A Nagy Játéktér-Szavazás

Több mint egyéves működése után a Játéktér szerkesztősége – a Magvető Kiadó támogatásával – játékba hívta a lap munkatársait: három kategóriában szavazzunk közösen arról, hogy kinek adnánk a 2013-as év három díját. A legjobb 30 év alatti erdélyi színésznőt és színészt, valamint a Játéktér legjobb szerzőjét kerestük.

Elsőként a lap munkatársait – szerzőket és szerkesztőket egyaránt – kértük, hogy pár mondatos indoklással jelöljenek mindhárom kategóriában (a szerzői kategóriába való jelölés alól értelemszerűen kivételt képeztek a Játéktér szerkesztői). Ezt követően szavazás során alakult ki a végeredmény.

Ám mielőtt ezt kihirdetnénk – és nem a formalitások kedvéért – szeretnénk megemlíteni mindazokat, akik szorosan egymás mellett versenyeztek. Annyira szorosan, hogy voltaképpen mindannyian egy dobogón állnak a szemünkben. Ők a legjobb színésznő kategóriában: Benedek Ágnes, Bodoki-Halmen Kata és Pál Emőke; a legjobb színész kategóriában: Derzsi Dezső, Kinda Szilárd és Varga Balázs; a Játéktér legjobb szerzője kategóriában pedig: Adorjáni Panna, Biró Réka, Deák Katalin és Köllő Csongor.

A díjjal járó könyvcsomagot (György Péter Állatkert Kolozsváron – Képzelt Erdély; Vida Gábor Ahol az ő lelke és Körkép 2013 című könyveket) a Magvető Kiadó felajánlása jóvoltából adhattuk át a nyerteseknek, és mellettük a Játéktér két fiatal internjének, László Beáta Lídiának és Bíró Árpád Leventének – az ő lelkes és áldozatos munkájukat külön köszönjük.

A Játéktér három munkatársának köszönhetően a díjazottak a könyvjutalom mellett a Játéktér idei lapszámait is kézbe kapják, támogatói előfizetőkként.

A Játéktér munkatársainak szavazata szerint:

a 2013-as év 30 év alatti színésznője: Pál Emőke
a 2013-as év 30 év alatti színésze: Varga Balázs
a Játéktér legjobb  szerzője: Biró Réka

Mindenkinek szívből gratulálunk – és fogadják szeretettel az alábbi laudációkat.

PÁL EMŐKE – Köllő Csongor laudációja:

Ezekben a nem könnyű időkben azé lesz a jutalom, aki kezébe veszi a sorsát, és elébe megy, nem fogadva el sem azt, hogy minden előre meg vagyon írva, sem azt, hogy türelmesen kell várni az alakulást, és reménykedni, hogy egyszer kapunk egy esélyt, hogy változtassunk valamin. A jutalom azé, aki bátran alakítja a sorsát, aki esélyként fogja fel arra, hogy megéljen, változtasson, vagy létrehozzon valamit. De mi a jutalom? Egy díj? Rendben, az is jutalom, de igazából nem számít. Akkor sem, ha könyvcsomaggal jár és akkor sem, ha euró tízezrekkel. Az igazi jutalom az maga a kézbevett sors. A bizonytalanságok, félelmek, a szabadság, izgalom. Nem fokozom.

Emőke kézbe vette a sorsát. Úgy döntött, hogy megtanulja, megtapasztalja azt, amire szüksége van. Jól tette? Azt én nem tudom megmondani.

De Londonban a Lecoq-módszer szerint alakított iskolában tanulni egy nemzetközi csoportban angolul nem könnyű. Létrehozni egy egyéni előadást (tanári segítséggel persze), amiben öt különböző figurát kell játszani, nem könnyű. Létrehozni egy másik egyénit (ezúttal egyedül), amiért szakmai megmérettetésen legjobb női előadó díjat kap valaki, nem könnyű. Mesteri disszertációt írni sem. Doktorira felvételizni sem. (Még akkor sem, ha hazai berkekben még mindig lenézendő az a színész, aki tudományosabb módszerekkel is kutatni akarja szakmáját – pedig mit tett Sztanyiszlavszkij, ha nem ezt?) Vásárhelyen főszerepet játszani sem könnyű (no, nem a hely miatt, hanem úgy általában a szerepek kemény diók is lehetnek). Mint ahogy kamera előtt állni sem könnyű, és Emőke még ezt is többszörösen kipróbálta tavaly.

Mindezekért az igazi díja egyelőre talán csak a tapasztalat. Biztosan nem egy zsíros szerződés. De talán majd az is lesz egyszer. Attól is függ, hogy mit kezd a tapasztalatával a továbbiakban. Mindenesetre, most úgy tűnik nekem, hogy Pál Emőke sok minden jót érdemel ebben a szakmában. És ha ügyel erre az őszinte, tiszta kíváncsiságára és alázatára (a belső „virágára”, ahogy Zeami mondaná), ha ezzel a szorgalommal, nyitottsággal, tudatossággal dolgozik tovább, akkor minden bizonnyal kézbe is kapja a sok jót, ami jön felé.
Kezdjük ezekkel a könyvekkel.

VARGA BALÁZS – Szilágyi-Palkó Csaba laudációja:

BEMELEGÍTÉS
Van ez a Varga Balázs, egy ilyen figyelős gyerek. Bejön, kicsit poénkodik, lassan felkészül. Az az érzésed, hogy épp máshol jár az esze. Kicsit dühös vagy rá – megint másra gondol, nem arra, ami a munkája. Aztán kezd emelkedni a hőfok. Belevág.

RELAXÁCIÓ
Persze, nem megy ez olyan könnyen. Van benne egy nyugalom, egy olyan koncentrálós fajta figyelem. Mer nyugodt lenni. Mer kivárni. Azzal bizonyít, hogy – koránál sokkal érettebb módon – nem akar bizonyítani. Nem az a kényszeresen öningerlő típus. Relaxáltan játszik. Ami nem energiátlanságot jelent, hanem azt, hogy fel van készülve arra, ami a munkája.

BIZALOM
Ez egy nagyon fontos dolog, az élet minden területén. Színpadon is, nagyon. A másik ember hangulatának, állapotának felismerése, az erre adott válasz, a támasz – a közös játék. Meg az is, hogy tudod: bemutatóra rendben leszel. Varga Balázzsal biztosan.

FIGYELEM
Ha a színész figyel, akkor a közönség is. Rá. Ez ilyen ragadós dolog. Néha azért figyelünk, mert a szemünknek kedves, amit látunk (és Balázs is ilyen). Máskor azért, mert leköt az a spontaneitás (vagy annak a művészileg megformált látszata), amellyel egy jó színész létezni tud színpadon. Vagy pedig azért, mert letaglóz, meghat, megdöbbent, meglep, kizökkent és elgondolkodtat, amit az előttünk álló, mozgó, érző, beszélő, játszó, komédiázó, énekelő, táncoló, kereső művész mutat. Amit Varga Balázs mutat.

FANTÁZIA
Egy üres színpad – Brook óta tudjuk – bármivé válhat, mint a rajta levő ember is. Ehhez persze ennek az embernek tehetségesnek is kell lennie. Meg hát keresnie is kell azokat a pillanatokat, amelyekben dimenzióváltás történik. A szerep és a saját énje között. Nem mindig könnyű megtalálni, sőt, nagyon sok kín, érzelem és lemondó pillanat kíséri ezt az utat. Persze, ha mégis továbbmegy az ember, akkor elérkeznek az olyan kegyelempercek is, mint Oedipus, Lorenzo, ifjú Schwartz, Leonce, Hassenreuter vagy Maxim. És remélhetőleg még csak most indul az utazás!…

STÁTUS
Van a felső meg az alsó. És ezek milliónyi variációja. Az egyik legérdekesebb, amikor azáltal vagyunk felső státusban, hogy látszólag a másik alatt vagyunk. Ez kissé átvittebb értelemben úgy is mondható, hogy amikor például Varga Balázs az eddig elért teljesítményei, díjai és szerepei után/mellett/közben felelősségteljesen, művészi alázattal végzi a munkáját, akkor az egy nagyon felső státus. Amiből remélhetőleg csak még feljebb lehet majd kerülni – becsülettel, tehetséggel és munkával.
Kedves Balázs, adjanak ehhez sok erőt az égiek, a közönséged, a színházad. Meg a JÁTÉKTÉR díja is, a Legjobb 30 év alatti erdélyi színésznek. Szeretettel gratulálok!

Volt tanárod, Szilágyi-Palkó Csaba

BIRÓ RÉKA – Varga Anikó laudációja:

Biró Réka a kolozsvári BBTE teatrológia szakán végzett, majd a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem drámaíró mesterijén folytatta a tanulmányait.

Rékával egy színházi fesztiválon találkoztam először. Ha jól belegondolok, nem is vele találkoztam akkor – amennyiben emberek találkozása alatt a beszélgetést, az ismerkedést, az előadások utáni, büfé- és szerkesztőségi körülmények közt sorra kerített trécselést értjük –, hanem elsőként azzal az attitűddel, ami most is annyira jellemző rá. Ült egy szép, fekete hajú lány a Kolozsvári Színház egyik, számunkra (éppen lapot szerkesztettünk) elkerített kis szobájában, és végtelen türelemmel tördelt, írt, képekkel bütykölt, lapokat vagdosott, csinálta, amire éppen szükség volt mindenki fáradtságát, dilijét, hisztijét elviselve: mint a tenger, aminek a morajlására már nem figyelsz, de közben ő viszi a hátán a hajót. És ahogy a tenger sem alszik, nagyon úgy tűnt, Rékának sincs szüksége erre…

Majd más fesztiválokon – sokszor a Zsigmond Andi által szerkesztett fesztivállap-írás jó hangulatú forgatagaiban – találkoztunk, amiken ugyanezzel a csendes, figyelmes, munkabíró türelemmel volt jelen. Egyébként ezek az alkalmak, kis műhelyek azért váltak olyan fontossá, mert nem pusztán az írás gyakorlatát tolták előtérbe, hanem a színházról való gondolkodás lehetőségeit, a színházi jelenségekhez való közelítés sokféle módját. Ezekben a közegekben láttam Rékát formálódni – szöszölni mondatokkal, gondolatokkal, meglátásokkal –, ennek a formálódásnak az örömeivel és persze keserűségeivel, kiábrándulásaival együtt, mert a lemondáshoz való közel kerülés is mindig benne van a pakliban, ha az ember bedugja a fejét a színházi oroszlán szájába. (Ó, és nem amikor veszélyesnek, de amikor ázott szőrcsomókból összetákolt játéknak tűnik, akinek el kéne hinni a foga élességét…)

Azt gondolom, Réka azért került most a reflektorfénybe (és ahogy elképzelem ebben a fényben, máris látom őt a menekülő utakat keresni), mert mindannyian bírjuk a színháznézői magatartását, ezt az érzékeny alapot, amire majd csodálatos szövegvárakat rittyenthet, vagy bungalókat, vagy kerti lakot: amit csak a kísérletező kedve és szabadsága enged – de abban biztos vagyok, hogy mindnek jó lesz benézni az ablakán, leülni a kertjében.

Fogadd örömmel ezt az – egyelőre leginkább ölelésekre konvertálható – díjat, kedves Réka!