A JÁTÉKTÉR 2016. TAVASZI SZÁMA

A JÁTÉKTÉR 2016. TAVASZI SZÁMA

A Játéktér 2016-os tavaszi lapszámának témája a nő az erdélyi magyar színházi közegben. Vagyis a feminizmus helyzete, folytatom magamban magától értetődően, habár e két dolog összekapcsolódása nem föltétlenül ilyen könnyed. Ez a szám azonban mégis pontosan erről szól és így, ebben a szókapcsolatban: a feminizmus helyzetéről az erdélyi magyar színházi közegben. Látlelet – néhol érzékeny, máshol karakán, megint máshol félénk megközelítése ennek az ijesztő jelenségnek, aminek a feminizmust gyakran érezzük. És most, hogy így, már az elején kimondódott a rettenetes szó, hadd osszam meg az olvasókkal azt, ami mostanában a feminizmus itthoni helyzete kapcsán foglalkoztat. Nem a feminizmusról lesz szó, inkább csak arról, ahogy a dologról beszélünk, ami persze ugyanaz, hiszen amiről nem beszélünk, az nincs is.

Tapasztalatom szerint kétféleképpen szoktunk mi, a feministák a feminizmusról beszélni. Az egyik forgatókönyv szerint a feminista úgy tesz, mintha a feminista gondolkodás közkincs volna. Eszerint a feminizmus alapvető célkitűzései mindannyiunk számára egyértelmű elvek, amelyek szerves részei a progresszív, európai értékeket képviselő, nyitott gondolkodású és reflektált értelmiségiek művészetről való beszédmódjának. Ez a jóhiszemű, nyugati szellőtől felfrissült feminista előfeltételezi azt, hogy mindenki más is feminista, tehát ebből a megelőlegezett egyértelműségből tárgyal. A valóságban persze sejti, sőt néha pontosan tudja, hogy mi a beszélgetőpartnere álláspontja a témát illetően, de kialakít a számára egy olyan, kissé exkluzív berendezésű miliőt, amiben majd reméli, hogy a másik hülyén fogja érezni magát, ha kiderül róla, hogy nem osztja ezeket a szuper elveket. Ez a posztfeminista csel ritkán jön be – a beszélgetőpartner az esetek többségében egyáltalán nem fogja szégyenletesnek gondolni a szexista meglátásait, és hajlamos megbotránkozni, ha a csel értelmében még egy kis feminista szlenget is „rá”-alkalmaznak. Mondok gyorsan egy példát. Milyen volt az előadás, kérdi ő, a jóhiszemű feminista pedig a legnagyobb természetességgel válaszolja, hogy meglehetősen unja már a (kő)színházban még mindig egyedülállóan zseniálisnak felmutatott fehér-heteró-középkorú-férfi narratívákat, és szeretne több olyan előadást látni, amelyben alternatív szemléletmódok, narratívák és alkotói nyelvek is megjelennek. Egyébként ez a négyes fogat, a fehér-heteró-középkorú-férfi közkedvelt terminus, amin keserűen nevetünk néha, mi, akik a négyes valamelyikével, vagy akár több elemével sem azonosulunk, és közben saját privilégiumainkra és hátrányainkra gondolunk, meg arra, hogy történetileg és társadalmilag elnyomástörténeteket és erőszakot hordozunk magunkban, és végül arra, hogy az európai civilizáció szégyenfoltja az, hogy amikor emberről (festőről, rendezőről, íróról, építészről, tudósról stb.) beszélünk, akkor férfira gondolunk, amikor meg férfira, akkor fehérre és heteroszexuálisra, hogy korántsem fiatalra vagy idősre, esetleg értelmi vagy fizikai sérültre, fokozottan hátrányos helyzetűre és rossz családból jövőre, süketre és némára, árvára és marginalizáltra… és folytathatnánk.

A másik forgatókönyv a „magyarázom a bizonyítványom” címet viselné: eszerint a diskurzus szerint a feminista mással sem foglalkozik, mint hogy újra és újra meghatározza és megvédi a feminizmus alapgondolatait. Nem, a feminizmus nem jelenti a férfiak gyűlöletét, sőt a feminizmus tulajdonképpen nem is jelent egyetlen dolgot, holott az alaptörekvés elvileg azonos. Ez a pedagógusi vénájú feminista pontosan tudja azt, hogy semmilyen magyarázattal nem lehet meggyőzni egy teljes társadalmat arról, hogy ez az ügy jó dolog, hogy mindenekelőtt végtelenül türelmesnek kell lenni, és megtanulni kivárni azt, hogy bizonyos elvek és gondolatok beérjenek, miközben nem szabad soha elcsüggedni és feladni sem. Ez a feminista azon kapja magát, hogy egyre gyorsabb iramban képes eldarálni a feminizmus hullámainak megkülönböztető jegyeit, újra és újra elmagyarázza a reprezentáció kérdéskörének létjogosultságát, de mindenekelőtt hosszasan és türelmesen érvel amellett, hogy igenis létezik nemi alapú elnyomás. Ha ennek a feministának sikerül is bebizonyítania, hogy a nőket érő elnyomás nemcsak a reprezentáció szintjén és az egyes esztétikákban problematikus, hanem a színházi működés makro- és mikrostruktúrájában is, a végére mégis azt kapja magyarázatul, hogy egyrészt meg kell értenie, hogy a drámairodalom különösen kegyetlen a nőkhöz, és ezért kell kevesebb lányt felvenni a színészosztályba; másrészt ugyancsak emiatt vannak ilyen szerepek, hát írjanak a nők jobbakat maguknak; harmadrészt a nők és a rendezés, hagyjuk inkább, mindenesetre higgyük el, hogy ez nem nemi kérdés, egyszerűen a férfiak inkább jelentkeznek és jobbnak is bizonyulnak. A misszionárius feminista ekkor nem kezd részletekbe bocsátkozni azt illetően, hogy miért rendkívül veszélyes az irodalmi kánont, szokásjogokat vagy személyes tapasztalatokat és véleményeket egyértelmű irányelvekként és igazságokként kezelni, és főként nem próbálkozik lehetőségeket és megoldási javaslatokat hozni a felmerülő és egyébként igen bonyolult problémákra. Ugyanis pontosan tudja, hogy a feminizmus és annak művészeteken és tudományokon átívelő, immár újabb ágakkal bővülő (l. gender studies vagy men’s studies) spektruma pontosan azért olyan gyakran zavarba ejtően hatalmas, hogy mindezeket a kérdéseket pontosan és részletesen, a nüanszokat és csúsztatásokat figyelembe véve, felelősen és érzékenyen, többféle stratégiát felkínálva, saját megállapításaival mindegyre vitába lépve tárgyalhassa. A misszionárius feminista ehelyett egyetlen dolgot tűz ki célul, mégpedig azt, hogy beszélgetőpartnerét meggyőzze arról, hogy az alapkérdés érvényes: hogy nincs (nemek között) egyenlőség, illetve hogy mindannyiunk felelőssége és feladata ennek az egyenlőtlenségnek a felszámolása mind az életben, mind pedig a művészetben.

A jóhiszemű feminista filozofál, mindegyre Judith Butlerről beszél meg a férfi tekintetről, és analitikus alkat lévén szereti apró elemeire bontani és szételemezni az általa problematikusnak tartott színházi produkciókat. A misszionárius feminista kínkeserves terepmunkát végez, nem említ neveket, hanem egyszerűen magyaráz, mint a jó tanárok, és gyakran észrevétlenül, terminusok használata nélkül csempészi be az elveit a beszélgetésbe. Mindkettő (és még sokan mások) elengedhetetlenek ahhoz, hogy a nők és más kisebbségek helyzetéről beszéljünk a színházban. Ez a kettősség a feminizmusról való beszédmódban alapjában meghatározza a Játéktér női számát, és pontosan jelzi azt is, hogy Erdélyben egyelőre nincsen olyan konszenzus, amelyből táplálkozhat a nők színházban betöltött szerepéről folytatott beszélgetés. Még keressük a szavakat, keressük a közös nyelvet, néha még abban sem vagyunk biztosak, hogy fontos-e az, hogy nőkként vagyunk ebben a közegben jelen. Szeretnénk egyfelől úgy tenni, mintha mindezen már túl volnánk, másfelől meg úgy, mintha a színház és egyáltalán az alkotás nemtelen volna, és félünk attól, hogy a személyest politikaiként kezeljük.

A nemtelenségről még egy szó: amikor erről a számról szót ejtettem, találkoztam egy olyan állásponttal, ami szerint a nőket külön számban „kezelni” tulajdonképpen pontosan az egyenlőtlenséget nagyítja ki, vagyis hogy a nők nem rendesen a többiek között válnak láthatóvá, hanem elkülönítve, egy külön lapszámba vannak „csokorba szedve”. Hogy a Játéktér mégis saját számot szentel a nőknek, az bizonyos értelemben pontosan annak tudható be, hogy a jelenlegi helyzetben még ez a külön figyelem is több, mint – valljuk be – a semmi. De hogy maradjunk a kettősségeknél: a felvetés a feminizmus egyik alapvető paradoxonát juttatja eszembe, ami egyfelől kissé perspektívába helyezi a fentebb sorolt beszédmódokat, másfelől meghatározásként és beszélgetést serkentő nyitott problémaként, amolyan a végére csapott mottóként hadd álljon itt befejezésül: „A feminizmus a nő k politikai kizárása elleni tiltakozás volt, célja a nemi különbség (sexual difference) megszüntetése a politikában, de ezt a célkitűzést a »nők« nevében kellett megfogalmazza (amelyet a nemi különbség diskurzusa hozott létre). Amennyiben a feminizmus a »nőkért« cselekedett, ezáltal létrehozta a nemi különbséget, amelynek felszámolása ellen küzdött. Ez a paradoxon — az arra irányuló szükséglet, hogy elfogadja és egyben visszautasítsa a nemi különbséget — konstitutív része a feminizmusnak, mint mozgalomnak annak hosszú története során.” (Joan W. Scott)

Adorjáni Panna

A tavaszi lapszámunk tartalma itt érhető el: Játéktér 2016 tavasz