Adorjáni Panna: Az elégedetlen néző védelmében

Fotó: Bartis Barna

(A témában publikált írásokkal nem a Székely Hírmondóban megjelent olvasói levélre kívánunk közvetlenül reagálni: ennek kapcsán inkább a színház mai helyzetét újragondoló írásoknak adunk helyet – a Játéktér szerkesztősége.)

Esszé, amelyben szó esik arról, hogy mit érez az alkotó, ha valaki kimegy az előadásáról, és amelyben az alkotó kéretlenül bevallja, hogy többnyire tart a nézőjétől

2015 őszén dramaturgként dolgoztam Sinkó Ferenccel a Parental Ctrl c. előadásban. Egyszerre szerencsés és bonyolult helyzet ez, hogy szakmai életem bizonyos szakaszaiban kritikusként, máskor előadások alkotójaként, megint máskor meg íróként tevékenykedem. Ezek a szerepkörök nem zárják ki egymást, és ha kellően érzékeny és figyelmes az ember, akkor nagyon sok plusz tudást szerezhet abból, hogy a művészet mint kifejezésmód több területén jelen lehet. Kritikusként például többször okozott dilemmát számomra az, hogy egy általam felháborítónak gondolt előadás nézése közben kimenjek-e a teremből, vagy inkább bírjam ki és írjak róla. Volt olyan, hogy fontosabbnak éreztem azonnal reagálni a terem elhagyásával arra, amit látok: a kimenetelem reflexszerű volt, a szóban forgó jelenet a szó szoros értelmében kilőtt a helyemről. Kissé átvágva a játéktéren (az előadás sajátos berendezése miatt), lüktető mellkassal és remegve rohantam ki a színházteremből. Utána bőgve próbáltam kitalálni az épületből (nem egy szokványos színházi helyszínen voltunk ugyanis), és addig kóboroltam a sötét folyosókon, ameddig teljesen le nem nyugodtam. Egy másik performansz olyan agyafúrt szerkezettel rendelkezett, hogy mire rájöttem, hogy miben veszek részt, az is egyértelművé vált, hogy sem a bent maradásommal, sem a kimenetelemmel nem járok jól. Utána feldúltan és némán vesztegeltem többedmagammal még egy ideig a színházterem közelében, majd tehetetlenül és dühösen hazamentem, mert azt éreztem, hogy az előadás ellopott belőlem valamit. Másnap azért mégis örültem, hogy kibírtam, és esszében fejtettem ki a gondolataimat az élményről. Kritikusként privilegizált helyzetben vagyok: amit gondolok, úgynevezett szakmai vélemény, megírhatom, meg is szokott jelenni, az alkotók elolvassák, és többnyire komolyan is veszik, az előadás után pedig a büfében érdeklődve hallgatnak végig a művészek, ha elmondom, hogy mit gondolok a látottakról. Az én nézői véleményem kiemelt helyet kap a színházi univerzumban.

Amikor a Parentallal elmentünk az első kiszállásra Bukarestbe, alkotóként gyomorideggel néztem végig az előadást. Hátul álltam, a technikusok és a nézők között, és próbáltam megérteni, hogy hogyan érzik magukat az emberek az előadás 70 perce alatt. Az előadás egyik jelenete közben két ember elhagyta a színháztermet. Ők és még sokan mások sem maradtak vissza az előadás utáni beszélgetésre, pedig legszívesebben azonnal utánuk rohantam volna, hogy megkérdezzem: mi történt, miért mentetek el? Nagyon megviselt az elmenetelük – nem az, hogy utálták vagy unták azt, amit láttak, hanem az, hogy elveszítettük őket. Hogy soha nem tudom meg, hogy mit gondolnak valójában, hogy ha nem ezt, akkor mit szeretnének inkább színházban látni, hogy miért mentek ki ahelyett, hogy unott arccal végignézzék mégis az előadást? A néző, és főleg az elégedetlen néző nagyon kevés figyelmet kap, és számomra a színház legnagyobb kudarca pontosan az, hogy nem tud hozzáférni azokhoz, akik elhagyják a termet, esetleg végignézik, de soha nem jönnek vissza, akik üresen távoznak vagy értetlenül. Az elégedetlen néző hiányként jelenik meg, üres zsöllyék, visszamondott jegyek, unlike-ok jelzik őt, és csak a jobb esetben csalódott kommentek, véleménycikkek a helyi újságban. Ha az elégedetlen néző, úgy ahogy, de hangját hallatja, rápirítunk, megharagszunk rá, megbántódunk a színház nevében, a művészet nevében. Az elégedetlen néző véleményének lehet, hogy személy szerint nem kell tökéletes hitelt adni, de mint egy láthatatlan, a színház számára kihívást jelentő közeg képviselőjét, nem szabad engednünk, hogy szó nélkül elhagyja a színháztermet.

Még egy fontos adalék az elégedetlen nézőhöz: van ám olyan, akinek semmi sem tetszik (például én már nagyon sok mindent unok a kortárs magyar színházban, többek között azt is nagyon unom, hogy ezeket már olyan régóta kell unnom), vagyis akinek a színházzal sokkal nagyobb bajai vannak úgy en bloc, de ez az elutasítás mégis nagyon bonyolult és rétegzett konstrukció, és nem egyszerű, indulatos, buta elfordulás. Ennek a továbbiakban csak az egyik, de az erdélyi magyar színházat illetően mégis nagyon lényeges aspektusáról fogok beszélni. Az elégedetlen néző ugyanis többnyire az egy-város-egy-színház nézője volna, sokkal ritkábban mondjuk a kolozsvári független színházi alkotókat tömörítő Ecsetgyár látogatója, akinek, ha nem tetszett az egyik előadás, azért még megpróbálkozik egy másikkal, amit talán egy teljesen más együttes hozott létre, és nem is föltétlenül hasonlítható össze mondjuk az átlag budapesti nézővel, aki bár utálja Pintér Béláékat, de szívesen jár mondjuk a Radnótiba. Amikor tehát az elégedetlen nézőről beszélünk, akkor jobban járunk, ha megpróbáljuk megérteni, hogy kicsoda ő, és hogy pontosan miért csalódott ebben a Rómeó és Júliában, mit tehettünk volna és tehetünk azért, hogy máskor ne csalódjon, esetleg megtalálja a műsorban azt a havi egy előadást, amitől pontosan ő lesz boldog.

Előadások után az egy-az-egyhez városok csinos büféiben színészekkel, kritikusokkal, rendezőkkel és mindenféle más színházszeretővel mostanában gyakran beszélgetek a színészek meg a nézők szabadságáról, egy olyan színházi kultúrában, ahol a rendezők még mindig szorosan markolják az intézmények és előadások gyeplőit, ahol egyértelmű igazságként fogadjuk el, hogy a színház hierarchikus és ezért érthető módon igazságtalan, és ahol még magában a szakmában is elkülönül az, aki alkotóként, szereplőként vagy neadjisten, technikusként vesz részt a munkában. Nem is merem betájolni, hogy ebben a furcsa, értelmetlen szerkezetben hova szól a néző jegye, akiről valamiért nem tudunk másként gondolkodni, mint leegyszerűsítő dichotómiák mentén. Egyrészt persze, hogy nem lehet a „néző kívánságlistája szerint” évadot összeállítani, ahogyan furcsán hatna mindegyre az adólejeinket lobogtatni egy közintézmény esetében, de miután a mezei-néző-egyszeri-követelményeit félresöpörtük, úgy tűnik, semmi más nem marad, csak az elefántcsonttoronyba hátráló szakma. Alkotóként tudom, hogy ennek a visszahőkölésnek a mélyén egyfelől megbántódás rejlik, másfelől az a félelem, hogy kudarcot vall(ott)unk. Ezek a nehéz, fájdalmas érzések viszont a színházi munkához szervesen hozzátartoznak, és jobban járunk, ha nem menekülünk el előlük. Hogy az elégedetlen nézővel foglalkozni elengedhetetlen feladatunk – mind kritikusként, mind színházi alkotókként –, már csak azért is indokolt, mert a színház nem fog fennmaradni a színházbajárás kultúrája nélkül, márpedig ennek a hagyománynak a fenntartásában hatalmas szerepet játszanak a városi színházak. Az elégedetlen nézőnek, akit esetleg sért a trágár beszéd, a látványos erőszak, a meztelen test, a nem-lineáris történetvezetés, a néző provokálása stb., aki lehet, hogy soha többet nem jön vissza hozzánk előadást nézni – hatalma van. Az ő elmaradása precedens értékű és sok más elmaradással együtt akár új szokáshoz vezet: mi nem járunk már színházba, mondják majd. A színházi alkotó eldöntheti, hogy emberi képtelenség mindenkihez szólnia, hogy ilyen kompromisszumot a „művészet” nem köthet, de felelősséggel jár az, hogy kikről mondunk le, és hogy egyáltalán, ha nem hozzájuk, akkor kihez szólunk. A néző nem alapértelmezett, és soha nincs meg. Őt mindig újra és újra meg kell győzni, hogy minket válasszon. A nézővel való foglalkozás ugyanolyan fontos tevékenysége a színháznak, és főleg az egy-az-egyhez típusúaknak, mint amilyen az előadáskészítés. (A nézővel való foglalkozás gondolata egyáltalán nem légbőlkapott, példaként íme egy esszé a Színház folyóiratban, amelyben arról írtam, hogy mindezt hogy csinálják a német közszínházakban.)

Végül pedig még egy színházi sztori: Sinkó Ferenc egy másik előadása, a #hattyúdal, amelyet a Kolozsvári Állami Magyar Színházban rendezett, pár napja Budapesten járt. A közönség soraiban sok idősebb ember volt, később elmesélik Feróék, hogy gyakran történik meg Kolozsváron is, hogy azért mennek el az előadásra az emberek, mert azt hiszik, hogy Csehov Hattyúdalát fogják látni (amelyből az előadás egyébként merít is). Ezek az emberek néha pozitívan, de gyakran negatívan csalódnak, mindenesetre többnyire nem azt kapják, amire számítanak. A pesti előadásról is kimegy pár ember, akik ismét, többedmagukkal együtt, nem maradnak tovább a beszélgetésre. Amikor tehát moderátorként kicsit erről is kérdezem az alkotókat, akkor tudom, hogy ez a kérdés egy másik kontextusban kellene elhangozzék, talán az előadás előtt egy fél órával. Hogyan győzöd meg a nézőt arról, hogy belépjen a te idődbe, kérdezem Ferót, hiszen azt mondod, hogy téged mostanában leginkább a nézői figyelem szabadsága érdekel, de azért abban meg kell egyeznünk, hogy az előadásban mégis csak te mint rendező/alkotó diktálod a tempót, te jelölöd ki a határokat. Egyébként már többször ajánlottam színháziaknak, hogy ne előadás után, hanem előtte beszélgessenek, amikor még nincs minden veszve. Egyelőre nem sok sikerrel. Hogy még az előadás előtt beszéljünk a színházi időről, mozgásról, arról, hogy mit gondolunk Csehovról vagy a színészi munkáról. Milyen jó volna, ha a néző még az előadás megnézése előtt megkérdezhetné, hogy lesz-e benne pucérkodás vagy fogják-e provokálni, ha a jegye az első sorba szól. Hogy lesz-e benne Csehov, mert a fotókról nem nagyon tud rájönni, és hogy egyáltalán mi ez a fura mozgás meg zene, és miért nem lehet „rendes” színdarabokat játszani. Persze nem biztos, hogy a néző eljön, nem biztos, hogy megkérdezi. De annál biztosabb, hogy az edzettebb színháziakat is megdolgozzák ezek az egyszerű, de mégis nagyon lényeges kérdések, hogy többnyire fogalmunk sincs, hogy mit válaszoljunk ezekre azon kívül, hogy hát ilyen ma a „kortárs” színház, hogy művészi szabadság, rendezői koncepció, blabla.

Hogy győzöm meg tehát a nézőt, hogy belépjen az én időmbe, hogy elfogadja a nyelvet, amin beszélek, hogy jönni tudjon velem? Hol engedem el a kezét? Mit érez, amikor lemegy a nézőtéri fény és megkezdődik az előadás? Már akkor elvesztettem őt? Kibírja még öt percig ezt a vetítést? Milyen jó volna, ha a fülébe súghatnám, hogy várj, várj, meglátod, hogy jó lesz, énekelni fognak a lányok. Vajon már rég késő, amikor leült a helyére? Vajon már sokkal hamarabb el kellett volna kezdjek vele beszélgetni arról, hogy mit akarok neki megmutatni? Vajon csalódottan megy el, vagy még ad nekünk egy esélyt? Esetleg unottan vagy dühösen, mint akit megloptak, mint akit kihasználtak, mint aki nem számít, mint aki nem más, mint eladott jegy, klakőr, statisztikát javító szám? Egyenrangúként kezelem-e őt? Vajon nem nézem le? Vajon nem gondolom sértetten azt, hogy fogalma sincs, vajon nem vagyok türelmetlen vele? Pedig szükségem van rá, de miért vajon? Hogy passzív jelenlétével legitimálja a művészetemet? Az enyémet, nem a miénket, amit együtt hozunk létre? Vajon nem neki akartam eredetileg csinálni? Miért feledkeztem el róla időközben? Miért vagyok dühös rá, amiért nem beszéljük ugyanazt a nyelvet? Miért nem próbálom megérteni, elfogadni a szempontjait? Miért nem tudtam semmit adni neki? Miért ment el üresen és kifosztva?

Mellettem egy idősebb úr ül, a nulladik perctől elégedetlen, sutyorog a mellette levővel, mozgolódik, látványosan utálja és dühíti, amit lát. Az első gondolatom, hogy finoman odaszólok, hogy halkabban sutyorogjon, és érzem, hogy az idegessége átszáll rám is. Aztán meggondolom magam, és előre dőlök a székemben. Elfogadom, hogy ő így néz, és ha el tudom érni azt, hogy ne csak vele foglalkozzak, hanem a figyelmemet a teljes élmény felé irányítsam, akkor nyert ügyem van, de ha a nyitottságomból és nyugalmamból valami rá is ragad, akkor az már maga az ajándék. Most ennyit tudok érte tenni. De megjegyzem magamnak, őt, az elégedetlen nézőt. Neked és a veled együtt érzőknek tartozom.

—————

A témában megjelent további írások:

Ungvári Zrínyi Ildikó: A centrumvesztett színház esete a kőnézővel

Köllő Kata: Színházi tükörbe néző

Boros Kinga: Mit kíván a néző?