A Legendás Ungvári Osztály – beszélgetnek a marosvásárhelyi végzős teatrológusok

Bemutatkozik a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem végzős, harmadéves teatrológia osztálya. Tagjai: Antal Ádám, Falusi Balázs Áron, Gászpor Adrienn, Kertvéllesy András, Marton Orsolya, Oltean Márk. Osztályvezető: Ungvári Zrínyi Ildikó.

Bemelegítés

Marton Orsolya: Én a líceum alatt két évet önkénteskedtem a marosvásárhelyi színházban, és színi körre jártam. Akkor gondoltam, hogy a teatró egy jó szak lehet arra, hogy megalapozzam a tudásomat. Elvárásaim és terveim nem nagyon voltak, azt vártam, hogy bekerüljek egy színházi közegbe, és majd onnan meglátom.

Oltean Márk: Én a nagyváradi színházban önkénteskedtem, amellett elkezdtem játszani is, és akkor fogott meg a színház világa, a csapat. Szerettem azokat az embereket, azt a közeget, és ezt akartam továbbra is. Nem tudtam sokat a szakról, csak hogy alapvetően a színházzal foglalkozik, és van egy erősebb gyakorlati vonulata a többi színházelméleti szakhoz képest.

Kertvéllesy András: Én a gimnázium után drámapedagógus szerettem volna lenni. Engem is a közösség érdekelt ebben az egészben, a közösségépítés, és az, hogy közben ebben az egyén hogyan tudja fejleszteni magát. Nekem ez egy újrakezdés-történet is, amely most úgy látszik, sikerrel végződik. Úgyhogy, anya, ha ezt olvasod, I made it!

Falusi Balázs Áron: Én nemrég töltöttem be huszonhetedik életévemet, és tulajdonképpen már érettségi után színész akartam lenni. Az is lettem, Budapesten kezdtem el dolgozni. Aztán jött a pandémia, és egyik napról a másikra munka nélkül maradt a fél színészvilág Magyarországon. Mivel nem tudtam a színész-végzettségemmel munkát találni, úgy gondoltam, továbbképzem magam, ezért jöttem teatrológia szakra. Azóta megszerettem a háttérmunkát is, a színészet mellett szívesen foglalkoznék ezzel is.

Gászpor Adrienn: Üdvözlöm minden kedves ismerősömet. Adri vagyok. Drámatagozaton végeztem a sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Líceumban. Kilencedikben színésznőnek készültem, aztán tizedikben azt mondtam, biztos, hogy nem. A színháztörténet tanárnőm hatására jöttem teatrológiára. Akkor nem tudtam, hogy konkrétan mi érdekel, most kapiskálom. Lehet, hogy majd mesteri végére megtudom, de anyukám nagyon büszke rám, szóval ez nagyon jó.

Antal Ádám: Én vagyok a csapat rangidőse. Ádi-kapitánynak szólít mindenki. Színészként dolgoztam Budapesten, két évadot töltöttem el a Turay Ida Színházban mint társulati tag. Azután nyilván a pandémia nekem is betett, úgyhogy úgy éreztem, szeretnék egy más irányú diplomát is szerezni a színészet mellett, ugyanis színházi mindenevőnek tartom magam. Minden érdekel, legyen az hangtechnika, fénytechnika, színjátszás, írás, dramaturgia, rendezés. Úgy gondolom, nagyon nem járunk jó úton, ha csak egy szűrőn keresztül vizsgáljuk a színházat. Én csapatsportként gondolok a színházra. Ha egyénileg akar valaki sikeres lenni, akkor menjen el hosszútávfutónak, és ott egymagában futhat, ameddig csak szeretne. A végén vagy kap aranyérmet, vagy nem. 

Orsi: Ha visszaemlékszem első évre, amikor ugye online voltunk, akkor úgy éreztem, egy kicsit kimaradok a buliból, hogy úgy igazán sehova se tartozom. Az osztály se tudott sokat együtt lenni, így akkor még nem is voltunk egy nagyon erős közösség.

Ádám: Nekem az első tanévben nem is volt olyan érzésem, hogy most itt elkezdődött valami, hogy egyetemre járunk, hanem olyan volt, mintha egy hosszan elnyújtott workshopon lettünk volna. Nem tudtam intézményhez kötni, rengeteg tanárommal csak másodéven találkoztam. Nekem az online színháznézésből nagyjából egy hónap után nagyon elegem lett. Bármit is néztünk, elemeztünk, visszatérő gondolat volt, hogy higgyétek el, élőben más. Egy idő után azt éreztem, irreleváns, amiről beszélünk. Persze, más az a tapasztalat, amikor visszatekerem százszor a felvételt, és megnézegetek egy-egy jelenetet. Ilyen téren nem volt rossz, mert megedzett. Emiatt szerintem a mi osztályunk bármilyen körülmények között hajlandó színházat csinálni.

Márk: Arra viszont szerintem jó volt a karanténhelyzet, hogy sok házibuli volt, így egy sokkal bensőségesebb és közelibb kapcsolatot lehetett kialakítani azokkal az emberekkel, akik ott voltak. 

Ádám: A házibulik után egy ideig én is azt éreztem, hogy összekovácsolódtunk, aztán december, január tájékán meg már azt, hogy úristen, ha még egyszer meglátom ugyanazt a tíz embert ugyanabban a lakásban, akkor letépem a bőrömet a helyéről. 

Orsi: Igen. De az, hogy mindig ugyanazokat az embereket látod, az egész egyetemi közegre érvényes. Néha érzem, hajlamos vagyok arra, hogy elsodorjon ez a színházasdi, miközben fontos, hogy más területekről is legyenek ismerőseim, másokkal is tartsam a kapcsolatot, mert visszahoznak a földre.

Adri: Nekem ezért van szerencsém az orvosisokkal. Annyira jó elmenni, és inkább hallgatni anatómiai kifejezéseket, amikből nem értek semmit, de legalább nem Foucault, meg Artaud, meg Grotowski…

Márk: Amúgy az osztályunkra visszatérve, szerintem először akkor működtünk osztályként, amikor az első év, második féléves színészmesterség-vizsgát csináltuk: novellákat dolgoztunk fel és adtunk elő. Jó volt együtt dolgozni, azon a vizsgán éreztem először, hogy mi tényleg egy osztály vagyunk.

Bele a mélyvízbe

Adri: Szerintem azért voltak jók a szakmai gyakorlatok, mert el tudtam dönteni, hogy mi az, amit egy rendezőtől vagy színésztől mint munkatárstól elvárok, és mi az, amit magamtól elvárok. Mivel a második gyakorlatomat már úgy végeztem, hogy tudtam, mi a hierarchia, hogyan működik, úgy tudtam odaállni valaki elé, hogy neked ez a dolgod, nekem meg ez a dolgom.

Orsi: Te a rendezőasszisztensi munkában kényelmesen érezted magad? Azért kérdem, mert tőlem például nagyon távol áll az, hogy adminisztratív dolgokat csináljak. Valamiért azt érzem, hogy nem tartozik az aktív alkotási folyamathoz.

Adri: Pedig nagyon fontos. Mert amire te mint dramaturg vagy rendező nem is gondolnál, hogy meg kellene szervezni, arra van a rendezőasszisztens. Függetlenül attól, hogy elsősorban adminisztratív munkát végez, az alkotói folyamat szerves része. Szilvay Mátéval (ötödéves rendező szakos hallgató – szerk.megj.) azért volt más a próbafolyamat, mert nem volt itt a dramaturgja, emiatt nekem az egyik vállam rendezőasszisztens, a másik vállam dramaturg volt. Amikor Dobrovszki Dórával (ötödéves rendező szakos hallgató – szerk.megj.) csináltuk a Meggyeskertet, akkor ott rendezőasszisztens és ügyelő is voltam. Amellett, hogy leszerveztem a próbákat, fontos volt a véleményem is. Ami nekem még hasznos volt a rendezőasszisztensi munkában, hogy megtanultam, mit csinál a műszak. Mert ha azt akarom, hogy itt jöjjön be a zene, ilyen hangerővel, és ebből a portból, az nem annyi, hogy odafent megnyomok egy gombot.

Balázs: Nekem a szakmai gyakorlat teljesen vegyes felvágott volt. Dolgoztam tolmácsként, dramaturgi munkába is belefolytam, egy meseelőadás szövegével kellett foglalkoznom. Igazából az otthoni [békéscsabai – szerk. megj.] színház keretein belül voltak gyakorlati munkáim. Nekem ilyen szempontból más volt, mint amiről beszéltetek, mert a karantén miatt a második féléves közös színészmesterség vizsga nekem teljesen kiesett.

Andris: Meglepődtem, amikor Molnár Balázs (volt rendező szakos hallgató – szerk.megj.) első évben felkért a Hamletbe dolgozni – ez a vizsgaelőadás végül nem lett kész, nem mutattuk be. Számomra ebből a folyamatból a legfontosabb tanulság – bármennyire is azt mondjuk, hogy van egy olyan értelmezése is a dramaturg–rendező viszonynak, hogy a dramaturg a rendező barátja –, hogy ez a barátság nem lehet olyan, mint egy magánéleti barátság. Ha ezek a határok nincsenek lefektetve, vagy nagyon áttetszőek, akkor könnyen bele lehet esni a másik letargiájába, elveszettségébe, és nem mindig tudsz neki segíteni abban, hogy kijöjjön belőle. Ebben a projektben számomra ijesztővé vált, hogy az alkotói folyamat során a túlterheltség és a sok munka miatt egy alkotó mennyire el tudja veszíteni a józanságát. Ebből a sikertelenségből talán sokkal többet tanultam, mintha ez az előadás elkészült volna.

Orsi: Ehhez annyit tennék hozzá, hogy szerintem alapvetően nem kizáró ok, ha jó barátok vagytok, csak kell egy közös megegyezés arról, hogy bizonyos helyzetekben szétválasztjátok a kettőt: most dolgozunk, most meg nagyon jó barátok vagyunk. Mert vannak olyan szakmai dolgok, vagy meglátások, amik egy baráti viszonyban sokszor sértőek lehetnek – kölcsönösen kell érzékelni, hogy a dramaturg–rendező kapcsolat elsősorban nem egy érzelmi viszony.

Adri: Szerintem a tiszteleten és a munka iránti alázaton alapszik.

Orsi: Igen. Amit én még tapasztaltam, amikor Szilvay Mátéval dolgoztam Udvarhelyen mint dramaturg, hogy az sem működik, ha emberileg nem tudtok kapcsolódni. Ezért én nem tudnám teljes mértékben szétválasztani a személyes és szakmai viszonyt. Azt gondolom, hogy az egyensúly fontos, mert ha az emberi kvalitásaitok, vagy az, ahogyan működtök, nem talál, akkor nem lesz gördülékeny a munka sem. Sok düh fel fog gyűlni, és elkezd frusztrálni, mikor mindketten érzitek, hogy mindent beletesztek, de emberileg nem tudtok segíteni egymásnak. Ez helyzetfüggő, de alapvetően mindenkinek lennie kell egy erős szakmai határoltsága. Az Örkény István Színházban töltött gyakorlataim során is azt tapasztaltam, hogy erre szükség van.

Márk: Én gyakorlat szempontjából eleinte kicsit eltértem az egyetemtől, és kétszer is – másodév második félévében, és harmadév első félévében – az Örkény István Színházban gyakorlatoztam. Először Kelemen Kristóf mellett voltam dramaturg-gyakornok, utána Kárpáti Péter Szaturnusz gyűrűje című előadásában dolgoztam. Azért volt jó a két munka, mert eltértek egymástól: Kelemen Kristóf egy dokumentarista alapokon nyugvó előadást írt és rendezett, Kárpáti Péter pedig improvizációs alapokból építette fel az előadást. Jó volt megtapasztalni mind a két típusú folyamatot. A harmadik gyakorlatom itt volt Vásárhelyen, Bartal Kiss Ritával dolgoztam a Bennem a létra című előadásban rendezőasszisztensként. Ez a többihez képest, amik több hónapot vettek igénybe, egy rövid, 17-18 napos munkafolyamat volt. Rájöttem, hogy érdekel a bábszínház, érdekel a műfaj, kreatívnak tartom és szeretnék vele továbbra is foglalkozni. Érdekes volt ilyen gyorsan és ennyire pontosan dolgozni. Örültünk, mert az előadás sok helyre eljutott, például a Színházi Olimpia keretén belül kilenc helyen játszották. Nekem a gyakorlati munkákban az volt a lényeg, hogy a színház minél szélesebb skáláját megtapasztalhassam. Úgy jöttem az egyetemre, hogy nem tudtam, mivel akarok foglalkozni a színházon belül, most már egy hatalmas palettát látok. Továbbra sem tudom, hogy pontosan mivel szeretnék foglalkozni, de most nem is akarom eldönteni, meg lehet, később sem. 

Ádám: Mivel én Magyarországon elég sokat dolgoztam színházi körökben, ott kialakult már egy olyan csapat, akikkel szívesen dolgozom, ezért arra törekedtem, hogy ha már itt vagyok Erdélyben, akkor itt is alakuljanak ki olyan szakmai és emberi kapcsolatok, amik hosszú távon sikeresek lehetnek. Én a gyakorlatok sorát már első éven elkezdtem, Becsey Imre Noémi (volt rendező szakos hallgató – szerk.megj.) Téli rege című diplomamunkájában voltam színész és dramaturg. Ez a színész–dramaturg felállás gyakorlatilag végigkísérte a három évemet, ritkán volt, hogy nem így dolgoztam. Másodéven Dobrovszki Dóra kért fel a Földrengés Londonban című vizsgájába. Ott egy furcsa felállásban dolgoztunk, ugyanis a rendező két dramaturgot kért fel, Takács Rékát (végzős drámaíró mesterszakos hallgató – szerk.megj.) aki most végzős drámaíró mesterszakon, meg engem. Ez a munkakapcsolat másodéven is folytatódott a Tompa Miklós Társulattal közösen készített Meggyeskert című előadásban. Remélem, hogy ez egy hosszú távú együttműködés lesz hármunk közt, mert annak ellenére, hogy másként látjuk a dolgokat, nem káosz, nem konfliktusokkal teli kavalkád lesz belőle, hanem egy több nézőpont által megvizsgált izgalmas anyag. Emellett Keresztes Attilánál gyakorlatoztam A doktor úr című előadásban. Ott próbákat néztem, és Szabó Réka dramaturg mellett igyekeztem segítséget nyújtani. Már amiben szükség volt rám, mert Réka vérprofi, tehát túl sok mindenben nem tudtam neki segíteni. Emellett pedig rengeteg, főleg rendezőszakos-vizsgában segítettem. Varga Tomás, aki másodéves rendező szakos itt az egyetemen, jó barátom és fontos munkatársam. Legutóbb egy Platonov-előadást készítettünk együtt, gyakorlatilag egy átiratot – a szöveget én írtam, és a Platonov szerepével is engem keresett meg Tomi. Nyilván másként beszélgettünk, mint szövegíró és rendező, és másként, amikor elkezdtünk már próbálni, ott ugyanúgy kifejtettem a gondolataimat, de már színészként. El kellett fogadjam például azt, hogy kialakulhatnak olyan helyzetek, ahol Tomi szava a döntő. Az ittlétem alatt nem tartottam annyira fontosnak, hogy idősebb, nagynevű szakembereknek tetszelegjek. Sokkal fontosabbnak tartom azt, hogy az egyetemen diákközösségek és diákmunkacsapatok alakuljanak ki, mert az egyetem egy átmeneti hely. Majd húsz-harminc-negyven év múlva az innen kikerülő emberek lesznek azok, akik a mostani nagy öregek helyébe kell, hogy lépjenek. Így, én inkább arra fókuszáltam, hogy a kortársaimmal alakuljon ki egy olyan viszony, ami végigkísérheti a pályámat.

Orsi: Meg szerintem ezáltal tudsz egy saját színházképet kialakítani. Úgy érzem, hogy azok az emberek, akik többször vagy csak kizárólag tapasztaltabb, akár idősebb, rutinosabb rendezőkkel dolgoznak, a sok ezzel járó előny mellett, felvesznek egy olyan színházfelfogást, ami lenyomja őket, és ami alól nem tudnak kiszabadulni. Viszont diákok között dolgozni olyan, mint egy játék. Én Muhi Zsófival (másodéves rendező szakos hallgató – szerk.megj.) dolgozom sokat együtt, és ha döntenünk kell aközött, hogy tartsuk ezeket a falakat és határokat, amiket az őseink meghatároztak, vagy próbáljunk meg kísérletezni, akkor mindig azt mondom, hogy kísérletezzünk. Mert azt gondolom, hogy az egyetem egy kísérleti hely, és muszáj kockáztatni, mert később nem hibázhatsz majd annyit. Ha egyik színházban lebőgsz mint rendező, vagy mint dramaturg, mivel kicsi a szakma, nagyon gyorsan terjednek a hírek, és gyorsan eltűnhetsz. Tehát szerintem jó, legalább az egyetemen, bátornak lenni.

Márk: Ugyanakkor arra is kell figyelni, hogy az egyetem ne csak azt jelentse számunkra, hogy bármennyit szabad hibázni, mert elengedhetjük magunkat és ezzel együtt komolytalanná válhat a munkánk is. Az egyetemen szerintem pont az a feladat, hogy meghatározzuk ezeket a saját kereteket, amik nem egyetemesek, vagy előre lefektetettek. Ha az a célunk, hogy két hónap alatt létrehozzunk egy előadást, akkor abból semmi esetre se legyen mondjuk egy év. A három év alatt ezt az egyensúlyt kell megtalálnunk. Mi is sokat hibáztunk, viszont megvoltak a kereteink, hogy mit kell teljesítenünk. Ez motivált arra, hogy ne üljünk bele abba, hogy kóros, végtelen mennyiségű tévedési lehetőségünk van. Közben meg nyilván merjünk hibázni, és merjünk nem gyönyörű határok közé vert, tökéletes produktumokat létrehozni.

Andris: Így harmadévre, ahogy minél közelebb érezzük magunkat a végéhez, meg ahhoz, hogy egy színházi közeghez meg szakmához tartozunk, egyre inkább lebomlanak a színházról alkotott túlidealizált képeink. Sokszor úgy látszik kívülről, hogy jaj, ezek a művészek azt csinálják, amit akarnak, de jó nekik, úgy élnek, azt csinálják, amit szeretnének, miközben belülről ez nem ilyen egyszerű, és nem is ilyen konfliktusmentes. Fontos megtanulnunk együtt dolgozni a kortársainkkal. Mert ahogyan mi egymással dolgozunk, azáltal látni lehet, hogy a színháznak milyen közeg felé kell nyitnia, milyen új műfajokat, stílusokat, irányokat kell bevonnia. Ezért éreztem hasznosnak az alkalmazott színház óráinkat, és ezért szeretem hogy a Rami, Katus és Bözse (Gecse Ramóna, Berekméri Katalin, B. Fülöp Erzsébet – szerk. megj.) osztálytermi előadásokat csinál – amik az én drámapedagógusi múltamhoz, meg motivációmhoz is közel állnak.

Adri: Szerintem a három év alatt fontos a személyes fejlődés feltérképezése is. Nem csak az, hogy mit vársz el másoktól, hanem hogy a színházon belül mivel szeretsz foglalkozni. Persze ez is egy szakma, itt is kell majd olyan dolgokat csinálni, amit nem szeretsz, de találd meg, hogy mi az, amit igazán szeretsz, és jókedvvel, lélekkel csinálsz. Ha már szóba került Varga Tomi, meg a létre nem jövő előadások másodéven, amikor együtt írtunk szöveget Tomival, az azért volt jó tapasztalat, mert teret adtam saját magamnak arra, hogy megszeressem az írást, és rájöttem, hogy ebben nekem is lehet jövőm. Ez is egy tanulási folyamat volt: mik azok a határok, amiket be kell tartanod mint szerző. Amikor a rendezővel üvöltésig összevesztek egy vesszőn, akkor el kell fogadd, hogy alapvetően ez nem a te projekted, hanem te hozzájárulsz egy projekthez. 

Balázs: Nekem így a három év után első helyre a biztonság került. Pont az, amiből végig hiányom volt az egyetem alatt. Szinte soha nem volt semmi biztos, függetlenül attól, hogy otthon voltam. Sok mindent megtapasztaltam ez alatt az időszak alatt, és emiatt a biztonság lett az elsődleges szempont, és hogy ebben az egészben hogyan találjam meg magam. Hogy a különböző helyzetekben hogyan tud lavírozni az ember, mert valahogy el kell végezni az egyetemet is, teljesíteni kell. És magadnak is meg kell felelni, mert az nem elég, hogy csak kilóra teljesítesz. Engem általánosságban a maximalizmusom jellemez, ami hol tud érvényesülni, hol nem. Tulajdonképpen ezért mondanám, hogy a stabilitás az, ami számomra a legfontosabb lett és ez az, ami a jövőképemet is meghatározza.

Merre úszunk tovább

Márk: Én musical színész szeretnék lenni. Jó na, viccelek. Mivel mi Orsival elvégeztük a tanárképzőt, én mindenképpen szeretnék drámapedagógiával is foglalkozni. Szívesen tartanék kiegészítő programként drámafoglalkozásokat olyan iskolákban, amik nem drámára szakosodnak. Amúgy alkotóként képzelem el magam. Most még nem tudom megmondani, hogy pontosan a színház melyik oldalával szeretnék foglalkozni. Érdekel a szövegírás, érdekel a rendezés, de inkább a műfajt és az embereket keresgélem. Inkább azt az alkotói csapatot keresem, akikkel továbbra is dolgozhatok, mintsem, hogy pontosan definiáljam, mit szeretnék csinálni nap mint nap. Bármire nyitott vagyok. Igazából, ha kreatív emberek összeülnek, és motivációjuk is van, szerintem fantasztikus dolgokat tudnak létrehozni. Némi pénz segítségével, természetesen.

Adri: Ami elsődlegesen érdekel, az az írás, a drámaírás, vagyis alapvetően színpadi szövegírás és alkotás. A dramaturgi munka. Színpadi szöveggel akarok foglalkozni, hogy annak melyik formájával, hogyan és milyen minőségben, az egyelőre teljesen mindegy, csak kapjak pénzt. Gászpor-jogdíjakból akarok megélni, levédetek mindent. Lesz családom, kertes házban akarok lakni. Nem tudom, melyik országban, nem is akarom eldönteni. Meg olyan harminc-negyven éves koromra le akarok doktorálni. Ez az életcélom.

Andris: Én kopasz vadmotoros leszek. Viccelek. Ezen kívül szeretnék kulturális projekteket, eseményeket eljuttatni olyan emberekhez, akiknek ez nem képezi a mindennapi életét, vagy azoknak, akik nem érzik annyira involválva magukat a város életébe. Illetve, hogy egy olyan következő generációhoz tudjunk szólni, akik majd a jövő színházának nézői, alkotói, résztvevői lesznek. Jelenleg azt érzem, hogy a marosvásárhelyi színház, meg az a kulturális közeg, ami itt működik, elég érzékeny ahhoz, hogy ennek táptalaja legyen. Mindemellett fontosnak tartom, hogy ne a szakmám által legyek meghatározva, hanem én határozzam meg saját magam, a munkámat és az életemet. A következő lépés az, hogy miután lediplomázom, beiratkozom a motoros jogosítványra. Jelenleg nem csak a szakmai karrieremet tervezem, hanem azt, hogy hogyan tudok önmagam lenni az egyetemi, és bármilyen színházi közegen kívül is. 

Balázs: Én le akarok telepedni. Így, hogy már huszonhét múltam, azt érzem, nem fér bele az, hogy próbálkozzak, például hogy független társulatoknál kezdjem el. Szeretnék bekerülni egy olyan helyre, ahol ki tudok építeni valamit. Ezen belül nem zárom ki, hogy több mindent csináljak, szívesen dolgoznék dramaturgként, érdekel az írás, de nem titkolom, előbb-utóbb szeretnék igazgató is lenni. Tudom, hogy klisés mondat, de boldog akarok lenni – engem nem a sikerek, nem az egyéni büszkeségem érdekel, hanem hogy ki tudjak alakítani egy olyan közösséget, ahol jól érzem magam, legyen egy olyan munkahelyem, ahol szeretek dolgozni. És amit már Ádámnak és Adrinak sikerült elérni, hogy legyen egy családom, ahol boldog lehetek. 

Ádám: Megmondom őszintén, fogalmam sincs, mit hoz a jövő. Most nem megyek el mesterizni, hanem várok egy évet, amíg indul rendezői mesterképzés. Szerintem ennyire még soha nem vártam periódusát az életemnek, mint most ezt az egy évet. Leszoktam arról, hogy a távoli jövőbe tekintsek, engem a következő lépcsőfok vagy feladat érdekel. Így rengeteg olyan felesleges stressztől és befolyásoló tényezőtől szabadul meg az ember, ami rossz hatással van a mentális állapotára. Egyébként pedig minden vágyam majd egyszer Kárpáti Péterrel egy iszonyatosan agyeldobós előadást csinálni. Célom a továbbiakban is fenntartani a kortársaimmal kialakított eredményes munkakapcsolatokat. Szeretnék minél több mindent látni, tapasztalni, és ehhez hűen alkotni. Ahol megbecsülnek, én ott maximális lojalitással tartozom a társaim, az intézmény és az előadás vagy a projekt irányába. Én nem vagyok híve ezeknek a nagyszínházi veszekedéseknek, szerintem fel lehet egészen nyugodtan állni. Én ezt követem: ahol lesz rám igény, én ott a tőlem telhető maximális kreativitással és energiabedobással fogok létezni. Ahol pedig csak töltelékként számítanak rám, ott nem gondolom, hogy nekem van helyem. Az a legfontosabb, hogy az egyén mint alkotó megtalálja azt a közösséget, ahol képes úgy kibontakozni, hogy az sem a közösség, sem az egyén rovására nem megy. Jelenleg ezt keresem. 

Orsi: A következő lépés Adrinak, Márknak és nekem a drámaírás mesteri lesz. Az elkövetkezendő két évben nagyon sokat szeretnék gyakorlatozni, illetve angol nyelvterületen is dolgozni. A szerkesztői munkám mellett a fordítás is érdekel, az, hogy hogyan tudok egy másik nyelven kiteljesedni, mert azt gondolom, hogy az az agyam és a kreativitásom nagyon más szeletét mozgatja meg. Emellett ad egy olyan külső szemszöget, amit, ha az anyanyelveden dolgozol, szerintem nem tudsz megszerezni. A színházon kívül a filmdramaturgia is érdekel, több évfolyamtársamnak segítettem az államvizsga filmjében. De alapvetően egyelőre dramaturgként definiálnám magam. Arra szeretnék törekedni, hogy meglegyen az a luxusom, hogy megválaszthassam, kikkel dolgozom együtt. Azt érzem, hogy a kőszínházi közegben mindenkire nagyon erősen leselkedik a kiszolgáltatottság, és az ebből fakadó kiégés. Én ezt már szeletében megtapasztaltam, és a továbbiakban, amennyire lehet, szeretném elkerülni. Hogyha ez azt jelenti, hogy egy ideig nem színházi közegben fogok dolgozni, akkor azt jelenti. 

A beszélgetést készítette Marton Orsolya, szerkesztette Biró Réka és Marton Orsolya.