A kritika már eleve párbeszéd

A kritika már eleve párbeszéd

A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem elsőéves teatrológusainak kerekasztal-beszélgetése a másodév mesteri színészosztály előadásáról, az Államiról. 

BALTAY RÓZA REBEKA: Nekem ad egyfajta biztonságot az, hogy közösen beszélgetünk, és nem egyedül kell valamit publikálnom elsőévesként.

BOROS KINGA: A publikálás ténye vagy az ítéletalkotás ijesztő?

RÓZI: A publikálás. Különösen úgy, hogy ismerjük az alkotókat, és a saját egyetemünk produkciójáról írni nem könnyű.

RADÓ LILI: Könnyebb úgy írni az embernek, hogy az írása még a tanulási folyamat része, mint hogyha ezzel keresi a kenyerét. Diplomával a zsebedben már nincs kifogás. A bőrödet vásárra kell vinned. A kritikaírás nagyon nehéz műfaj. 

SZÉKELY BENCE: Nekem rémisztőbb például egy berlini előadásról írni kritikát, mert jön a gondolat, hogy honnan beszélek én? De ha olyan alkotókról írok, akiket ismerek, az biztonságot ad. Ha kritikát írok valamiről, csak a véleményemet mondom el, amire jó néven veszem, ha utána reagálnak.  

SIMON JÚLIA ANNAMÁRIA: Pont ez a szimpatikus a kerekasztal-beszélgetésben, hogy a kritika nem a párbeszéd kiindulópontja, hanem a kritika már eleve párbeszéd. Sokkal szabadabban lehet kérdéseket feltenni, a mondatoknak nem kell feltétlenül kijelentő módban lenniük. Nincs az a kényszer, hogy egyedül kell létrehoznom valami kerek egészet.

LILI: A kritika rémisztő, de hogyha többhangú, akkor az biztonságos. Ugye? 

VARGA CSENGE ORSOLYA: És vajon az alkotóknak is biztonságos? Mert ha, tegyük fel, egy előadás negatív élmény, és egyhangúlag, hat megszólaló jelenti ki ezt pályakezdő emberekről… az elég ijesztő. 

RÓZI: Hét.

JÉZSÓ MELISSZA: Szerintem fontos a hangnem. 

CSENGE: Persze. Az is biztos, hogy több empátiával fordulok a diákok, mint a már pályán lévő alkotók munkája felé. 

LILI: A kritika a kultúra része kellene hogy legyen, nem egy mindent eldöntő istencsapás. Ha még több kritika születne, különböző perspektívák tudnának találkozni. 

KINGA: Ebben a kerekasztal-beszélgetésben úgy adogatjuk egymásnak a megszólalás lehetőségét, mint a szóban forgó előadásban a színészek a címszerepet.

CSENGE: Az Állami egyik nagy értéke, hogy mind a négy végzős színésznőt láthatjuk főszerepben és számos mellékszerepben.

A képen balról jobbra: Jankovics Kata, Pósa Fruzsina, Ferencz Evelin, Drunek Sára. Fotó: Kovács István

LILI: Az előadás három fő karakterbe sűríti Móricz Zsigmond Árvácska című regényének szereplőit: Csöre, azaz Árvácska, Kedvesanyám, azaz a három nevelőanya és Rózsika, aki Árvácska jobb sorsú ellenpárja. Őket felváltva játssza a négy színésznő.

KINGA: Azt mondjátok, hogy mint vizsgaelőadás ez egy jó konstrukció?

LILI: Az, mivel Forgács Péter, a rendező folyamatosan mind a négy színészt játszatja, egyforma súlyú szerepekben. Másrészről amikor néztem, öntudatlanul bekapcsolt bennem a kérdés, hogy például Kedvesanyát ki játssza legjobban? 

BENCE: Mindegyik színésznő mást adott a különböző szerepekben. Nem gondolnám, hogy például Drunek Sára jobban játszotta Kedvesanyát, mint a többiek, de az ő alakításában utáltam legjobban azt a figurát! 

MELISSZA: Nekem az volt a legizgalmasabb, hogy egy-egy mozdulatból, szóhasználatból követni tudjuk a szerepcserét. Ebben az előadásban egyik színész sem játszik el az elejétől a végéig egy főszerepet, hanem mintegy a szerep játssza el a színészt. Ezt nagyon szerettem. 

RÓZI: A mellékszerepek is hálásak. 

MELISSZA: Én azt gondolom, ha egy színésznek jól áll az adott karakter, akkor öt percben is meg tudja mutatni. 

RÓZI: Engem Jankovics Kata azonnal megvett az előadás kezdetén a Tehén figurájával, onnantól kezdve ő nekem nem játszhatott rosszul semmit. Visszatérve a szereposztásra, máshogy fogod játszani Csörét, ha előtte Kedvesanyám voltál, mint hogyha végig a kisgyerek szerepében lennél. Ez teljesen más érzelmi hozzáállást igényel a színésztől, mint végigjátszani egyetlen szerepet, és nem biztos, hogy ettől kevésbé fogja tudni megfogni a színész az adott karaktert. 

Fotó: Kovács István

MELISSZA: Kíváncsi volnék, hogyan építették fel a karaktereket? Mindenki legalább egyszer eljátssza a három főszerepet, adódik tehát a kérdés, hogy hogyan alakult ki az adott karakter saját gesztusa.

KINGA: Mert ugye vándorolnak a színészek közt a szerepek és az azokhoz tartozó gesztusok. Például Kedvesanyámat elsőként Ferencz Evelin játssza, és abból, ahogy kissé homorítva támasztja a derekát, és fájdalmas számára minden leülés, felállás, a színésznő filigrán alkata ellenére is azonnal látjuk, hogy várandós. Ez a mozdulat aztán Kedvesanyám ismertetőjegyeként megy tovább színészről színészre. Bizonyára erős önfegyelem kell ahhoz, hogy az egyes szerepek közösen összerakott eszköztárához mindannyian tartsák maguk, ne pedig egyéníteni próbálják. 

CSENGE: Ezért gondolom azt, hogy ez egy jó vizsgaelőadás. Ebben a másfél órában megmutatták, hogy tudják, amit egy színésznek tudnia kell majd a jövőben.

LILI: Mit gondoltok ti arról, hogy mennyire engedi kibontakoztatni ez a forma az egyéni színészi teljesítményt? 

RÓZI: Az biztos, hogy sok rendezői segítséget kaptak ahhoz, hogy kreatívak legyenek mindegyik szerepben. Például abból, hogy éppen ki tölti a cigit, egyből tudjuk, hogy melyikük Csöre: a cigisodrás Kedvesanyám részére jelképezi a szolgaságot. 

KINGA: Az Árvácska, amely az előadás alapját adja, nagyon kemény történet, olvasva is fáj. Miért akarjon a néző ilyen előadásra jegyet váltani? 

JULCSI: Én csak azután olvastam el a regényt, hogy láttam az előadást. Nagyon izgalmas, hogy az előadás kerek egész történetnek hat annak ellenére, hogy a könyvhöz képest tele van dramaturgiai változtatásokkal. Például Móricznál nem egy családhoz kerül Csöre, hanem egymás után háromhoz, és nem egyetlen vérszerinti gyerek van a családban, mint itt Rózsika, hanem sokkal több testvér. A sűrítés viszont koherenciát ad. Olvasás közben az merült még fel bennem, hogy vajon miért változtatták meg a címet?

BENCE: Ha az Árvácskára ültem volna be, nem az Államira, akkor egyből kicsit másképp kezdtem volna el nézni, mert az Árvácska cím alapján azonnal tudom, kit kell sajnálni. De az Állami mint cím nem feltétlenül hozza ezt az egyértelmű áldozat szerepet, és közben az is kiderül, hogy miért nevezik államinak Csörét.

Fotó: Kovács István

CSENGE: Az Árvácskáról csak Móricz Zsigmond regénye jut eszembe. Viszont az Állami kinyitja a témát, asszociálhatok a mai valóságra.

RÓZI: Az Árvácska címben van valami metaforikus. Ehhez képest az Állami nagyon rideg. Határozottabb, keményebb. 

LILI: A cím megváltoztatása önmagában jelzi, hogy mást fogunk látni, nem az Árvácska hű adaptációját. Ezért fontos lenne tudnunk, hogy ki írta a szövegkönyvet. A színlap nem tünteti fel az átirat szerzőjét, sem a dramaturgot.

JULCSI: Az adaptáció átemel a regényből nagyon részletes, és Csöre ártatlanságából fakadóan hiányos leírásokat is. A brutalitás nincs illusztrálva a színpadon és ez szerintem jó.

KINGA: Olyannyira nem, hogy helyenként többet is enged gondolni az előadás, mint a regény. Móricznál „a goromba ember a nagy viháncolásban karóba vágta a gyereket”, az előadásban viszont a kérdésre, hogy mi vérezte meg Csöre fenekét, a kislány azt válaszolja, hogy Rudi bácsi. Nekem ez félreérthetetlenül nemi erőszakot jelent, olyan bántalmazást, amelynek az elbeszélésére a kisgyereknek még nincs megfelelő szava. Amikor parazsat tesznek az ujjára, azt érti, de amikor Rudi bácsi bántja, vagy amikor Kedvesapám simogatja, azt nem. Az előadás rám bízza, hogy mekkora szörnyűséget képzelek Csöre szavai mögé.

BENCE: Nekem ettől olyan érzésem lett, mintha rajzfilmet néznék a gyerekemmel: ő is érti, hogy mennyire kegyetlen Csöre sorsa, de a valódi borzalmakat, amik nincsenek kimondva, azokat csak a felnőtt nézők fogják fel.

JULCSI: Annyira gyorsan követik egymást az események, a szörnyűségek, hogy nincs időm feldolgozni őket. A regényt tudom lassan olvasni, megtehetem, hogy megállok közben megemészteni. Az előadásban erre az egyetlen lehetőségem akkor adódik, amikor a Stúdió színpadára épített tér kinyílik a terem felé, és Csöre, akit kiküldtek a házból, hogy kerülje meg a kutat, körbefutja a nézőteret a plafonra vetített csillagos ég alatt. Ezalatt a pár perc alatt törtek fel belőlem a régóta gyülemlő érzelmek, és tudtam egy picit sírni.

KINGA: Olyan az a pillanat, mintha Csöre a semmiben futna. Kozmikus bolyongássá nő.

LILI: Engem akkor ért utol a sírás, amikor Pósa Fruzsina bejött mint Fiatalasszony. Az előadásban akkor jelenik meg először a remény. 

BENCE: Nem kellett semmit se tennie ahhoz, hogy nagyon kellemesnek érezzem a Fiatalasszonyt. Elég volt a gondoskodó tekintete.

KINGA: Ez a remény viszont csak egy pillanat erejéig él. A történet azzal ér véget, hogy Csöre egy égve felejtett gyertyával véletlenül tüzet okoz, és leég a ház a benne lakókkal együtt.

JULCSI: De ő a tüzet úgy értelmezi, hogy teljesült a kívánsága, és a nagy fényességben az édesanyja jelent meg.

KINGA: Tehát értelmezhetjük úgy is, hogy a főszereplő meghal az előadás végén…

LILI: És úgy is, hogy végre boldog.

KINGA: Mit gondoltok arról, hogy egy előadás ennyire különbözőképpen értelmezhető? 

LILI: Hogy nagy szabadság. Például a kritikaíróról is óriási terhet vesz le. Ahányfélék vagyunk, annyiféleképpen figyelünk, értelmezünk és fogadjuk be azt, ami a színházban történik velünk. Ezért érdemes csinálni és ezért érdemes írni róla.

A kerekasztal-beszélgetés az elsőév teatrológia színházi szaksajtó tantárgyának keretében készült. Hallgatók: Baltay Róza Rebeka, Jézsó Melissza, Radó Lilien, Simon Júlia Annamária, Székely Bence, Varga Csenge Orsolya. Irányítótanár: Boros Kinga.