„A színház elvarázsolt világ” – Sebesi Istvánnal Menyhárt Krisztina-Henrietta beszélgetett

Fotó: Tomas Opitz

A szakmai, színházi és egyetemi életet érintő témák mellett több érdekes kérdést is érintettünk Sebesi Istvánnal a közel félórás online beszélgetés során. Gyermekkora óta rajong a színházért. Ez sokszor hátrányos, de inkább előnyös volt a teatrológiai tanulmányai során. Ha újrakezdené, legalább tízszer több szakirodalmat olvasna. 

Mesélj magadról, hol nőttél fel, és hogyan kerültél Kolozsvárra?

Medgyesen születtem, Segesváron, Szebenben és Marosvásárhelyen jártam középiskolába, majd érettségi után kiköltöztem Budapestre. Ott próbálkoztam az egyetemmel. Művészettörténetet, teológiát is elkezdtem tanulni, és a német szakkal is kacérkodtam, de mindegyiket abbahagytam. Nemcsak azért, mert nem volt hozzá elég ambícióm, hanem pénzem sem volt, úgyhogy dolgoznom kellett. A kettő együtt pedig nem ment, nem volt időm mindkettőre. 2014-ben visszaköltöztem Betfalvára, ahol apai nagyszüleim laktak, majd nyugdíjason a szüleim is. Utána elkezdtem Kolozsváron az egyetemet. Most a mesteri képzés végén tartok.

Mindig élt benned a vágy, hogy egyetemet végezz?

Mindig erről álmodtam. Már gyerekkoromban szerettem volna professzor-doktor lenni, mert a környezetem tele volt nagyon okos és művelt emberekkel. Ez nagyon inspirált. Abban az időben, az én gyerekkoromban, a 70-es években a műveltség, a tájékozottság, a nyelvek ismerete nagyon fontos volt. Külföldi rádióadókat hallgattunk, főleg a Szabad Európa Rádiót, az Amerika Hangját, a Deutsche Welle-t, de akkoriban már a budapesti adások is egyre érdekesebbek voltak. Mindig volt otthon friss újság, nagyszerűen lehetett a sorok között olvasni. Már ötévesen tudtam olvasni. Divat volt az olvasás, Betfalván is volt könyvtár. Munka mellet mindenki igyekezett valamilyen módon és a maga színvonalán szellemileg is gyarapodni. Városon létezett még a klasszikus munkás öntudat is, aminek az önképzés része volt. Szász környezetben ehhez még a klasszikus zene is hozzátartozott. Medgyesen nyolc zongoratanárnő volt az iskolai zenetanárokon kívül. Akihez én jártam, Frau Mösler, Bécsben végzett és Furtwängler-tanítány volt. Ha végigmentél a városon, szinte mindenhol hallatszott a zongoraszó. Persze volt zenekar, kórus, színjátszócsoport is. Akkor ez teljesen természetesnek tűnt. Színt és reménységet vitt az amúgy rémes, élhetetlen és kibírhatatlan életbe, a szegénységbe és a mérhetetlen szürkeségbe. A továbbtanulás is egyfajta biztonságot jelentett, de nagyon nehéz volt bejutni egyetemre, főleg magyar anyanyelvűként. Most más a helyzet, sokkal könnyebben lehet tanulni, több a lehetőség, teatrológiát is lehet tanulni magyarul. 

A szüleid vagy nagyszüleid között voltak színészek?  

Az égvilágon senki nem volt színész, sőt színházközeli ember sem. Anyám tanítónő volt Medgyesen, apám technikus, őt a származása miatt nem vették fel az egyetemre. Annyi közünk volt a színészethez, hogy nagyapám egyik testvérének volt egy szeretője, aki színésznő volt, legalább is a családi legenda szerint. 

Milyenek voltak az egyetemi éveid, hogyan tudtál szakmailag fejlődni? Milyen nehézségekbe ütköztél? 

Nekem soha nem jutott eszembe, hogy nehéz lenne. Az biztos, hogy sokkal többet kellett volna olvasni, és nem volt rá idő. Ilyen értelemben az idővel való harc volt a legnagyobb nehézség. Ezt valahogy úgy lehetett feloldani, hogy kevesebbet vállaltam. Tehát szégyenszemre, nem olvastam el mindent, ami kötelező volt. Volt olyan olvasmányunk is, amit nehezen tudtunk olvasni. Ilyenek voltak a legújabb szakkönyvek, amelyek épp az egyetemi évek alatt jelentek meg. Ezekhez sok előismeretre lett volna szükség, főleg, ha nem magyar nyelvű szövegek voltak. A szaknyelv olyan ütemben változik és gazdagodik, hogy nagyon bele kellett volna ásnod magad az új források értelmezésébe. Erre egyszerűen nem volt idő. Hiába tud az ember angolul, vagy németül, ha nincsen benne folyamatosan az aktuális nyelvben, akkor nem érti, vagy legalább is félreérti. Ezért mondom mindig, hogy állandó kapcsolatban kell lenni legalább az európai szakmával, hogy figyelemmel kísérhessük a fejlődési irányzatokat és értsük a nyelvezetét. 

Hogyan kerültél kapcsolatba a színházzal? 

Már gyerekkoromban imádtam a színházat. Érdekes, hogy Medgyesen akkor havonta biztosan volt egy magyar nyelvű színházi előadás, ami azt jelentette, hogy az akkori nagyobb színházak, tehát a marosvásárhelyi és a kolozsvári, végigturnézták azokat a településeket, ahol volt magyar közönség. Tájoltak, úgy mondták. Székelyudvarhelyen vagy Csíkszeredában akkor még nem volt állandó társulat. Gyergyószentmiklóson is csak 1984-ben indult el a Figura. Az előadások mindenhol óriási sikernek örvendtek, a magyar közösségnek mindenütt nagy élmény volt. Így már négyéves koromtól jártam színházba. A szebeni német színház is gyakran eljött Medgyesre. Kisgyermek korom óta beszélek németül, tehát ezeket az előadásokat is mindig néztem. És persze román előadások is állandóan voltak. Sok társulat járt arra. Bárhová kerültem később, többnyire színészekkel, színházi emberekkel dolgoztam, nagyon sokat, évekig szinte megállás nélkül, de nagy örömmel. Nemzetközi filmprodukciókban, forgatásokon tolmácsoltam, színházi körökben is. Nagyon szerettem. A színház teljesen elvarázsolt világ. Szerencsém volt, mert engem is szerettek, a munkámmal meg voltak elégedve. A nehéz munkát mindenütt kárpótolta a sikerélmény. Amikor arra gondolok például, hogy voltak-e nehézségek az egyetemi évek során, persze voltak, de ahhoz képest, hogy mennyire jó volt egyetemre járni, egyszerűen nem jön számításba.

Melyik volt az a színházi kritikád, ami a legemlékezetesebb maradt? 

Azt hiszem, mindenkinél úgy van, hogy a kritikaírás az, amit mindig újra kell kezdeni. Mindegyiket. Nincs rá sablon, tehát nincs olyan, hogy ráhúzom mindegyik előadásra ugyanazt a megközelítési módot. Persze, el kell mondani azért, hogy mit láttam, hogy kit láttam, hogy mi történt a színpadon, tehát a lehető legpontosabban rögzíteni kell, mert ez az egyetlen dolog, ami alapján fel lehet idézni az előadást. De éppen ezért, mert mindegyik előadást nagyon izgalmas nézni és pláne írni róla, ezért nem tudnék különbséget tenni a kritikák között. A kritikaírásban az a veszélyes, hogy elszabadul az embernek a tolla, és akkor nagyon sok olyasmit ír, ami ugyan nagyon érdekes, és főleg személyes okok miatt érdekes, mert az ember felvillantja, hogy milyen okos, mennyi mindent tud. És akkor valamit túlhangsúlyoz, egy csomó abszolút felesleges dolgot hozzáír. Ezért nincs olyan, ami a legjobb. Inkább gyengébb, vagy ügyetlen. De akad ritkán olyan is, hogy érzi az ember, most tényleg sikerült valami. Ezt mindenki érzi, aki szöveget ír, úgy veszem észre. A tanároknál is megfigyelhető, ha egy óra igazán jól sikerül. Amikor egyszerűen jó lesz valami. Még nem publikáltam olyan nagyon sokat, de azért van olyan szöveg, amiben érzem, hogy megértettem az előadást, jól néztem és jól láttam, hogy az tényleg úgy van, ahogy írtam.

Meg is tudnád nevezni ezeket a kritikákat?

Például a Hegedűs a háztetőn című előadásról írt kritikát említeném. Valahogy ott sikerült tömören megfogalmaznom, hogy melyik színész mit csinál a színpadon, és ugye ez a lényeg. De szerencsém volt, hogy a szerkesztő jól meghúzta és azáltal az írás feszesebb lett. Elég sokan gratuláltak is hozzá. 

Milyen viszonyban vagy a színházi szakkönyvekkel, milyen pozitív és negatív élményeid vannak velük kapcsolatban? Mennyire könnyen olvashatóak?

Nagyon nehéz elolvasni egy olyan színházi vagy színházelméleti könyvet, ami rosszul van fordítva. Nem akarok megnevezni egyet sem, mert élnek a fordítók. És eredetiben beszerezni egy könyvet, ha az ember ismeri a nyelvet, még most is meglehetősen drága. A könyvtárban itt a tanszéken nincs meg minden, bár azért az alapművek megvannak, néha a legújabbak is. De a fordítások sokszor kifejezetten rosszak, megváltoztatják a mondatok értelmét, vagy teljesen értelmetlenné teszik.

Mennyire változik a színházi világ, hogyan tudod követni? 

Nagyon sok elméletet olvastunk és elemeztünk, gyakorlati alkalmazásait néztük rendezésekben: Diderot-tól, Lessingen és Sztanyiszlavszkijon át Erika Fischer-Lichte-ig. Ezek egytől egyig nagyon izgalmasak és meghatározóak voltak. Mindig az a bajom, hogy nem olvasok eleget. Sokkhatás ér, amikor szembesülünk azzal, hogy mi minden létezik még, amiről még csak nem is hallottunk. És akkor nem beszéltünk a dolgok empirikus vetületéről. Bizony, egy ógörög szobrot meg kell ölelni, hogy érezzük a márvány örökkévalóságát, a piramisok mellé oda kell állni, hogy érezzük a hatalmasságukat, és Vincent van Gogh napraforgóinak sárgáját látni kell, hogy tudjuk, milyen az élő szín. A színházzal is ugyanez a helyzet. Brookot, Castelluccit nem elég képernyőn végignézni. Hasznos, ha tudunk arról, hogy mik vannak, mik az aktuális irányzatok, trendek, divatok, újdonságok. Most már interneten borzasztó könnyű ezt megnézni, ki lehet választani, hogy mi az, ami konkrétan a saját szakterületre vonatkozik a színháztudományon belül. Ezt a tudást fel lehet építeni a három plusz két év alatt.

A Sziget Fesztiválon is vannak tapasztalataid, egy külön sátorban szerveztél különböző színházzal kapcsolatos programokat. 

Tizenhét évig dolgoztam a Sziget Fesztiválon, a Magic Mirror sátrat szerveztem és vezettem, ami az LGBTQI+, tehát a meleg helyszín. A programunk mindig koradélutántól másnap hajnalig tartott. Filmvetítésekkel indult, panelbeszélgetésekkel folytatódott, volt színház, koncert, varieté show és party. Mindent külön ki kellett találni, hogy tartalmas, érdekes, aktuális legyen. A műsorszámokat egyenként is, összességükben is meg kellett rendezni. Összeállításukhoz előadásokat kellett nézni, fesztiválokra járni, állandóan figyelni a színvonal alakulását és a trendet. Sok újcirkuszos artistával dolgoztam például. Ez a műfaj világszerte nagyon menő. Rengeteg jobbnál jobb, kis társulat is alakult, főleg kanadaiak és ausztrálok. Ezek közül sokan megfordultak a Magic Mirrorban. Az egyik legnépszerűbb helyszín volt a Szigeten, nagyon igényes közönséggel. Amolyan zarándokhellyé vált már az elejétől. Előszeretettel és demonstratív módon látogatták a fesztivál protokollvendégei, politikusok, diplomaták és hírességek. Mindig egy-két évre kellett előre tervezzek. Kezdetben nehéz volt a Szigetre csábítani a fellépőinket, mert ódzkodtak Kelet-Európától és Magyarországtól különösen. De aztán szájról-szájra terjedt, hogy maga a fesztivál nagyon jó, nem érezhető a közélet disszonanciája, ráadásul nem is csak mainstream zenei, és akkor már könnyebb volt a dolgom. 

Mondj pár tanácsot a mostani teatrológusoknak vagy a következő generációknak, mi lehet hasznos ennek a szakmának az elsajátításához?

Nehéz okosnak lenni, mert mindenki más, és mindenki másképp áll hozzá. De az biztos, és mindenkire vonatkozik, hogy nem szabad mellébeszélni. Tehát tényleg fel kell készülni. Muszáj megtanulni, muszáj elolvasni, és főleg muszáj megnézni. Kolozsváron az a jó, hogy egyrészt az egyetem, másfelől a tanszékünk a város legszebb utcájában van, ami a legjobb hangulatú hely az egész városban, nagyszerűek a tanárok, tényleg partnerek, és segítenek, pátyolgatnak, támogatnak. Másrészt a városban több mint tíz színházi tér, társulat van. Beleértve a nagy kőszínházaktól a garázsokban működő társulatokig. Mindez azt jelenti, hogy minden nap el lehet menni legalább egy színházi előadásra. Tehát, aki itt van, és ezt tanulja, annak ajánlom, nézzen előadásokat. Az is jó, hogy most már pár tantárgyat a színisekel együtt tanulunk. Tehát gyakorlatban látjuk azt, hogy hogyan születik meg valami, ami aztán később a színpadon működik. Sőt, részt is vehetünk benne, megírhatjuk, segíthetünk, vagy ők segítenek nekünk, tehát részesei vagyunk a munkafolyamatnak. A legjobb, hogyha minden előadást megnézünk, ami itt van a városban. Ezt mindenki meg tudja csinálni, és utána, ha végre visszatér az élet a járvány után, akkor be lehet ülni egy kocsmába megbeszélni, hogy milyen volt az előadás. Ennél jobb nincs is, ezt is mindenképp ajánlom.