A színház jövője – ma? Körkérdés 1.

A Játéktér 2021/4. számából
Borítókép: pillanatkép az Y című előadásból. Szigligeti Színház, Nagyvárad, 2019

Tavalyi körkérdésünkben azt vizsgáltuk, hogy miképpen hatott a pandémia a színháznézési szokásainkra. Az azóta eltelt egy év minden bizonnyal már jobban hozzászoktatott minket a kiszámíthatatlanság állapotához. Egyes jövőkutatók szerint a tulajdonképpeni XXI. század 2020-ban kezdődött a koronavírus okozta változásokkal. De kérdés, hogy milyen átalakulásokat hozhat az elmúlt pandémia időszaka, amely meghatározza a színház jövőjét? Milyen trendek hathatnak a színház jövőjére? Miképpen határozza meg a technológiai fejlődés, a jelenlegi finanszírozási rendszerek, irányvonalak (azok hiánya) vagy a közönség változása az előadóművészet elkövetkező 10 évét vagy éppen 50 évét? Milyen kívánt vagy éppen rettegett jövőképek gondolhatóak el? Esetleg milyen sci-fibe illő szcenáriót képzelhetünk el? Ezeket a kérdéseket tettük fel dramaturgoknak, színészeknek, színházi- és filmes szakembereknek és íróknak, hogy több perspektívából is átgondolhassuk ezt a kérdést.

Benedek Zsolt, dramaturg, műfordító

A pandémia engem egy olyan, több éve tartó alkotófolyamat közben talált el, amelyben alkotótársaimmal az Y generációt érintő jelentős kihívásokkal foglalkoztunk, kiemelt figyelmet szentelve az atomizálódás, a virtualitás és az ebből fakadó téveszmés képzeteink problematikájának. Azt kutattuk, hogy egy olyan világban, amelyben a személyes identitás és a társas együttlét formái egyaránt a virtuális, nehezen körvonalazható, személytelen nagyhatalmak (okoseszközök, okosmédia, interaktív tömegszórakoztatás stb.) által szavatolt és diktált sematizáció keretei között artikulálódnak, mi lehet az a valami, ami kívül esik ezen a hatalmi struktúrán, és megmarad spontánul emberi tartalomnak. Nem arra voltunk kíváncsiak, hogy ember-e a mesterséges intelligencia, hanem arra, hogy mi maradt bennünk, ami nem mechanikus vagy robotszerű. Célunk az volt, hogy megkeressük az előadás résztvevői közt az együttlét egy olyan dimenzióját, amely hacsak egy pillanatra is, de zárójelbe teszi a hétköznapok hatalmi mátrixát, helyet adva az elemi erejű, eleven találkozásnak.

A pandémia olyan paradox helyzetet teremtett, amely – miközben jelentős akadályokat gördített a kísérletünk elé – teret adott annak is, hogy az együtt-jelen-létünk problémájára új perspektívából nézhessünk rá: a bezártság, elzártság és a távolság már nemcsak szellemi vagy lelki életünk, hanem fizikai létünk valóságává vált. Ráadásul olyan formában, ahol ez az elszigetelődés, távolságtartás, a fizikai kapcsolódás mellőzése erényként és nem devianciaként mutatta meg magát. Az utóbbi közel két évben furcsa módon az vált a szolidaritás, az együttműködés, az emberségesség és a közösségért való felelősségvállalás éthoszává, ha fizikai együttléteinket virtuálisokra cseréltük át. A járvány alatt ugyanakkor nyilvánvalóvá vált az a nehezen emészthető tényállás, hogy az élet élhető, sőt élvezhető elszigetelten is. A munka végezhető home office-ból, ételt rendelni, bevásárolni lehet mobilon keresztül is, a családot Zoomon is lehet látogatni. Lehet ugyanitt egyetemre járni, oktatni, mozizni, jógatanfolyamot végezni, sőt – ahogyan erre Y című előadásunkkal végül kísérletet tettünk – színházi előadást is lehet online látogatni (pl. a főszereplő fejére rögzített PoV kamera élőközvetítésének medialitása által). Ennek a paradigmaváltásnak, úgy érzem olyan jelentős következményei vannak és lesznek közösségi létünkre nézve, amelyekről csak remélni tudom, hogy nem torkollnak olyan érintkezésmentes, érzéketlen VR-disztópiába, mint amilyenről Viktor Pelevin fantáziált iFuck című regényében, épp egy potenciális világjárvány ürügyén.

A járvány ugyanis láthatóvá és – ami még fontosabb – legitimmé tette azt a döntéshelyzetet, melyben pillanatról pillanatra kiválaszthatjuk, hogy inkább fizikai valónkkal vagy „avatárunkkal” veszünk részt egy társas helyzetben. Ez, az én értelmezésemben egyet jelent azzal, hogy születőben van egy újfajta társadalmi rendszer, mely sajátos irányelvekkel, etikával fog rendelkezni és – ami a művészet perspektívájából nézve talán a leglényegesebb – újszerű érzéki tapasztalatoknak ad majd lehetőséget. Hogyha a színházra mint a jelen időben történő társas együttlétünket igénylő és ezen együttlét minőségét tematizáló művészetre tekintünk, akkor nyilvánvaló, hogy valamit kezdenie kell a közösségi együttlét virtualizálódásának problémájával, reflektálnia kell az újfajta tapasztalatokra, illetve az ezen tapasztalatok mentén létrejövő hatalmi elrendeződésekre: például tematizálnia kellene, hogy mire hatalmaz fel valakit, hogy úgy legyen résztvevője egy közösségi aktusnak, hogy közben neki magának nem kell kitennie saját testét ennek az együttlétnek, nem kell maradéktalanul felelősséget vállalnia másokra gyakorolt hatásáért.

Úgy tűnik, hogy ez az utóbbi helyzet maga a fennálló társadalmi dráma, ugyanis a virtuális világ olyan, az egyes ember számára uralhatatlan hatalmi dimenziónak bizonyul, amely hasonlóan a görög tragédiákban szereplő mértéktelen természeti erőkhöz, bármikor elsodorhatja őt nemcsak mentális és érzelmi szinten (mint a különböző tematikák mentén elszabaduló gyűlölethullámok esetében látjuk), hanem fizikai valójában is (minthogy egyre több és ellenőrizhetetlen hatalommal ruházza fel az őt körülvevő okoseszköz világot). A görög tragédiák valóságával ellentétben, ez az erőtér nem független magától az emberi fajtól, lévén, hogy az ő alkotása, és elvileg bárki a maga hasznára fordíthatja, amennyiben nagyobb rálátása van e világ működésére, mint a többieknek, vagy ami még hátborzongatóbb: egyszerűen csak nagyobb népszerűséget tud kiharcolni magának (gondoljunk például a virálisan terjedő fake news-ra, amelynek szinte kinyomozhatatlan az eredeti szerzője). Ugyanakkor a virtualitás által gyakorolt hatalom hatása nem egyetlen emberre vagy poliszra és még nem is egyetlen nemzetre terjed ki, hanem a teljes globális közösségre. Ez azt jelenti, hogy szükségünk van egy olyan pillanatról pillanatra működtethető globális identitás-konstrukcióra, egy olyan mindset-re, amely képes magát aktívan (és nem csak reaktívan vagy passzívan) kommunikálni a globális hatalom virtuális terében és a konkrét fizikai valóságban egyaránt. A művészi erejű színház, eddigi történetében egy olyan közösségi játék színhelyének bizonyult, amelyben egy adott alkotóközösség mediátori szerepet vállalt a hatalmon lévő elit által szavatolt jogrend (az államgépezet) diktátuma és a köznép vágyai, elvárásai és követelései között, s mintegy játékos módon, a közösségi képzelet erejével igyekezett feloldani a társadalmi feszültséget például a katarzis, a racionális reflexió vagy az interaktivitás révén.

A színházi előadás az olyan esetekben, amikor nemcsak kiszolgálta valamelyik felet, propagálva annak értékrendjét, diszkreditálva a másikat, hanem mindkettőt kritikával illette, jelen időben tapasztalhatóvá tett egy olyan alternatív egzisztenciális lehetőséget, amely felülírta az uralkodó hatalmi berendezkedés játékszabályait, s amely nemcsak utópikus fikcióként, hanem művelhető létlehetőségként mutatkozott meg, melyet a színész saját testi valójával hitelesített. Ez nem kevesebbet jelent, minthogy a színházi előadás révén a nyilvánosság színe előtt egyszerre virtuálisan (a színházi fikció révén) és reálisan (a színház performatív dimenziója miatt) is megmutatkozhatott a közösségi együtt létezés egy olyan új formája, amely képes volt újra definiálni az addig uralkodó társadalmi játék szabályait, ergo „meghackelni” vagy forradalmasítani az interszubjektív valóságot. Ennyiben a színház bizonyos értelemben mindig is operált a közösségi létezés virtuális dimenzióival, ezt tematizálta, és erre reflektált a maga sajátos eszköztárával.

Így, amennyiben továbbra is igyekszik hű maradni saját hivatásához és továbbra is a közösségi együtt létezés művészi színvonalú önreflexiója kíván lenni, nem zárkózhat el a jelenkori hatalmi struktúra tematizálása elől, és nem ragadhat meg a lokális problémák szintjén. Szembe kell néznie például azzal, hogy a jelenkori hatalmi berendezkedést alapszinten nem a kijelölt személyek vagy osztályok irányítják, hanem egy olyan folyékony halmazállapotú kapitalista biopolitika, amelynek a teljes globális közösség az áldozata. Így vagy úgy, mindannyian fogyasztók (userek) és nemcsak termelők (developerek) vagyunk, azaz a hatalom ott lakik mindannyiunk testében, hiszen a szó legkonkrétabb értelmében egyszerre termeljük és zabáljuk (gyakran mértéktelenül) javait.

Ez azt is jelenti egyben, hogy a jövő színházának egyik fontos reflexiós tárgya az kellene legyen, hogy a világban történő katasztrófát az a bizonyos Nagy Virtuális Másik műveli, akit együtt teremtünk meg pillanatról pillanatra, s akinek testét közösen használjuk, és mindannyian rezonanciában vagyunk e testtel éppen olyan intenzíven, mint a térben mellettünk álló másik ember testével. Ugyanakkor érzékileg megtapasztalhatóvá kell tennie, hogy e Nagy Virtuális Másik egzisztenciájának minőségi vektorait is együtt határozzuk meg, hol tudatos, hol pedig öntudatlan formában. Ha a Nagy Virtuális Másik semmi és senki egyéb, mint az a globális méretű digitalizált fiktív tükörképünk, amihez mindannyian mérjük magunkat és amivel kölcsönhatásban állunk, akkor a színház feladata az marad, hogy segítsen megtapasztalni e testiség sajátos dimenzióit, illetve, hogy kialakítson egy olyan figyelmet, mely által képessé válunk észrevenni a másik emberi lény jelenlétét a pixelek és a rárakódott ideológiai illúziók mögött is.

Szerkesztette: Bakk Ágnes Karolina

Ugyanebben a témában:
A színház jövője – ma? Körkérdés 2.
A színház jövője – ma? Körkérdés 3.
A színház jövője – ma? Körkérdés 4.