„A közösségi fílinget keresem” – Pálffy Tiborral beszélget Köllő Kata

„A közösségi fílinget keresem” – Pálffy Tiborral beszélget Köllő Kata

A Játéktér 2023/3. számából
Borítókép: Bibliothèque Pascal, r. Hajdu Szabolcs. Forrás: filmtett.ro

Az utóbbi időben többször is rendezőként tűnt fel a neved a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház közleményeiben. Adódik a kérdés, hogy vajon a filmkészítés terén is érdekelne a rendezés? Színészként már többször is belekóstoltál a filmes műfajba.

Én elég bátor vagyok, de azt hiszem, nagyon más világ. A színház közösségi munka, ennek megfelelően számomra ezt jelenti a rendezés is. A filmrendezés sokkal magányosabb szakma, azt hiszem. És mivel megítélésem szerint nagyon eltér a színházi rendezéstől, csak úgy mernék belevágni, ha nagyon tapasztalt munkatársakkal tudnék dolgozni.

Ha valaki felajánlana egy bizonyos összeget, vagy lenne mifelénk pályázati lehetőség filmkészítésre, akkor milyen státusban vállalkoznál legszívesebben ilyesmire: rendezőként, színészként, producerként? És milyen filmet készítenél, ha lenne esély rá?

Három az egyben, ha már… De viccet félretéve, az biztos, hogy izgalmas lenne belevágni egy ilyen projektbe, akár rendezőként. És az is biztos, hogy a forgatás színházi körülmények között zajlana, nagyon erősen a színészre koncentrálnék, mellőzném a nagytotálokat, a tág képeket, beállításokat.

Ezek szerint számodra a színész arca az izgalmas.

Igen, a színészen keresztül szeretnék láttatni dolgokat.

Milyen tematika érdekelne? Úgy vettem észre, hogy a színházi rendezéseidben inkább kortárs szerzőkre fókuszálsz. Esetleg te magad írhatnál forgatókönyvet.

Írhatnék, ha lenne türelmem és időm leülni, gondolkodni ilyesmin. Azt tudom, hogy mi nem érdekelne. Valószínűleg nem dolgoznék fel társadalmi problémát, inkább az ember vágyairól és dilemmáiról készülne a forgatókönyv. Persze elég nehéz lenne kikerülni a társadalmi összefüggéseket, de nem arra fektetném a hangsúlyt. Valami olyan egyszerű történetben gondolkodnék, amit aztán költészetté tágítanék.

Láttál­-e olyan filmet az utóbbi időben, ami tetszett, és te is örömmel részt vennél ilyesmiben?

Nagyon izgalmasak a spanyol filmek, Almodóvar és az utána következő generáció alkotásai. De nagyon szépek a skandináv filmek is, ezekben főleg a letisztultság, az időkezelés tetszik. Nevet nem tudnék említeni, mert sajnos nem jegyzem meg se a színészek, se a rendezők nevét, pedig elég sok filmet nézek, de valahogy mindig csak az impressziók maradnak meg bennem.

Pálffy Tibor, Péter Hilda. Varga Katalin, r: Peter Stickland. Fotó: Marek Szold. Forrás: www.hildapeter.com

Szűkítsük kicsit a kört, szerinted van olyan, hogy erdélyi filmgyártás? Ezt azért is kérdem, mert két egyetemen is van magyar nyelvű filmoktatás, filmművészet szak, de elég kevés látható eredménnyel.

Kísérletezések vannak. Szerintem a legnagyobb problémát az anyagi források hiánya okozza, a film nagyon pénzigényes műfaj, elsősorban a technikai része miatt, legalábbis az én tapasztalatom szerint. Ahhoz, hogy bekerülj a körforgásba, rengeteg pénz kell, és kiterjedt kapcsolati rendszer.

Fel tudod idézni az első filmszerepedet?

Igen. Élmény volt számomra. Talán 1993-ban volt, nem emlékszem már pontosan, csak arra, hogy Kántor Laci diplomamunkája volt, Az álombánya címmel.

A színház honlapján szereplő adatok szerint 1998­-ban volt Az álombánya, ebben Imrét játszottad.

’98-ban? Azt hittem, korábban. Szóval, számomra ez volt az éles találkozás a filmmel, emlékszem, Vivi Drăgan volt az operatőr, aki a szakma nagymestere. Nagy élmény volt.

Semmiféle előzetes tapasztalatod nem volt arról, hogyan működik egy ilyen folyamat?

Nem, a filmmel is ugyanúgy voltam, mint amikor a színházat kezdtem, akkor sem voltak „előtanulmányaim”.

Egyenesen a közepébe?

Igen. Amúgy az erdélyi színészek zöme úgy került filmvászonra, hogy nem volt előtte filmes szakmai felkészítőn. Abszolút érzésből csinálta az ember, és hogyha olyan kollégák közé került, akiktől lopni lehetett, akkor lopott. De nagyon sok függ attól, ráérzel-e a rendszerre, vagy hogy milyen a viszonyod a kamerával, szeret-e téged vagy nem szeret. Ezek nagyon ösztönös dolgok.

A színházi próbák alatt van időd felépíteni a karaktert. Ez a film esetében hogy működik? Meg lehet szokni, hogy nincs időrendi folyamata a figura megalkotásának?

Meg lehet, de nekem épp ez az egyik fájdalmam, hogy még nem volt alkalmam olyan filmes produkcióban részt venni, ami megfelelő időt és teret biztosított volna ahhoz, hogy mélyebbre tudjak ásni ebben a folyamatban. Mivel én főállásban vagyok a színháznál, ennélfogva mindig a színház rendelkezik az időmmel, így pedig iszonyatosan nehéz egyeztetni, olyan filmben játszani, ami hosszabb folyamatot igényel, mialatt próbák vannak. De azt is tapasztaltam, hogy a filmkészítés során a rendezők nem vonják be túlságosan a színészt. Ahhoz, hogy a színész megfogja a pillanatot, nem biztos, hogy szükség van arra a fajta elmélyülésre, mint a színházban, ahol az előadás minden pillanatában tudod, hogy mi hova fut ki, mik az összefüggések. A filmben nem nagyon látod ezeket, a film akkor kezd el létezni, amikor a vágópultról kijön, és akkor neked már nincs beleszólásod színészként.

Amikor Orosz Lujzával és rá néhány évre Csíky Andrással készítettem az életútinterjú­köteteket, és szóba került a filmezés, mindketten arról beszéltek, hogy elég sok filmszerep elment mellettük. A magyarországi lehetőségek azért, mert nem kapták meg időben az útlevelet, vagy egyáltalán el sem hagyhatták az országot, a hazaiak pedig részben a nyelvi kötöttség miatt, részben, mert nem engedték el őket a színháztól. Manapság talán több lehetőség van, de lehet, hogy csak én látom így.

Lehetőségek vannak, és valószínűleg több, mint 1989 előtt, vagy mondjuk húsz-harminc évvel ezelőtt. De a film világa eléggé zárt, iszonyatosan nehéz bekerülni. Egyrészt a filmszakma igyekszik visszaszerezni a befektetett pénzt, ezért többnyire nem igazán kísérleteznek új arcokkal, új személyiségekkel, mert biztosra akarnak menni. A másik meg, hál’ istennek megfelelő távolságra vagyunk Budapesttől is meg Bukaresttől is. Mindennek megvan az előnye és a hátránya. Emiatt a távolság miatt csak a bátrabbak, a kísérletezőbb emberkék merészkednek el a végekig, például Székelyföldre. Azért fogalmaztam úgy, hogy szerencsére, mert ez a távolság valamennyire megóv bennünket attól, hogy beszippantson ez a világ, ezért továbbra is a színházra tudok koncentrálni, az az alap, nekem az a lételemem, és ezen nem is nagyon szeretnék változtatni. Izgalmas a film világa, de még mindig nem übereli a színház misztériumát.

Milyen filmrendezővel dolgoznál szívesen, ha lenne lehetőséged rá?

Olyannal, aki szereti a színészt.

De ez a színházban is érvényes, nem?

Igen, nyilván. Nem tudnék nevet mondani, mert nem névfüggő, inkább helyzetfüggő, azt hiszem.

Visszatérve a színházhoz, mi lesz a következő rendezésed?

Én úgy vagyok színházi rendező, hogy nem keresem annak a lehetőségét, hogy kiteljesedjek mint rendező. Annyira nem érdekel ez a dolog. Én a közösségi fílinget keresem, ebből az igényből kezdtem el rendezni. Úgy hozni létre előadást, hogy egy csapat álljon össze. Így kezdtem el a pályámat, és így teljesedtem ki színészként. Nem keresem a lehetőséget, de ha szembejön velem, vagy úgy érzem, hogy a lovak bennem másfelé akarnak elindulni, akkor teret adok ennek az igénynek.

Pálffy Tibor, Kónya ­Ütő Bence. Oxigén, r: Pálffy Tibor. Fotó: Barabás Zsolt.

Tanítasz a kolozsvári színin. Hogy látod, kell­-e külön hangsúlyt fektetni a színészképzésben arra, hogy megtapasztalják a diákok a film műfaját is?

Nagyon hasznos lenne a film rendszerén belül megtapasztalni a folyamatot, mert teljesen más eszköztára van, mint a színháznak. Főleg a tapasztalat tudja megteremteni a tudást, minél többet lenni a kamera előtt, elemezni.

Van-­e lehetőség ilyesmire a kolozsvári képzésben? Együtt tudnak-­e működni például a filmrendező szakon tanuló diákok a színisekkel?

Vannak ilyen lehetőségek, legalábbis úgy tudom, hogy a vizsgafilmekben szerepelnek színisek, de több kéne legyen. Valószínűleg a színészképzésben is ki kéne találni a módját, nincs ugyanis ennek rendszeressége a két szak között. Hasznos lenne, ha kontrollált keretek között kapnának lehetőséget, hogy megismerkedjenek a kamerával.

Szoktál vállalni szerepeket diákok vizsgafilmjeiben. Ilyenkor mi a motivációd? Feltételezem, nem az anyagi vonzata, hiszen az, ha egyáltalán van, elenyésző.

Kíváncsi vagyok az új generációkra. A tanítást is azért vállaltam, mert hajt a kíváncsiság, hogy mi van a fejükben-lelkükben, hogy látják ők a világot. Persze ebből én is rengeteget tanulok. A másik oka pedig az, hogy ha van valami, amit én át tudok adni, akkor miért ne tenném?

Mikor filmeztél utoljára?

Megjelenek a Tündérkert című sorozatban, és játszom egy román filmben is, amelynek a rendezője Andrei Cohn, már kész van, de még nem mutatták be. Meg játsztam egy Netflixsorozatban, egy forgatási napom volt a pandémia idején Budapesten, az is izgalmas volt.

Jövőbeli felkérés(ek)?

Nincs, ezek mindig váratlanul történnek, mindig meglepődöm, amikor felhívnak, hogy lenne valami szerep.

Benne vagy valamiféle adatbázisban, casting­irodák nyilvantartásaiban?

Igen, de nem is tudtam róla, nem én jelentkeztem.

Hasznos bekerülni egy ilyen adatbázisba? Tanácsolnád fiatal színészeknek, hogy jelentkezzenek?

Mindenképp ajánlatos jelentkezni, gond nélkül bevesznek mindenkit, mert szükségük van ezekre az adatbázisokra, ez a dolguk, hogy minél több információ álljon a rendelkezésükre, legyen miből válogatni. Sose lehet tudni, hogy ki nézi meg. Én például úgy kerültem be Eric Red 100 Feet című, 2008-as filmjébe, hogy a rendező elé került a fényképem valamelyik adatbázisból. Ez is Budapesten forgott, hívtak az egyik casting-irodától, és mondták, hogy a rendező hív egy meghallgatásra. Küldtek egy angol nyelvű párbeszédes szöveget, és elmentem próbafelvételre.

Az adatlapod szerint ebben egy „Homeless man”­t játsztál.

Hát mi mást?

Olyan eset volt, hogy hívtak, vagy jelentkeztél te magad castingra, és nem lett belőle semmi?

Persze, de én valami miatt nem tudok castingolni, hazugságnak érzem, vagy legalábbis én nem éreztem rá a casting igazi ízére. Valahogy nagyon kényelmetlen dolog ez a színész számára, legalábbis az én tapasztalatom szerint. Tanulom mai napig.