A Játéktér fiatal színházi alkotói 2014-ben

Fotó: Sebők Botond

Lapunk mindenkori szerzői és munkatársi csapata már másodszor választotta meg az előző év 30 év alatti színésznőjét, színészét és szerzőjét. A játék lényege, hogy minél több fiatal színházi alkotó fókuszba kerüljön, hogy eközben elgondolkodhassunk vagy beszélhessünk arról, mit tartunk most a legfontosabbnak az erdélyi színházi életben, és hogyan tervezzük a jövőt.

A lap idei első, január 7-i lapbemutatóján, a Kolozsvári Állami Magyar Színház Stúdiótermében kihirdettük azokat, akikre a legtöbb szavazat érkezett. A Játéktér 30 év alatti színésznője 2014-ben Benedek Ágnes lett, mellette Vass Zsuzsanna és bodoki-halmen kata kapott nagyszámú szavazatot; a színészek közül Rácz Endre kapta a legtöbb szavazatot szoros versenyben Derzsi Dezsővel és Kónya-Ütő Bencével; az éppen elmúlt év szerzője Adorjáni Panna lett, aki mellett László Beáta Lídia és Kovács Bea kapott nagyszámú szavazatot.

Az oklevél, könyvcsomag (a Kolozsvári Állami Magyar Színház, valamint a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Kiadója, az UArtPress felajánlásai) és Játéktér-előfizetés mellé minden díjazotthoz felkértünk egy kollégát, tanárt, vagy rá szavazó kritikust, hogy laudációt írjon – ezeket közöljük alább, és ezúton is megköszönjük mindenki részvételét a játékban.

Varga Anikó: Benedek Ágnes laudációja

Nem tudom, mit jelent egy színész számára a saját alkata, hogyan segíti, milyen kihívást jelent számára a munkája során; azon a soron, ami olyan sokszor, könnyen vet elénk előreformált elképzeléseket, elemeket arra vonatkozóan, hogy néz(zen) ki a világ, a színház, és benne minden ember rendje.

És hát Benedek Ágnes, Ágica alkata karakteres: nyakigláb csibész, játékos kislány, karcsú kisasszony mind eszembe jut róla. Mi tagadás, sok olyasmi, ami a klasszikusan elgondolt „színésznőstől” távol áll. A sablonos polarizáció a színházi kultúránkat is átitatja. Épp ezért fontos, amikor a színészi alkat nem jól ismert felületet tükröz vissza, hanem ablakká válik, és ezen keresztül rejtettebb valónkat érintő igazságra látunk rá. Ennek Ágica olyan sokszor, olyan szépen adott lehetőséget a színpadon.

A Victor Ioan Frunză rendezte csíkszeredai Liliomban, Julikaként naiv, jóhiszemű, szinte még gyereklányt játszott, aki észrevétlenül kerül beljebb az élet nehezébe. És ezen az úton egyre inkább kérdéssé válik, hogyan lehet megtartania szeretetének tisztaságát, jóhiszeműségét. Végső soron arról szól ez, miként megőrizhetők személyiségünk arányai: önmagunk megtartásának bonyolult, sok hazugságon is átevickélő kérdéséről.

Azt hiszem, az összes szerepe közül, amiben láttam, Oféliaként került hozzám a legközelebb. Shakespeare Oféliájáról elsőre nem feltétlenül egy rövid hajú, feszes farmerbe öltözött vagány csaj ugrik be nekünk, ahogyan Ágica megjelent a gyulai színház színpadán. A Gertrudéhoz hasonló piros estélyi egy számmal nagyobb ruhaként lógott rajta – úgy éreztem, mintha ebbe az érett női szerepbe a környezete túl korán, közös megegyezéssel erőszakolta volna bele. Megesik, hogy a szerelemnek nincs jó vége. Ágica játékán keresztül azonban az lett érzéki valósággá, hogy a nem jó vég nagyon is veszélyesen létező dolog az életben. Az emberi törékenység, a mindannyiunké, nem szépen csengő szófordulat, a csont elroppanhat.

Kedves Ágica, csak egy villanás ez abból, akinek láttalak a színpadon, amit kaptam tőled, amit köszönök. Fogadd szeretettel a Játéktér díját és kívánom, ne hagyjon el soha a nyitottságod, kedvességed, játékosságod.

Szilágyi-Palkó Csaba: Rácz Endre laudációja

Mintegy másfél évvel ezelőtt, egészen pontosan 2013. június 21-én közösen elballagtunk azzal a színészosztályommal, amelynek Rácz Endre is tagja volt. Ragyogó napsütés és rengeteg virág volt, rokonság, ismerősök, ahogy ilyenkor és szabály szerint. Nagyon szép búcsúztatásunk volt, „megkoszorúztak” minket, „esküt” kellett tennünk, én pedig kaptam egy rózsaszín plüssdinót az évfolyamtól, amelyik azt énekelte, hogy Only you… Akkor, azon a napon mindenki (tehát Endre is) kapott tőlem egy személyre szabott levelet, amelyben leírtam az illetőnek, hogy – egy pár héttel azelőtti körbekérdezés alapján – miként vélekednek róla az évfolyamtársai, kollégái. A (kivétel nélkül pozitív) vélemények között olyanok voltak, hogy „mindig lehet rá számítani”, meg „Endre nélkül az osztály elvesztené a stabilitását”, „Endre szervezi az életünket” és így tovább. Mások szerint ő volt „az Agy”. Akkor, a levelemben azt kérdeztem tőle, nem fárasztó-e ez?

Tulajdonképpen gondban vagyok ezzel a laudációval. Az együtt töltött három (meg az azóta eltelt másfél) évben folyamatosan alkalmam volt figyelni Rácz Endrét. És ezek alapján meglehetősen egyhangú a viszonyunk. Nem nagyon tudunk meglepetést okozni egymásnak.

Az alapképlet, a megszokott mechanizmus a következő: Endre kap egy feladatot. Gondolkodik rajta, aztán dolgozik, érleli magában, próbál, rengeteget próbál, aztán változtat, aztán megint próbál, rengeteget és másképp. Közben megszervezi a dolgokat, a másokét meg a magáét, utánajár embereknek, pályázatoknak, workshopoknak, csavaroknak és ragasztószalagnak, jelmeznek, szövegnek, laptopnak, fotósnak, a fények beállításának, plakátolásnak. Elméleteknek és gyakorlatnak. Közben próbál, de nagyon, és rengeteget. Beszél, fejreáll, érez. Arra is van ideje, hogy – a kolozsvári színészképzés újabb kori újraindítása óta elsőnek – végre megszervezze és sikerrel vezesse a magyar színészhallgatók csoportját a Diáknapokon. Meg próbál, játszik, persze, magyarul, románul és angolul is. Az ifjabb, most formálódó román rendező(hallgató)k rajonganak érte; természetes ez, hiszen mindig ott van, jelen van, ha munkáról van szó. Ennek vannak egészen szép eredményei is, például a Székek egészen érett, bravúros öregembere. Vagy a Váróterem utolsó bemutatójának komplex fiatalember-figurája, aki csendes-kedves együgyűsége mögött lappangóan veszélyessé is válhat. Meg aztán Endre rendező nélkül is dolgozik, ha kell, egész estét alkot meg egy számítógépes játék szereplőjének mozdulataiból és beszédéből, vagy bűvész-show-t állít össze (és ehhez beszerzi a megfelelő kellékeket, és megtanulja a mutatványokat).

Vagy eljátssza Kakuk Marcit. Vagy Biberachot. Vagy Demetriust. Vagy egy öreg falusi nénit. Vagy a Cosmopolitan alapítónőjét.

Szóval, mint mondtam, az alapfelállás az, hogy Endre kap egy feladatot, dolgozik rajta és vele, aztán én megnézem, főiskolán, vagy már főiskola után, végzett színészként; kicsit keresgélem, hol köthetnék bele, hol lehetne javítani, változtatni – aztán kénytelen-kelletlen lemondok róla, és egyszerűen élvezem azt, amit látok.

Persze, Rácz Endre még nagyon fiatal, 30 év alatti. Tehát itt most nagyon sok minden fog történni az elkövetkező években, remélhetőleg. Még nem játszotta el Hamletet például (ezt illik megemlíteni, mint a színészvágyak netovábbját), meg annyi sok mást. De hát majd jönnek azok a szerepek is. És rengeteg független munka, nyilván.

Az egyetemi évei alatt lehetetlen helyzetbe kerültem: a félév végi kiértékelőkön sorozatosan csak pozitívumot tudtam mondani neki, ami nem mindig jó (főleg pedagógiai szempontból nem). Egy időn túl kezdett kínossá válni az örökös dicséret, és attól féltem, hogy elbízza magát. És vártam: na, most, most, el fogja rontani!

Aztán persze nem rontotta el.

Azt hiszem, vannak a sorsnak kegyeltjei, bármilyen  elkoptatottnak is tűnik ez a fordulat. Rácz Endre biztosan az. És ez nem csak a vakszerencsén múlik: kevés olyan alapos, megfontolt és munkájában előre tervező emberrel dolgoztam, mint ő. Alázatán és alaposságán kívül van még egy harmadik nagyon fontos eleme a munkájának, mégpedig az, hogy az eddigi pályáján soha, egyetlen percre sem a könnyebbik utat választotta. Ha kielégítően sikerül egy jelenet, egy próba, akkor Rácz Endre következő lépése az, hogy megkérdi: „de nem lehetne kipróbálni például még azt is, hogy…?” Ha mások pihennek egy bemutató után, akkor Endre még elmegy aznap este próbálni egy másik előadásba. Ha az egyetemi tanulmányok befejezése után a végzettek többsége prioritásnak tartja, hogy kőszínházhoz szerződjön, akkor Endre azt mondja: „Egyelőre még nem szeretném eladni magam, úgy érzem, sok mindent ki kell próbáljak, mielőtt egy társulathoz szerződnék.” És ez rokonszenves. Egy új színházi berendezkedés egyik első hazai hírnöke Endre.

Az előbb említett levelemben ezt írtam: „Kedves Endre, furcsa kívánsággal búcsúzom tőled: szeretnélek egyszer rossznak látni egy darabban.  (Persze, remélem, minél később, és az is csak egyszeri alkalom legyen.)” Aztán, a  levél végén, ezt még kiegészítettem azzal is, hogy miért írtam ezt: „mert azután már megint csak újra jó tudsz majd lenni.” Akkor még nem sejtettem, hogy másfél év múlva megint ilyen „kellemetlen” helyzetbe hozol: itt állok, és nem tudok mást mondani, csak amit három éven keresztül: „Hát, rendben van a munkája. 10-es. Csillaggal.”

Gratulálok, és viszontlátásra a következő bemutatódon!

László Beáta Lídia: Adorjáni Panna laudációja

Nem tudom felidézni, hogy mikor találkoztam legelőször Pannával, de arra nagyon élesen emlékszem, ahogy a kisvárdai ebédlősátor alatt a szürkületben beszélgetünk. Erős, öntudatos és okos lány  ̶  ez a legelső gondolatom. Nehéz időszak áll mögötte, figyelek. Teatrológus, Kolozsváron végezte az alapképzést, és nemrég ballagott a Károliból. Érdeklődik. Ezt csodálom benne.

Sétálunk az utcán, mesél a kolozsvári élményeiről. Sok tapasztalatával tudok együtt érezni, majd gyorsan meg is egyezünk abban, hogy nehéz teatrológia szakos diáknak lenni Erdélyben. Pannának határozott véleménye és alapos tudása van. Persze, ezt is csodálom benne. Szakdolgozatát a feminizmus tematika köré építette. Panna kitartó és célratörő.

Ez a kisvárdai fesztivál volt az egyetlen alkalom, ahol szakmai közegben találkoztunk. Közelről nem ismerem őt, de láttam, hogyan figyeli a színházat. Nyafogás, halogatásra való hajlam és siránkozás nélkül ül le kritikát írni. Őszintesége és tudatos állásfoglalása könnyen harcokat gerjeszt vagy nehézséget okoz. Panna azonban harcos is, és hiszem, hogy ezek a harcok vezetnek valahová, és a folyamatosan gyarapodó szakmai tudás, tapasztalat előbb-utóbb védelmet, majd megingathatatlan biztonságérzetet nyújt.

Panna, számodra már régen nem számít idegennek egy díj átvétele, ez azt hiszem, mégis más egy kicsit: egy könyvcsomag, amit mindannyiunk nevében veszel át, akiknek  ̶  a te metaforáddal élve  ̶  mind helyünk van így vagy úgy azon a kompon, ami igencsak vad vizeken lebeg, és elkötelezetten úszik valami egészen új felé. Tudod, nagy szükség van magabiztos, minduntalan megújulni tudó, megfontolt és fáradhatatlan harcosokra ezen a kompon.

Kérlek, helyezd a könyvcsomag mellé támogatásunkat, tiszteletünket és ragaszkodásunkat. Ez így teljes. Vigyázz magadra, és még sok-sok ilyen visszajelzésben, elismerésben legyen részed!