A Székelyföldtől a Bánságig – Molnos András Csaba színésszel Stan Lilla Alíz beszélgetett

A Székelyföldtől a Bánságig – Molnos András Csaba színésszel Stan Lilla Alíz beszélgetett

Borítókép: A párhuzamos város c. projekt. Fotó: Petru Cojocaru

A Brassó megyei Alsórákoson gyerekeskedtél. Talán nem sokan tudják, hol is van ez a falu: körülbelül egyenlő távolságra Székelyudvarhelytől és Sepsiszentgyörgytől. Hogyan találkoztál a színházzal ezen a kis településen?

Elsősorban a nagyajtai nagyapám révén, aki kántortanító volt, és rengeteg kulturális eseményt szervezett. A nagyszüleim színházszeretők voltak, a faluba gyakran jártak társulatok, például a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház.

Az első színházi élményem is a szentgyörgyi színházhoz kötődik. Ekkor a nagyapám már nyugdíjas volt, ezt az előadást nem ő hívta meg. A Janikát láttuk, egy vígjáték jellegű történetet. Szimpatikus volt a főszereplő kissrác, és arra gondoltam, hogy milyen izgalmas lehet ilyen csintalan gyereknek lenni a színpadon.

’94-ben bekerültem Szentgyörgyre a Székely Mikó Kollégiumba, amely nagyon vagány iskola. Egy évvel azelőtt indult a református tagozata, amely azóta kinőtte magát Református Kollégiummá. A mi időnkben ez még református vallás tagozatú osztály volt. A mikós tanáraink régimódi, de nagy tudású pedagógusok voltak, a vallás profilú oktatóink pedig a frissességet képviselték – ezzel a kettősséggel nagyon jól jártunk.

Amikor Szentgyörgyre kerültem, elkezdtem színházba is járni, mert rendszeresen vittek oda minket az iskolából. Akkoriban a színház egészen izgalmas periódusát élte, olyan előadásokat láttunk, amelyek a mi korosztályunkhoz is szóltak. 

Emellett szavalóversenyekre is jártam. Nem voltam olyan lelkes, de versmondó típusnak tartottak, ezért rendszeresen elküldtek. 

A középiskolás szerepléseim között fontos helyet kapott a kórus is. A kórustalálkozókon létre kellett hozni kisebb színpadi előadásokat is, amiket nagy szeretettel használtak színpadon, ezeket én is élveztem. 

Aztán egy adott pillanatban belekerültem a színjátszó csoportba, amely a Mikó keretében működött. Nem voltam túl ügyes ebben a történetben sem, de jólesett.

A Sonnet 66 c. előadásból. Fotó: Bíró Márton

Ezért gondoltad, hogy felvételizel a színire?

Nem is tudom… 

Szimpatikus voltam az egyik magyartanárnőnek, aki egy másik iskolában tanított. Látott valamit a színpadi létezésemben, és az ő ösztönzése folytán gondolkoztam el ezen. Nem volt ez határozott döntés a részemről, csak sodródtam a középiskolás életemmel. 

Azt hiszem, tizenegyedik osztály végén megnéztem, hogy hol van színi egyetem. Kiderült, hogy Marosvásárhelyen már tanév elejétől felkészítőket tartanak, és eldöntöttem, hogy ezekre szeretnék eljárni, hogy egyáltalán belekóstoljak ebbe a világba. 

Attól kezdve, hogy elkezdődtek a felkészítők, Szentgyörgyről hétvégente nem hazamentem, Alsórákosra, hanem elvonatoztam Vásárhelyre. Ez majdnem egész napos út volt oda is és vissza is, Vásárhelyen rokonoknál laktam. Szombatonként volt a felkészítő, ahol rácsodálkoztam arra, mennyire tudatlan vagyok. Rajtam kívül mindenki képben volt, tudták a színészekről és a tanárokról, hogy ki kicsoda. Érdekes tapasztalat volt ugyanakkor, hogy olyasmiket hoztak ki ott belőlem, amiket addig még soha senki. Ez izgalmasnak tűnt. 

Az előkészítők alatt szépen összerázódott a csapat, emiatt is jólesett oda felvételizni. Úgy voltam vele, hogy nem gond, ha nem sikerül, akkor elmegyek magyar vagy román szakra, esetleg politológiára. Nem volt komoly, kialakult jövőképem. A színire a felvételi akkor még többfordulós volt, elég hosszú ideig ott voltam Vásárhelyen, talán három hétig. Végül felvettek, és elkezdődött az egyetem. 

Négyéves alapképzésünk volt, 1998 októberében kezdtem, és 2002-ben végeztem. Egyetem alatt még mindig ott volt bennem a ,,nemfelkészült” hozzáállás, mert nem tudtam, hogy kell jónak lenni, hogy kell lazán hozzáállni a játékhoz. 

Amikor később én is elkezdtem diákokkal foglalkozni, felmerült bennem, hogy a színin mi a francért nem kaptam válaszokat a fel nem tett kérdéseimre… Az is vicces, hogy kérdezni sem tudtam. Nem tudtam megfogalmazni sem, hogy mi a bajom, vagy mit szeretnék megtudni.

Aztán egyetem után Váradra szerződtem.

Erről nem is tudtam!

Korábban az volt a bevett szokás, hogy a színházigazgatók és a rendezők elmentek az egyetemre megnézni a diákok vizsgaelőadásait, vagy elhívták a színházakba az előadásokat – ez attól függött, hogy a végzősök milyen színházi szakemberrel dolgoztak, és az mennyire pozicionálta jól magát a szakmában. 

Ma már az a természetes, hogy versenyvizsgát hirdetnek a színházak, a végzős odamegy, és bejelentkezik a vizsgára. Ma már az is természetes, hogy ha alkalmazott is vagy egy színházban, jöhet egy rendező és castingoltathat egy előadásra, és talán még bele sem kerülsz. De már nincs ezzel semmi gond. Nem jelenti azt, hogy nem vagy jó, hanem, hogy éppen abban a pillanatban nem rád van szükség. 

A végzéskor azonban eldöntöttem, hogy nem megyek sehová kopogtatni. De szerencsére megkeresett az akkori váradi igazgató, Meleg Vilmos, megnézte a vizsgaelőadásainkat, és megkérdezte, hogy lenne-e kedvem oda szerződni.

Annak idején nem volt túl jó híre a színháznak, vacilláltam…  aztán végül mégis elmentem, és jó döntésnek bizonyult, mert sokat játszattak. Ez a legfontosabb egy kezdő színész számára. Talán még az is mindegy, hogy mit játszik. Nincs olyan rossz rendező, akitől ne lehetne valamit tanulni. Az is nagyon relatív, hogy ki a jó, és ki a rossz rendező, mert mindenkinek megvannak a nagyon jó és a nagyon rossz pillanatai.

Sok olyan színházi emberrel találkoztam Váradon, akitől lehetett tanulni, köztük például súgókkal, kellékesekkel. Nem is feltétlenül beszélgetések által, hanem azáltal, ahogyan a dolgukat végezték.

A párhuzamos város c. projekt. Fotó: Petru Cojocaru

Mesterképzésen kántó szakon tanultál Temesváron. Hogyan kerültél oda?

A mesteri csak később következett. Volt néhány barátom Temesváron, és sokat jártam át hozzájuk előadást nézni. Szerettem a várost is, és nagyon frissnek éreztem azt, ahogy az a társulat dolgozott. Egyébként az első találkozásom Temesvárral talán 2000-ben vagy 2001-ben volt, mert meghívott a Temesvári Magyar Diákszövetség az egyik kerek évfordulójára. Akkor még egyetemisták voltunk, összedobtunk egy kis zenés műsort két kolléganőmmel. Aktória volt a címe, ezzel léptünk fel a szülinapi ünnepségen. Rengeteg diák előtt játszottuk ezt az előadást, utána pedig jó buli volt, ahol rengeteg új embert ismertem meg. Sokukkal a mai napig tartom a kapcsolatot. Akkor fogalmaztam meg magamban, hogy egyszer szeretnék ebben a városban élni. 

Később volt egy egyéni Örkény-estem, amit meghívtak Temesvárra. Demeter András, a Csiky Gergely Állami Magyar Színház akkori igazgatója látta az előadást, és megkérdezte, hogy nem lenne-e kedvem átszerződni hozzájuk. Nekem pedig volt kedvem.

A rákövetkező periódusban elkezdődött valami új, hosszú évadokon keresztül sokat kísérleteztünk. Jólesik erre visszagondolni, izgalmas előadások születtek az évek folyamán. 

Kíváncsi lennék, hogy melyik előadással ,,debütáltál”.

A Cigánytábor volt az első temesvári előadásom, de ebben nagyon kicsi szerepem volt. Azzal párhuzamosan belekezdtünk Görgey Gábor Komámasszony, hol a stukker…?-ébe, igazából ezt tekintem az első itteni munkámnak.

A Komámasszony, hol a stukker…? c. előadásból

Ekkortájt jött az a bizonyos mesteri a kántó szakon?

Volt ez a szépen fölfelé ívelő pályám a temesvári magyar színházban, és közben bejött a szerelem az életembe. Az akkori barátnőmmel elkezdtük komolyan gondolni az együtt való létezést, de ő akkor Marosvásárhelyen volt, én meg Temesváron, és ez jókora távolság. Közben igazgatóváltás is történt a színházban, és ezzel, úgy gondoltam, eggyel közelebb kerülök Székelyföldhöz. 

Egy évadra Székelyudvarhelyre szerződtem. Családalapítás volt a célunk a barátnőmmel, aki azóta már a feleségem. Úgy gondoltuk, hogy ott a környéken le fogunk telepedni, lesz egy kis házunk, és nagyon jó lesz magyar, családbarát közegben gyereket nevelni. 

Szerettem, jó év volt, a mai napig rajongással követem a társulatot. Szeretem, ahogy az a színház létezik, de a város annyira nem jött be. Nagyon szeretem a tereket, a sok ember között való hömpölygést, amit Temesváron nap mint nap megtapasztalsz, Székelyudvarhelyen viszont ez nincs. Ha vasárnap délután kimentem egyet sétálni a városba, a legtöbb esetben nem találkoztam senkivel. Olyan volt, mint amikor a filmekben az újságpapírt fújja a szél az aszfalton, és nem történik semmi. 

Amikor még Temesváron éltem, szerettem volna éneket tanulni, de akkor csak alapképzés volt ott. Azért, második egyetemi szakként, fizetnem kellett volna, és nagyon keveset kerestünk akkoriban. Viszont amikor már Udvarhelyen voltam, hívott a Temesvári Nyugati Egyetem Zeneművészeti Karáról egy nagyon kedves ismerős, akivel a színházban is dolgoztam együtt, hogy indul mesteri képzés, menjek felvételizni. Ez adta a szikrát, hogy mi lenne, ha visszamennénk Temesvárra. Illetve megint igazgatóváltás történt, ekkor került Balázs Attila az igazgatói pozícióba, és ő is rákérdezett arra, hogy visszajönnék-e. Ez a két nyomós ok hívott vissza.

A feleségem is kíváncsi volt az itteni életre, szóval hazajöttünk Temesvárra azzal a tervvel, hogy egyelőre két évre visszajövünk, aztán majd meglátjuk. Ez 2008-ban volt, 2010-ben pedig befejeztem a mesterit. Akkor úgy éreztük, hogy itt még van dolgunk, maradnánk, majd ha lesz gyerek, megint átgondoljuk. Ezek a határidők mindig tolódtak, és lassacskán rájöttünk, hogy már nincs is értelme tervezgetni, hogy elmegyünk. 

A Hair c. előadásból. Fotó: Bíró Márton

Soha nem gondoltad úgy, hogy inkább az énekléssel kellene foglalkoznod? Nem bánod, hogy nem azt választottad?

Az éneklés mindig része volt az életemnek, a szakmámnak is. Valamikor régen – évszámot nem tudok mondani – megalapítottuk a Shake Kvartettet is Éder Enikővel, Borbély B. Emíliávál és Kiss Attilával. Ez nekem elég. 

Ahhoz, hogy operában dolgozzak vagy professzionális énekesként határozzam meg magam, nem vagyok elég felkészült. Nem is vonz annyira, mert a színház nekem többet tud adni, szélesebb skálán mozog. 

Az említett Kiss Attila színészkollégáddal rendeztétek a Kenyérrel a zsebben című előadást kettőtöknek, nem is kis sikerrel. Budapesten is járt, a Szkénében. Számítható mérföldkőnek az életedben? Ez volt az első előadás, amelyben rendeztél is?

Mindig is érdekelt a rendezés, hogy hogyan áll össze egy produkció. Izgat a külső perspektíva, átlátni az egészet. 

Temesváron néhány évig én raktam össze az ünnepi műsorokat, amikben énekesek, táncosok, színészek léptek színpadra, tehát nagyon sok embert kellett összefogni és az egésznek egy koncepciót kitalálni.

A Kenyérrel a zsebben pedig onnan indult, hogy jó kollegiális viszonyban vagyok Kiss Attival, és azon gondolkoztunk, mi lenne, ha megpróbálnánk úgy játszani, hogy csak ketten vagyunk, és muszáj egymásból kiindulni és építkezni? Erre kerestünk darabot, jó kihívásnak tűnt. Különösen nagy próbatétel volt rendező nélkül dolgozni, és anélkül, hogy egymást elkezdjük instruálni. De mégiscsak elég kerekre sikeredett a produkció. Egy adott pillanatban megkértük Balázs Attila színművészt és igazgatót, hogy legyen a külső szem. Nem nagyon avatkozott bele, de jó volt, hogy valaki látta kívülről is az előadást. 

Tapasztalatként sokat adott nekünk ez a munka a színészet és a színházról való gondolkodás terén is.

A Kenyérrel a zsebben c. előadásból. Fotó: Bíró Márton

Mely előadások voltak még fontosak számodra?

Nem feltétlenül magukra az előadásokra gondolok úgy, mint meghatározó elemekre, hanem inkább a találkozások, az évadokat körülfogó koncepciók formálnak. És azt hiszem, ezt is szerettem meg a temesvári színházban, hogy mindig történnek új dolgok, valahogy mindig van itt egészséges kísérletezés. Nem is minden esetben a végeredmény a fontos, hanem maga a folyamat.

Például Purcărete rendezésére, Az ember tragédiájára mindig úgy tekintettem, hogy az biztos mindenkinek óriási dolog, és ha majd öreg korotokban életrajzot írnak rólatok, ez az előadás biztosan kap majd egy külön fejezetet.

A Purcăretével való találkozás áldásos helyzet. Nagyon hálás lehetek, hogy közelről láthattam dolgozni. Ő külön világ, saját magát képviseli, és izgalmas volt belecsöppenni ebbe az egészbe. De itt is a találkozás a lényeg, mert egy rendkívül nyitott és izgalmas ember. 

Számomra a Kokan Mladenović-csal eltöltött idő is emlékezetes. Nagyon izgalmas színházi alkotó ő is. 

Ugyanakkor Puskás Zoltánnal, a vajdasági rendezővel is nagyon jó volt a találkozás, vele a zene szépségébe kóstoltunk bele, az ő szemszögéből. 

A Koldusopera c. előadásból. Fotó: Bíró Márton

Hogyan kezdtél diákszínjátszással is foglalkozni?

Amikor középiskolás voltam a Refiben, Alsórákosra, a szülőfalumba egy nagyon vagány lelkészcsalád érkezett, és elkezdődött egy egészen komoly ifjúsági munka az egyházon belül. Eljártam én is az egyházi gyerektáborokba, mint táborvezető, foglalkozásvezető. Tulajdonképpen akkortól számítom azt, hogy megkedveltem a gyermekekkel való foglalkozást. 

Ezzel párhuzamosan, ugyancsak az egyház keretein belül, elkezdtem részt venni ifjúsági rendezvényeken. Itt nagyon szoros barátságaim alakultak ki, olyan embereket találtam meg, akikkel hasonlóképpen gondolkodunk, érzünk. Ennek köszönhetően folytatódott tovább az ifjúsággal való foglalkozás. Tehát ez már középiskola alatt elkezdődött, utána pedig folytattam. 

A váradi periódusomban sem engedtem ezt el, akkoriban alakult a Partiumi Keresztény Egyetem, és ott is kapcsolatban voltam az amatőr színjátszással. Amikor pedig átjöttem Temesvárra, akkor az akkori 1. Számú Általános Iskolában egészen kicsikkel dolgoztam, elemistáktól kezdve nyolcadik osztályos diákokig. 

Utána a Bartók Béla Elméleti Líceumban már sokkal tudatosabban foglalkoztam a diákszínjátszással, elkezdtem kialakítani a saját módszereimet. Akkor még általános iskolás diákokkal is foglalkoztam mintegy előkészítő fázisként, hogy amikor bekerülnek a középiskolai csoportba, ne kelljen velük a nulláról kezdeni. Így az évek során kialakult egy rendszer, amit működőképesnek láttam, mert követhető volt a gyerekek fejlődése. 

Nem lehet könnyű olyan komplex előadásokat színpadra vinni, mint amiket tőled láthattunk (A dzsungel könyve, Csongor és Tünde, Lúdas Matyi Projekt, Valahol Európában, Cupido nyilai, Cyber Cyrano, Delete). Melyik volt a legnehezebb?

Mindegyik nehéz volt. Attól szokott függni, hogy milyen darabot választok, hogy éppen kikkel dolgozom. Technikailag talán a Valahol Európában volt a legnehezebb, mert harminc ember volt a színpadon. Azért is került műsorra, mert abban az évben rengeteg diák jelentkezett, és senkit nem szerettem volna visszautasítani. Olyan darabot választottam, amelyben mindenki fontosnak érezheti magát, és fejlődhet, akár emberként is.

Megtudtam, mint ex-Bartók Diákszínpad-os, hogy most nem te foglalkozol a diákszínjátszó körrel. Ez így marad?

A Diákszínpaddal az elmúlt évben nem foglalkoztam, pihentem kicsit. Átadtam Czüvek Lórántnak és Lajter Márkó Ernesztónak, de ősztől kicsit újragondoljuk hárman. Még nem tudom, milyen formában fogunk dolgozni, de azt hiszem, új alapokra kell helyezni a Diákszínpad fogalmát. Azt látom, hogy az, ahogy mostanáig dolgoztunk, nem a legcélravezetőbb ezzel a generációval. Lehet, hogy tömbösíteni fogom a foglalkozásokat, tréningeket tartunk, és utána készülünk az új produkcióra. Mindenképp a legjobb megoldás megtalálásáért gyúrunk majd. Nagyon szeretném, hogy élő és termékeny legyen a színjátszó kör, fel kell pezsdíteni.

A párhuzamos város c. projekt. Fotó: Petru Cojocaru

Hogyan nézett ki a színház legutóbbi évada, illetve a következőről vannak már elképzeléseid?

A most kezdődő évadról még konkrét dolgokat nem nagyon tudok mondani, elhangzottak rendezők nevei, előadások címei, témák. Az a projekt, ami nagyon ígéretesnek hangzik, Tomi Janežič nevéhez fűződik, aki dolgozni fog a társulatunkkal. 

Számomra az elmúlt két évad legizgalmasabb része A párhuzamos város című projekt, amibe több szemszögből is beleláttam. Ez nagyon friss és újszerű megközelítés, ami színházi formaként és színésztechnikailag is izgalmas kihívás volt. Immerzív színháznak nevezi a rendező, Ana Mărgineanu, a néző belemerülését követeli. Olyan, mintha a szemlélő belecsöppenne egy filmbe, és egészen közelről követhetné a szereplő életét. 

Onnantól, hogy a nézők belépnek, a színész a távozásukig karakterben létezik közöttük. Ez a fajta közelség igényel egy intenzívebb koncentrációt. Nincs kulissza, nincs pihenőidő, folyamatosan szerepben kell lenni. Ennek csak az előnyét látom, kihívás egy színésznek. 

Ez egy trilógia, amely Temesvár történelmi városnegyedeit hivatott bemutatni a Kulturális Főváros program keretén belül. Az első a Józsefváros volt, tavaly foglalkoztunk a Gyárvárossal, most pedig az Erzsébetváros következett. 

Az elsőben epizodista voltam, az egyik fő vonalon jelentem meg, és az volt a dolgom, hogy az én kis történetemet vigyem bele a nagy egészbe. Ezáltal lehetőségem nyílt arra, hogy végignézzek minden mást. A cselekmény két párhuzamos szálon futott, és lévén, hogy egyjelenetes szereplő voltam, nézőként is elém tárult az előadás. Így el tudtam képzelni, hogy milyen hatást kelt azokban, akik kívülről követik végig. 

A másodiknál megkért a rendező, hogy legyek az asszisztense, így részese lehettem a munka feltáró részének is. Ezeket az előadásokat nagyon hosszú dokumentálási folyamat előzi meg, ami azt jelenti, hogy a rendező és a szövegíró Peca Ștefan összegyűjti a helyszíneket, karaktereket, sztorikat (ezek lehetnek találkozások, interjúk különböző társadalmi rétegekből, etnikumokból származó emberekkel), és ezekből összegyúrják az előadást. A karaktereknek és sztoriknak a morzsái jelennek meg az előadásban, ezáltal a színpadon mindennek köze van a valósághoz.

Most, a harmadikban pedig én is kaptam egy külön útvonalat, a józsefvárosi karakteremnek ki lett bontva a története. Így az elejétől a végéig jelen voltam a dramatikus időben és térben. 

Ezért szeretem ezt a színházat, mert mindig nyílik lehetőség arra, hogy új színházi formákkal kísérletezzünk. Így izgalmas marad.