„A képzelet akár egy izom, gyakorlással fejleszthető”- A kidei alkotótábor élménymorzsái
Fotó: Biró István
Kide, Románia
Pintér Géza –
„Vérzett az erdő és a forgó
időben vérzett minden óra.
Nagy és sötétlő számokat
irkált a szél a hóra.
Megértem azt is, ezt is,
súlyosnak érzem a levegőt,
neszekkel teljes, langyos csönd ölel,
mint születésem előtt.”
A Kidén először megrendezett alkotótáborba azzal a szándékkal érkeztem, hogy olyan munkában tudjak részt venni, ahol lehetőségem nyílik a képzetekkel dolgozni. Ahogy egy olasz tanárom mondta egyszer: „a képzelet akár egy izom, gyakorlással fejleszthető”.
Soha nem értettem egészen, miért esik olyan nehezemre ez a fajta munka.
Abban biztos vagyok, hogy a képzetekkel folytatott munka korántsem olyan egyszerű, mint azt gondoljuk, ahhoz, hogy a munka ideális és teljes legyen, számos tényező együttállására van szükség. Kide és a tábor tökéletes helyszín volt ehhez a munkához. Ennek igazságát most, a tábort követő napokban ismerem fel a leginkább, amikor élesebben bántja a füleimet az autók süvítése és könnyebben kizökkentenek a kaotikus városi terek. Állítólag J. S. Bach egyszer azt mondta: „ha végig kell hallgatnom, ahogy egy szekér keresztülmegy a város főterén, utána egy egész hétig képtelen vagyok dolgozni.”
Egybevág ezzel az az élményem Kidén, amikor egy reggel, talán a harmadik-negyedik napon, ébredésem pillanatában egy régi, általam sokat dúdolt dallam jutott az eszembe. S valahogy csodával határos módon ott és akkor, félálomban döbbentem rá, hogy egy ponton mindig hamisan énekeltem azt a dalt, és abban a pillanatban tisztán emlékeztem az eredeti dallamra, amitől én mindig tompultan eltértem.
Persze a Kidei Alkotótábor erénye nem pusztán a városon kívüliségben rejlik. Úgy tartják, s magam is így vélem, mester és tanítvány viszony olyan akár a „kulcs és a kulcslyuk”. Vagy passzol, vagy nem. A két táborvezető mindig érezhető feszült figyelme nagyon finom tapintattal párosult, s ez rögtön felébresztette bizalmam, ami cseppet sem terem könnyedén ebben a munkában.
Hálás vagyok társaimnak is, mindegyikőjük, ahogy az olasz mondja: si é messo in gioco (benne volt a játékban), mindenki becsületesen dolgozott, s tudom, hogy hozzám hasonlóan másként hagyták el a tábort, mint ahogyan odaértek.
Ezúton szeretném megköszönni mindenki munkáját, aki a tábor létrejöttét segítette, Koós Ferencnek, a Shoshin Színházi Egyesület munkatársainak és Kide lakosainak.
Pécs, 2014. augusztus 21.
Fotó: Biró István
Vári Vivien –
Hogy miért is volt számomra hasznos ez a workshop? Talán azért, mert olyan dolgokat tanulhattam, és olyan tapasztalatokkal gazdagodhattam, amik – úgy érzem – hasznosak voltak a szellemi és testi fejlődésemre egyaránt. Így az alkotótábor végeztével – bár közhelyesen hangzik – azt gondolom, hogy innen hazautazva egy kicsit, de mégis más ember lettem. Megtanultam, hogy nyitott szemmel kell járni a világban, befogadni mindazt, amit a természettől és az embertől kaphatunk egyaránt. Ezek mellett pedig egy nagyon jó tapasztalat volt az, hogy különféle helyekről érkezett emberekkel találkozhattam és dolgozhattam egy egész hét erejéig.
(És emellett nagyon szépen köszönöm Györgyjakab Enikőnek. Ő az inspirációm.)
Andorkó Júlia –
Hajnali hűvösség, harkálycsalogató öreg szilvafák. Az izmok gyülekező láza, a figyelem tornája, az elengedés, a megtartás. A tudat ráidomítása a kalandozások ütemezésére, a jelenlét erősítésére; pontosság.
A kidei tábor az egyéni utak sokféleségének adott keretet, s ezek felfedezések, emlékezések, határokba ütközések, értelemadások is.
Apai Emese –
A természetre való hangolódás, a saját testeddel való találkozás, önmagadba fordulás, a világ befogadása, alázat, tanulás, figyelem.
Kádár Noémi –
Tegnap éjjel tükörbe néztem, és nem ismertem fel az arcomat. Azt hiszem ez a keresés és felismerés. Itt kezdődik. Békében a természetben alkotni nagy kiváltság. Egyszerre féltem és szerettem. Nem tudom és nem is akarom megfogalmazni a nagy megvilágosodást. Most még itt vagyok, de aztán nem leszek. Túl sok mindent éreztem itt, Kidében, ezek között a fák között, ezekkel az emberekkel, ami annyira sűrű és gazdag, hogy nem lehet róla beszélni. Elég is annyi, hogy hálás vagyok.
Filep Jutka –
Hogy miért választunk megszokott ösvényeket? Talán soha nem is gondolkodtam el igazán ezen. Ez egy eldugott kis ösvény volt számomra, mely előtt tudom, ezerszer elhaladtam, mert féltem belekukkantani is.
Kortalanság, különböző emberekkel együtt lélegezni, dolgozni a kifulladásig a testemmel és mindenemmel, amit magába zár, és szúrós köveken is lebegve tudni járni; a dióhéjba ennyit tudok most belegyömöszölni. Sokat tanultam és nehéz elszakadni.
Megérte. Láttam az emberek szemében.
Viszlát, legközelebb
Filep Jutka – a színpadi körtefa alól
Bokor Andrea –
Az önmagammal való igazi találkozások pillanatai ritkák és különlegesek. Ilyeneket kaptam ezen a héten, többet is. Ráadásul nem önmagamba zárkózott mélybúvárkodással, hanem nyitással és elengedéssel, a testem tudatra ébresztésével és felszabadításával. Míg a ráció mindenféle apróságoknak tulajdonít jelentőséget, a test az igazán fontosakat jegyzi meg, és – szerencsénkre – nem tud hazudni. Most már biztos vagyok benne. Nem szeretem azt mondani, hogy a magammal való találkozás fontosabb, mint a másikkal való, de csakis ebben a sorrendben megvalósíthatóak. Habár… a kidei hét után ebben már nem vagyok biztos.
Fotó: Biró István
Balogh Dorottya –
Ezt nem lehet leírni.
Kutatás. Felfedezés. Bizonytalanság. Törés. Vezetés. Bizalom. Erő. Vágy. Elengedés. Függés. Változás. Rádöbbenés. Végtelenül bonyolult egyszerűség.
Az embernek születik valamiről egy kép a fejében, meg van bizonyosodva arról, hogy az nem lehet másként. Ezt lerombolják, s ezer más utat nyitnak előtte.
Paradox módon, csoportban egyedül dolgozni, bizonytalanul építkezni, elveszni és akarattal felállni, mindeközben elengedni és befogadni, kapni és adni.
Belecsöppentem egy embertömegbe, mely rövid idő alatt egy kortalan csapattá formálódott. Köszönöm nektek, hogy megerősítettétek a tanulni akarásomat.
A munka nem csak a térben folyt, a munka egész Kidére kihatott. Nem beszélve arról, ami bennem történt. Ezt az egészet most kellene folytatni.
Abba az ismeretlenbe vágtam bele, melyet azt hittem ismerek. És eszméletlen volt.
Köszönöm.
