Adorján Beáta: Életöröm és halálközelség

Adorján Beáta: Életöröm és halálközelség

(Áttűnés a Tünet Együttes Sóvirág c. előadásából)

Fotó: Mészáros Csaba

A nő kilencven, a lány harminchárom. Tornáznak, miközben emlékeket elevenítenek fel. Egymásnak. Nekünk.

A lány például kislánykorát, amikor tehenet kellett fejnie a nagymamánál. A nő boldogságot árasztó sóvirágmezőt, egy csengőt, melynek hangja a rettegést jelentette.

Két rugalmas és hajlékony test. Egyik fiatal. Sudár. Másik idős. Hajlott.

A szavak testet öltenek. A nőből Gólya lesz, a lány Senkivé alakul. És mindkét test, mintegy időtlenné válva siklik egyszerre a levegőben.

A gólyajelmez örökség az anyától. Az anyától, aki már nem él. A nő családjából tulajdonképpen már senki sem él. Senki sem élte túl. Senki, csak ő.

Senki most tetőtől talpig testhezálló feketében jelenik meg. Senki magas és karcsú. Senki nemtelen. Senki most táncba viszi Gólyát. Haláltánc? Tánc és halálközelség. Hogy kell azt érteni, hogy a halál előtt mindenki egyenlő?

Fahidi Éva 10 éves kislány, amikor marhavagonba tuszkolják sok­sok emberrel együtt. Vedreket adnak be nekik. Vizes vedreket, és egyet vécézésre. Van, aki szétnyomódik a tolongásban. Így utaznak tovább, élők és holtak a munkatábornak nevezett haláltáborba. A kislány három napig utazik a marhavagonban. A táborban pár centisre nyírják a haját, minden nap iszonyúan éhes, és fogalma sincs arról, hogy hol van a családja. Egy napon aztán meglátja édesanyját és testvérét, ahogy kézen fogva mennek a gázkamrák felé.

A színházteremben nehéz lesz a levegő. A tömeg egyként lélegzik, hol elakad, hol szipog, egyszerre folynak a könnyeink, együtt sírunk. Uramisten, fel tud az ember ilyesmit valaha is dolgozni? Hányszor kell újraélni, újramesélni, újra és újra elmesélni, hogy soha többé ne fordulhasson elő? De a kérdés talán nem is ez. Ahogy Éva is mondja egy interjúban, bárki, bármikor, bárhol kerülhet hasonló helyzetbe. Mindannyian veszélyben vagyunk. Sírással pedig nem megyünk semmire.

És újra életöröm és tánc. Szállnak és forognak, pillangóként repülnek széttárt karokkal, és nádszálként lengedeznek égbe nyúló lábakkal. A tánc véget ér. Marad az élet hihetetlen szeretete és tisztelete, és valami mélyen ülő szomorúság.
A múltról nem lehet eleget beszélni.