatát, pontosan a szerteágazó szakmai pályám miatt jelentett kihívást tartani azt a ritmust, amelyre szükség volt egy rendszeresen megjelenő lap előállításához. Miközben örültem, hogy friss húsként ott lehetek a lapnál, egyértelműen láttam, hogy könnyebb volna szerkesztőként dolgoznom, ha sokkal szorosabban kapcsolódnék vagy a kritikusi szerephez (és ezért kizárólag ennek fejlesztésébe fektetnék energiát), vagy ha valamilyen intézmény alkalmazottja lennék (például egyetemi oktató vagy dramaturg egy színházban). Ezek a fix pozíciók egyrészt adnának valamiféle biztosítékot (anyagit is), másrészt fókuszálnák az erőforrásaimat, és ennek következtében megerősíthetnék a pozíciómat a lap munkaközösségében. De mivel a szabadúszó konstellációban számos szerepet kellett magamra öltenem, hogy úgy-ahogy meg tudjak élni a szakmámból, ez a típusú koncentrált önfejlesztés, amelyet a szerkesztés szépen kiegészíthetett volna, számomra lehetetlen volt.

Ezeket a körülményeket, kölcsönhatásokat, folyamatokat most látom igazán át, pár év távlatából és annak köszönhetően, hogy elkezdtem feldolgozni és felülvizsgálni a munkával és a szakmával való viszonyomat. Ilyen módon távoli visszajelzésként is szolgálhatnak a gondolataim valamikori szerkesztőtársaim részére, hiszen nem vagyok biztos benne, hogy ezekről a nehézségekről és dilemmákról tudtam (volna) akkoriban velük beszélni annak ellenére, hogy a Játéktér szerkesztői közösségére valamiféle horizontalitás, nyitottság, barátságosság volt jellemző. Ez tette a közös munkát néha kuszává és nehézkéssé, de alapvetően inspirálóvá és tartalmassá is. Mindezek ellenére vagy mellett a ki honnan jött és hová tart kérdése nem tematizálódott úgy, ahogyan most itt bennem megfogalmazódik, az esetleges frusztrációimat pedig nem nagyon tudtam kifogalmazni, segítséget kérni, inkább interiorizáltam őket.

Mindezek a Játéktér tizedik születésnapja alkalmából előhívott gondolatok és reflexiók ma számomra egy olyan alapvető feszültséget domborítanak ki, amely a színházi szcéna szinte minden területét érinti. Van egyfelől egy fiatal nemzedék, energiával és inspirációval teli, és van másfelől egy erre nyitott közeg (most az erre nem nyitott vagy csak színleg nyitott közeget nem érintem), amely kisebb vagy nagyobb mértékben, akarva vagy akaratlanul, már be van betagozódva a színház intézményes struktúráiba és konvencióiba, amelyek viszont nem föltétlenül kedveznek az innovációnak. A Játékteret is ilyen közegnek látom, amely harcol azért, hogy nemcsak gondolatiságában és elveiben, de formáját tekintve is relevánsan tudjon a színházhoz mint olyanhoz viszonyulni, de amely alapvetően mégis csak egy hagyományos konstrukció béklyójában operál (print alapú, negyedévente megjelenő színháztudományos periodika, ennek kiegészítéseként szolgáló online felülettel). Ennek az egyébként a szerkesztőségben emlékeim szerint is gyakran tematizált feszültségnek a megoldásában én a rövid másfél évem alatt szinte egyáltalán nem vettem részt, legfeljebb ötletekkel tudtam szolgálni. Hogy miért nem tudtam proaktív lenni, azt most értem csak igazán meg, amikor megvizsgálom, hogy milyen pozícióból, milyen erőforrásokkal és érdeklődéssel voltam jelen a lap életében.

Számomra egyszerre hihetetlen és becsülendő, hogy mindezek a nehézségek ellenére ez a lap még létezik, és hősiesen több szerepet is vállal az egyszerre szűkülő és diverzifikálódó erdélyi magyar színházi térben: hogy értő kritikával illesse a régió színházát, és megszólítsa, megjelenítse annak szereplőit, hogy elméleti munkákat és tudományos kutatásokat publikáljon, és szakmai vitáknak adjon teret, hogy támogassa a pályakezdőket (itt a Játéktér-díj meg a Játéktér-táborok jutnak eszembe, mindkettőben volt részem!) stb. Lehet, hogy pontosan ez a szerteágazó érdeklődés, amiben a legjobban hasonlítottunk én és a Játéktér: az önkiszipolyozásra hajlamos, állandó anyagi bizonytalanságban élő, energiáit mindegyre túl gyorsan felhabzsoló, sokféle szereppel egyensúlyozó, és emiatt vagy ennek ellenére mindegyre marginalizálódó, kritikus gondolkodású, (többnyire) női színházi szabadúszót ismerem fel.

Fotó: Márkos Tamás