Adorjáni Panna: Érdes, könnyed, Shakespeare
A Játéktér 2014. őszi számából
A 10. gyulai Shakespeare Fesztivál két előadásáról
Fotó: Kiss Zoltán W. Shakespeare: Szentivánéji álom. Gyulai Várszínház és Nemzeti Színház, BudapestW. Shakespeare: Macbeth/Anatómia. Maladype Színház, Budapest
Ez év június elején tizedik alkalommal került megrendezésre a gyulai Shakespeare Fesztivál, ez az akár összművészetinek is nevezhető Shakespeare-ünnep, ahol rendszerint felbukkan jó pár izgalmas darab az angol drámaíró műveiből készült legfrissebb magyar és külföldi előadások sorából, és ahol az előadásokon túl klasszikus és könnyűzenei koncertekkel, tematikus konferenciával és kiállítással értelmezik mindegyre újra azt, amit William Shakespeare örökségének gondolunk. Az évente jelentkező fesztivál egyik legizgalmasabb pillanata mindig az új bemutató, amit a Gyulai Várszínház egy másik színházzal/társulattal való koprodukcióban mutat be. Idén a Nemzeti Színházzal partnerségben a Szentivánéji álom került színre a grúz David Doiashvili rendezésében. Az alábbiakban erről az előadásról, illetve a fesztiválon ugyancsak részt vevő Maladype Színház Macbeth/ Anatómia c. produkciójáról (r.: Balázs Zoltán) írok. Mindkét előadás az alapul vett drámák műfajától függetlenül, illetve attól függően valamilyen játékosságban keresi a kulcsot. De míg Doiashvilinél a technikás és lenyűgöző játék működteti az előadást, addig Balázs Zoltán előadásában a játék a kegyetlenség és harc formája.
Doiashvili Szentivánéji álom című előadása eklektikus (rém)álomjáték, amiben a szerelem akrobata mutatványokban és a minduntalan felcsendülő Stromae Formidable című dalában körvonalazódik, ahol a varázsszerek hatása nem múlik el reggelre, és ahol Oberon (Horváth Lajos Ottó) és Puck/ Philostrat (Farkas Dénes) önfeledt játszadozása visszavonhatatlan boldogtalanságba fullad. A gyulai várszínpadon kirakósként funkcionáló, fekete, kinyitható, mozgatható oszlopfalak körül vetítések és fehér hangulatfények közepette elevenedik meg a Puck által levezényelt Shakespeare-darab. A Szentivánéji pajzán könnyedsége itt a szerepek közötti átjárásban is megnyilvánul: Titánia és Oberon kettőse például Hyppolita (Nagy-Kálózy Eszter) és Theseus (Horváth Lajos Ottó) szerelmi kapcsolatában tükröződik, az elvarázsolt szamár Zubolyba beleszerelmesedett Titánia pedig Hyppolitaként is szerelmesen nézi végig a munkásemberek előadását. Az elbájolás nemcsak hogy nem visszacsinálható, de mintha a színházi konvenciót is felülírná, ahogy a kettős szereposztásban játszó szí- nészek egymásra játsszák a szerepeiket, ezáltal egy újabb történettel gazdagítva a shakespeare-i cselekményt. A „felnőttek” egyébként kissé egysíkú része tulajdonképpen ezáltal válik valamelyest izgalmassá az előadásban, míg a sokkal hálásabb „fiatal” szerelmesek négyesét ugyancsak a varázslat maradandó hatása bonyolítja. Eszerint Heléna (Tompos Kátya) korántsem utasítja vissza a belészerelmesedett Lysandert (Fehér Tibor), ahogyan Hermia (Fátyol Kamilla) érdeklődése Demetrius (Mátyássy Bence) iránt is evidens. Még az esküvőt követően sincs megnyugvás, mindegyre felcserélődnek a párok, a végén pedig a félájult Hermiát újdonsült férjének kell kivonszolnia a színről, miközben Heléna zavart vágyakozással néz a távozó férfi után.
A rémálom végtelenítése és az ebből származó végső boldogtalanság egyértelmű zárlata Doiashvili rendezésének, ahogyan az sem véletlen, hogy epilógus gyanánt a megszólalni képtelen Puck helyett Zuboly mondja el a 66. szonettet („Fáradt vagyok, ringass el, ó halál”), akit egyébként a színház a színházban jelenetben sikertelenül próbál megölni a féltékeny Theseus, és akiről Pyramusként pár másodperc erejéig a színésztársak is azt hiszik, hogy valóban meghalt. Ahogyan a szerelem, úgy a halál is játék, színházi csel, a „merő álom” része – végül ugyanis elhangzik az emblematikus Puck-epilógus az idézett sorig, amelyet Puck hosszan ismételget, mintha bizonygatni szeretné, hogy a látszat ellenére semmi rosszat nem akart. A komor véget azonban helyenként működő, máskor unalmas humorral teleszőtt, egyébként pedig rendkívül technikás jelenetsorok előzik meg, amelyből nehezen bontható ki az emberi/szerelmi kapcsolatok feltételezett komplexitása. Titánia és Oberon jeleneteit áthatja a színházi megoldásokkal elért mesés fantasztikum érzete, a fital szerelmesek pedig mai, de igencsak sztereotip és már-már parodisztikus jellemek; és talán a legunalmasabbak a mesteremberek az ismert színházi gegek sorával és a felesleges és nem kissé sértő homoerotikus utalásokkal.
A felületes jellemábrázolás, illetve a poénra és színészi virtuozitásra kiélezett jelenetezések folytán a Szentivánéji álom nem jut el azokig a mélységekig, amelyek ezt a komédiát új megvilágításba helyezhetnék, a látvány és hanghatások pedig gyakran elveszik a fiyelmet a szövegről, amelyet gyakran zene kísér (amikor nem a Formidable, akkor például egy Chopin-noktürn), és amely ilyen módon sokszor maga sem több patetikus alá- vagy feléfestésnél. Nem is csoda, hogy leginkább az oly sokszor felhangzó Stromae-dal marad meg az előadásból, és halkan felnevetek, ahogy látom, hogy körülöttem mindegyre kigyúlnak az okostelefonok, és a nézők egymás után kapcsolják be a Shazamot (zenefelismerő applikáció), miközben már sokadjára csendül fel a fülbemászó dal. A szám felülírja és felemészti az előadás élményét, és ha más nem, ez a tény leleplezően árulkodik a Szentivánéji álom felszínességéről.
Ha Doiashvili rendezésében a nevetés és a bravúrokon való élvezkedés elengedhetetlen elem, akkor a Balázs Zoltán rendezte előadásban meglepő, hogy a Macbeth egyszerre tud önfeledten megnevettetni vagy megmosolyogtatni és mélységesen elborzasztani. És feltevődik a kérdés, hogy ez a két igencsak különböző gondolkodásmód hogyan képes anélkül együttműködni, hogy egymást kioltaná, vagyis hogyan lehet az, hogy az előadás egyrészt többszörösen elfeledteti velünk, hogy éppen a Macbethet nézzük, másrészt különleges erővel teszi élessé a shakespeare-i drámából kiolvasható gondolatokat. A Maladype Macbeth/Anatómiájának válasza, hogy magától értetődőnek tartja, hogy a legborzasztóbb és a leggyönyörködtetőbb dolgok egy időben, egyszerre léteznek és nyernek értelmet. Ez az okos ellentétezés szervezi az előadás egészét a díszlettől és jelmeztől kezdve a színészi alakításokon keresztül a dramaturgiai és rendezői megoldásokig.
A gyulai tószínpad közepes méretű terén kissé furcsán helyezkednek el az előadás díszletelemei, a huzalfolyosóból előlépő színészeket alig látni például, de a képzeletemre hagyatkozom és a produkciót befogadó Trafó terét igyekszem mindegyre felidézni. A térben hosszú, fekete, emelkedő pódium látható, amelynek közepén egy lyukban homokba állított dinoszaurusz-csontváz áll. Jobb felől huzalokkal jelzett folyosó, mögötte a zenész (Szűcs Péter Pál) különlegesen dizájnolt gitárokon (Üveges Péter) szolgáltatja az előadás elektro-pszichedelikus hangzású zenéjét. A pódium mögött ugyancsak hosszú, a mennyezetig tartó huzalsorok. Mintha minden azt sugallná, hogy Macbeth (Orosz Ákos) idegein folyik a játék, aki maga is gitárt ragad az előadás egy pillanatában, hogy Lady Macbethtel (Petrik Andrea) együtt rockos performanszba kezdjen. Az ezüstös húrok hidegsége visszatér a trónbitorló pár vékonyan láncolt páncélruháin, amelyek igencsak idegenül hatnak ezeken, az előadás során többször is expliciten megmutatott embertesteken. Az előadás elején még meztelen Macbeth puha testére harci, majd királyi mez kerül, míg Lady Macbeth szikárságát színes és ósdi parókák és a Macbethéhez hasonlóan durva anyagú ruhák fedik. Ehhez mérten a shakespeare-i történet is a maga érdességében, szárazon és feszesre szabottan kerül bemutatásra. Az előadás előfeltételezi a dráma ismeretét, ezért nem bocsátkozik bele a részletekbe, hanem inkább a macbethi párra és az őrület megszületésére fókuszál. De az anatómiát itt nem pszichológiai értelemben kell elgondolnunk: sokkal inkább testileg és zeneileg. Talán pontosan az akusztikai közegnek tudható be, hogy Orosz Ákos Macbethként szenvtelenül beszél, és ezen egyszerűség által mindegyre a szöveg költőiségére és szövegszerűségére hívja fel a fiyelmet, Petrik Andrea mély hangján pedig valósággal koppannak a shakespeare-i sorok. A szöveg furcsasága kimondottan evidenssé válik az „egyéb” szerepekkel profi zsonglőrködő Lendváczky Zoltán és Tankó Erika pálcikaemberes játékában: ketten működtetik ezt a bájos pálcikabábut, akinek rajzfimes hatást idéző jelenései az előadást egy-egy pillanat erejéig szokatlanul felszabadulttá és könnyeddé változtatják.
Az elemek, hatások és stílusok különös egyvelege állandóan megakasztja a nézőt abban, hogy előzetes drámaismeretében jólesően bólogasson a dráma színpadi változatán. Balázs Zoltán rendezése mindegyre ellenáll az eredeti textusnak és a különféle kulturálisan beévődött konnotációknak: mintha maga az előadás küszködne saját elődje ellen. Ha tetszik, ugyanolyan trónbitorlás és kegyetlenkedés ez, mint Macbeth királygyilkossága. És ha Macbeth azzal kísérletezik, hogy meddig lehet elmenni a pusztító szabadság kiélésében, és ebben a kísérletében természetesen saját maga is a szó szoros értelmében felemésztődik (az előadás zárójelenete az élő patkányokkal egyszerre gyomorforgató és zseniális), akkor a Macbeth/Anatómia hasonló kérdéseket szegez magának a Shakespeare-műnek is. Ez utóbbi, vagyis az előadás maga több sikert ér el, mint a főhősünk, és talán pont azért, mert miközben teljességgel dekonstruálja azt, amit Macbethnek gondolunk, annak darabkáit termékenyen használja fel egy polarizáló, változékony előadás megteremtéséhez.
________________________________
William Shakespeare: Szentivánéji álom
Rendező: David Doiashvili
Díszlettervező: David Doiashvili
Jelmeztervező: Bánki Róza
Dramaturg: Kozma András
Szereplők: Farkas Dénes, Fátyol Kamilla, Fehér Tibor, Horváth Lajos Ottó, Kristán Attila, Mátyássy Bence, Nagy-Kálózy Eszter, Rácz József, Reviczky Gábor, Schnell Ádám, Szarvas József, Tompos Kátya, Tóth László, Varga József.
_________________________________
William Shakespeare: Macbeth/Anatómia
Rendező: Balázs Zoltán
Díszlet: Balázs Zoltán
Jelmez: Benedek Mari
Szobortestek: Katus György
Zene: Szűcs Péter Pál
Fény: Papp Zoltán
Hang: Kollár Péter
Szereplők: Lendváczky Zoltán, Orosz Ákos, Petrik Andrea, Szűcs Péter Pál, Tankó Erika.
